2014. október 20., hétfő

Szagos édenkert

"Megmutatták Miss Mittennek, hogyan lehet mindkét irányba olvasni a malajálam szót és az indul a görög aludni mondatot. De ez őt nem nyűgözte le, és kiderült, hogy még azt sem tudja, mi az a malajálam. Ők megmondták neki, hogy ez az a nyelv, amelyet Kéralában beszélnek. Az asszony azt mondta, neki az volt a benyomása, hogy ezt a nyelvet kéralainak nevezik. Eszta, akit addigra már a Miss Mittennel szemben leplezetlen utálat kerített hatalmába, azt mondta, hogy ő úgy gondolja, hogy ez Felettébb Hülye Benyomás.
Miss Mitten elpanaszolta Baby Kocsammának Eszta gorombaságát és azt, hogy mindketten visszafelé olvasnak. Azt mondta Baby Kocsammának, hogy látta a Sátánt a szemükben. A tnátáS a nebkümesz.
Le kellett írniuk, hogy A jövőben nem olvasunk visszafelé. A jövőben nem olvasunk visszafelé. Százszor. Odafelé.
Néhány hónappal később Miss Mittent elütötte egy tejeskocsi Hobartban, a krikettpálya melletti úton. Az ikrek szemében ez titkos igazságtételt jelentett, mert a tejeskocsi éppen
tolatott."

Arundhati Roy: Az Apró Dolgok Istene

Két hete, pénteken otthon voltam, egész nap a szobámat (értsd: a könyveimet) pakoltam és a betegség legmélyebb bugyrában jártam. Este nyűgösen néztem A Rosie-projektet, ami a három órás vonatút alatt sem tudott meggyőzni arról, hogy ez nekem jó (később vissza is vittem a könyvtárba). 
Ha már áthordtam több száz könyvet, keressünk új olvasnivalót, gondoltam. Talán nem volt okos ötlet ilyen állapotban és egy nehéz hét előtt belevágnom ebbe a regénybe, de az első oldal úgy magába rántott, hogy az összes könyv a fejemre potyoghatott volna, akkor is ezt akartam volna folytatni.
Tré dolog két hosszú idézettel kezdeni a postot, de muszáj kiidéznem:
"A május Ajemenemben forró, merengő hónap. A napok hosszúak és párásak. A folyó összeszűkül, és fekete varjak zabálják a mangót a mozdulatlan, poroszöld fákon. Érik a piros banán. Szétreped a majomkenyér. Könnyelmű dongók zümmögnek tétlenül a gyümölcsízű levegőben. Aztán bódultan repülnek neki az átlátszó ablaktábláknak, és vaskos döbbenettel halnak meg a napsütésben.Az éjszakák tiszták, de teli vannak tunya és makacs várakozással.Június elején azonban délnyugatról betör a monszun, és akkor a három hónapos szelet és esőt csak néha szakítja meg a varázslatosan éles, ragyogó napsütés, melyet az izgatott gyerekek elcsennek, hogy játszhassanak vele. A vidék szemérmetlen zöldbe öltözik. A határokat elmossa a gyökeret verő és virágzó tápióka. A téglafalak mohazöld színt kapnak. A paprikaindák villanypóznákra csavarodnak. A vad kúszónövények áttörnek a vörös agyagon, és benyúlnak az elöntött utakra. A bazárokban csónakok közlekednek. És apró halak jelennek meg a vízben, mely az útfenntartók gödreit megtölti."
Pontosan az a fajta regény, amivel teljesen azonosulni tudok. Szeretem a lassú tempójú, hullámzó, összevissza indázó, mégis lehetetlenül sűrű szövegeket, olyanok, mint egy élő szövet. Lüktet, mintha érrendszere, szíve és tüdeje volna. Minden olvasó életre kelti, lélegzetünk a betűkbe áramlik, és újra megelevenedik ez a komplex, mindenre kiterjedő történet.
Voltak olyan szakaszok, ahol egyszerűen belefáradtam, ezért említettem, hogy nem a legjobb időszakban olvastam, de utálok félretenni valamit és másikat elkezdeni, úgyhogy úsztam tovább a szövegben. Az időintervalluma elvileg két hét, gyakorlatilag viszont évtizedek, sokszor három generációt ugrunk előre, hogy aztán megint az ikreknél, Ráhelnél és Esztánál kössünk ki. Arundhati Roy egy fatáblára rajzolta fel a történetet, aztán kockákra vágta és összekeverte a darabkákat, hogy lólépésben, bakugrásban és bekötött szemmel vezessen rajta végig. Persze a kirakós utolsó darabja számít a kulcsmomentumnak, de annyira nyilvánvaló volt, hogy mi lesz ez, hogy nem tudott meglepni.
Számos más mozzanat viszont igen. Naivitásomból fakadóan soha nem értettem, vallási alapon miért kellene egyik embert alacsonyabb rendűnek tekinteni a másiknál, miért kell létrehozni a Szeretet Törvényeit, amelyek meghatározzák, kit és hogyan lehet szeretni. És mennyire.
Ami ennél is jobban megdöbbent, az az emberek egymás iránti rosszindulata. Az irigység. A kicsinyesség. Az, hogy valaki a saját elcseszett életét vétlen embereken torolja meg, és élvezi, hogyan törnek darabokra. Az írónő nagyon jól bemutatja az egymásba kapcsolódó szálakat, hogyan hatnak egymásra az események, és mi történik a dominósorral, ha valaki megpöccinti az egyiket. Ennek a családnak a történetén keresztül képet kapunk a kasztrendszerről, a politikai változásokról, az egzotikus környezetről és néhány családtag életéről.

Nagyon sűrű, nagyon jól megszerkesztett történet, imádtam olvasni, csak arra kell figyelni, hogy ne olyan időszakban vegyétek el, amikor nem tudtok elmélyedni egy könyvben. Ezt leszámítva bátran ajánlom mindenkinek, bár elég gyatra postot kínlódtam össze róla.

Eredeti cím: The God of Small Things
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2005
Fordította: Greskovits Endre
Ár: 2100 Ft


3 megjegyzés:

  1. Hangulatosak ezek az idézetek, olyan fülledtek és furcsák de jón furcsák. Nekem is kedvemre való amikor ennyire kiüt egy leíró rész de ehhez tényleg hangulat kell :)

    VálaszTörlés
  2. én is imádtam ezt a könyvet, örülök, hogy tetszett!

    VálaszTörlés
  3. Anaria: :)

    szeee: igen, emlékszem rá, hogy mennyire tetszett neked.:)

    VálaszTörlés