A Vadhattyúkról

Jung Chang: Vadhattyúk

(Főleg mese.)


Tudjátok, milyen az, amikor egy felszolgált ételt láthatóan mindenkinek ízlik, de nektek valami nem stimmel? Nem rossz az, meg lehet enni, de közben van egy kényelmetlen, csupán homályosan körülhatárolható érzésetek. De senki nem meri mondani, hogy ez nem ízlik. Én pont ugyanígy voltam a Vadhattyúkkal. Elismerem a jelentőségét, de nekem nem volt fontos olvasmány. Vajon azért ad annyi olvasó max. pontot neki, mert úgy érzi, illik méltányolni a szenvedést?

Nem tudom, mi zavar benne. Az elején érdeklődve olvastam, de aztán beütött a kommunizmus és egy új olvasási attitűd, a haladjunk-már-vele - talán a szenvtelen, tárgyilagos hangnem volt a ludas. A szereplők, Jung Chang és családtagjai a több millió kínaihoz hasonlóan hihetetlen szenvedéseken mentek keresztül; néha elkapott a felháborodás és a hitetlenkedés, az undor, de valahogy távol marad tőlem. A nagymamát kivéve - aki nem hajol meg az őrült szabályok előtt, nem vágatja le a hosszú haját és képes megőrizni az emberiességét, a méltóságát, nem válik öntudatlan robottá - senkit nem találtam rokonszenvesnek, nem tudtam együttérezni ezzel a mérhetetlen, folyamatos felkészültséggel, hogy valaki tényleg 100%-osan az Ügynek, a kommunizmusnak szentelje magát, hogy rendben lévőnek találja, hogy házastársak csak egy éjszakát tölthetnek együtt egy héten, és teljesen normális a négy gyereket különböző gyermekotthonokba bevágni. Meglehetősen antiszociális, állandó privát teret igénylő ember vagyok, aki szörnyűnek találja az "együttacsalád"-féle karácsonyi ebédet és fogcsikorgatva tudja elviselni az idős rokonok süketelését, de képtelen vagyok értelmezni azt a hozzáállást, hogy a kötelesség mindennél előbbre való és teljesen helyénvaló ezért nemhogy hagyni, hogy a családtagjaim megnyomorodjanak, hanem még rá is segítek. Nem tudok mit kezdeni a teljes kérlelhetetlenséggel és kíméletlenséggel. Muszáj valamennyire megengedőnek lenni, különben az ember beleőrül a saját maga szülte keserűségbe.

Még csak nem is arról van szó, hogy taszított az emberi butaság, a gondolkodás hiánya; a Csernobili imában többször elhangzik, hogy az emberek tényleg hittek a barátságos atom nevű fantazmagóriában és a környékbeliek széthordták a pár év alatt felhúzott atomerőmű építési anyagát. Annak a könyvnek nem udvariasságból adtam öt csillagot, hanem azért, mert a borzalom, a fájdalom csontig hatolt. A szörnyűség a Vadhattyúk esetében is túlcsordult a lapokon, mégse tudott megérinteni, a szerző úgy tálalta az egészet, mintha teljesen normális lenne, amit átéltek. A könyv nagyrészt Jung Chang édesanyjának a története, aki végeérhetetlen szélmalomharcot folytatott a párton belüli gyanúsítgatásokkal, kicsinyességekkel szemben. Természetesen az ideológiát sokan a személyes sérelmeik megtorlására használták és folyamatosan megnehezítették az anya helyzetét, aki valóban törődött az emberekkel és meghallgatta a panaszaikat. Kb. minden tizedik oldalon ez történt, és egy idő után iszonyúan unalmas volt.
Nem a kínaiak tragédiáját akarom lekicsinyellni vagy az átélt szenvedéseket félresöpörni. Még csak azt sem akarom cáfolni, hogy a Vadhattyúk fontos könyv, mert az, és az is érthető, hogy miért akkora részletességgel mutatja be az eseményeket; az embereknek, főleg a kínaiaknak - igaz, nekik csak a kalózpéldányok jutnak, mert a könyv a mai napig be van tiltva az országban - muszáj megismerni, mennyire tévútra vezették őket egy ideológia eltorzításával és az agymosással. De, ha a könyvet irodalmi műként nézem, nekem, mint kívülálló olvasónak, aki egy történelmi családregényt várt (ahogy ez a könyv definiálva is van), túl száraz, túl tárgyilagos és túlságosan dokumentarista stílusú, inkább érzem non-fictionnek, mint regénynek.

Sötét kíváncsiság - Fekete Dália

"- Meséljen nekem Bettyről. Maga kedvelte őt, ugye?
 - Igen. Édes volt, és bizakodó és egy kicsit butácska, de... volt benne valami... egy különleges képesség... igen, nevezzük így. Bármit megtett azért, hogy megkedveljék, és felvette annak az embernek a szokásait, akivel éppen együtt lógott. Itt mindenki dohányzik, erre Betty is elkezdett, hogy jobban beilleszkedjen, annak ellenére, hogy asztmás volt, és gyűlölte a cigarettát. És az volt benne a legmulatságosabb, hogy megpróbált úgy beszélni és mozogni, mint a másik ember, de valahogy közben mindig önmaga maradt. Mindig Betty volt, vagy Beth, vagy ki tudja, az Elizabeth-nek éppen melyik formáját használta akkoriban."

James Ellroy: Fekete Dália

Eszméletlen idők óta a polcomon állt ez a könyv - még arra sem emlékszem, hogy én vettem, vagy anya, és hogy miért. Sokáig törtem rajta a fejem, hogy miért van piros bokszkesztyű a borítóján (egy másik Ellroyon pedig macska díszeleg, valaki nagyon pikkel rá a borítótervezők közül), saccra olyan 8-10 év után elérkezett az idő, hogy kiderüljön, ha már elfelejtettem magammal vinni váltáskönyvet vidékre.
A regény tárgya a hírhedt Fekete Dália-gyilkosság, azaz a 22 éves Elizabeth Short lemészárlása - érzékeny idegzetűek a képkereső közelébe se menjenek -, és az azt követő nyomozás, amely romba dönti a résztvevők, érintettek életét, mintha Elizabeth véres mosolya rontást küldene rájuk a síron túlról. Erőszak, őrület, korrupció, köddé vált szemtanúk és egy markába nevető gyilkos a fő jellemzői ennek a történetnek.

Sajnos az elmúlt két hónapban megtalált néhány közepes könyv (sejtettem, hogy a kitűnő sikerszéria előbb-utóbb megszakad), Ellroy könyve is ezek közé tartozott.
A főszereplővel volt a legtöbb gondom; az E/1-ben mesélő Bucky Bleichert német származású bokszoló, aki egyik, némi befolyással bíró ellenfelének köszönheti, hogy felkapaszkodhat a rendőrségi szamárlétra legalsó fokáról és lassan kibontakoztathatja nyomozói tehetségét. A múltját csúnya foltok tarkítják, ami az előre haladását megnehezíti, és, amikor a Fekete Dália-őrület közepén találja magát, nem tehet mást, elfogadja, hogy a nyomozócsapat tagja legyen.
Nehéz ezzel a karakterrel mit kezdeni, nekem végig távoli maradt, pedig elég sokat gyötrődik magában. Sodródik, fenyegetve érzi magát, mert tudja, hogy nincs sok lehetősége a boldogulásra, ennek ellenére olyan helyzetekbe megy bele, amelyek a kevés eredményét is megsemmisíthetik. Amikor pedig belép a képbe a femme fatale, teljesen elveszti a fejét; a képzeletében egybemosódik az élő és a halott nő arca, ami teljesen kiforgatja magából - és ez nem csak rá jellemző; Elizabeth Short a pokoli halál kínjaitól megtisztulva elérte azt, amire egész életében vágyott: híres lett, a vágy elérhetetlen tárgya, nem egy ostoba, önjelölt színésznőcske, aki több rendőrnek a rögeszméjévé vált (ez a valóságban is így volt).

A történet eleje csak a bokszról szól, Bucky meccseiről és a nagy, számára igen gyümölcsöző összecsapásról (így kerül a hangsúlyos bokszkesztyű a borítóra). Igen nehéz volt átjutnom ezen a cirka 50 oldalon, abban a reményben kezdtem bele a könyvbe, hogy egy érdekes krimit olvashatok, nem pedig egy bő lére eresztett sportkommentárt. Később, a rendőri munka előtérbe kerülésével javult a helyzet, de a jótól vagy az izgalmastól olyan messze voltunk, mint Makó Jeruzsálemtől. Valahogy kevés volt benne a szufla. Lehet, hogy az volt a baj, hogy túlsúlyban volt Bucky magánélete, inkább az ő regénye ez, mintsem a gyilkosságé. Maga a rejtély túl bonyolult, és ahhoz képest, mennyire a sötétben tapogatóznak, a későbbi fordulatok kicsit hihetetlenek (és elég gyomorforgatóak). Az is elég fura, hogy kb. minden szereplő kicsit megőrül Elizabeth Short halálától. El lehet mélázni a halál mindent átmetamorfizáló hatásán, de akkor is hiteltelen. Ahhoz képest, hogy a nyomozás második napján félbevágott fekete női ruhát aggatnak fel a falra, több rendőr szinte bedilizik és két és fél évvel a gyilkosság után megszállottan képtelen leszállni az ügyről.

Anno, a The Drowning Girl kapcsán már utána olvasgattam a gyilkosságnak,  azóta is a hideg futkos a hátamon, valahányszor eszembe jut- valószínűleg azért, mert regény hangulata és a gyilkosság örökre összefonódott bennem, pedig már három éve, hogy olvastam. Egyébként a valós ügyben 2016-ban új fejleményről lehetett olvasni a neten; egy nyugdíjas nyomozó azzal az elmélettel állt elő, hogy az ő orvos apja volt a gyilkos, amit tényekkel és bizonyítékokkal támasztott alá - ráadásul a férfi rajta volt a gyanúsítottak listáján és egy időben bepoloskázták a család otthonát. Az pedig, hogy a regényben néhány zsaru és rengeteg civil megszállottan érdeklődött a Fekete Dália-ügy iránt, a valóságban is így volt - ha a gyilkosnak az volt a célja, hogy örökre köztudatban maradjon, sikerült -, több mint hatvanan vállalták magukra a gyilkosságot.

Az elméletek és a rengeteg jelentkező ellenére a gyilkost - akinél szilárd bizonyítékokkal lehetett volna alátámasztani, hogy ő volt a tettes - soha nem találták meg.

Eredeti cím: The Black Dahlia
Kiadó: Magyar Könyvklub
Kiadás éve: 2003
Fordította: Temesvári Marietta
Eredeti ár: 2290 Ft

Április - 6/8

Lezajlott a Könyvfeszt, ahol nem csaptam akkora bacchanáliát, mint amitől tartottam; annyit tervezgettem, hogy mit veszek, hogy a helyszínen nem érvényesült a fogyasztás varázsa, és a tömeg sem kedvezett a vásárlási kedvemnek - az enyhe csalódottság ellenére utólag nem bánom, elég könyv van a várólistámon, ami hirtelen felindulás eredménye.
Azért nem kellett annyira félteni:

   
 

Tulajdonképpen felesleges a könyvfesztes post után ismét bemutatni őket, de rend a lelke mindennek. A mágikus gondolatok éve kivételével mindegyik könyvet nagyon vártam - a PBP-t már el is olvastuk vicomte-tal, a Gabo novelláskötetét pedig tegnap éjszaka kezdtem el, alig vártam, hogy megjelenjen. Zadie Smith NW-je a valóságban  nagyon szép, UV-lakkos és élmény tapogatni, kicsit nosztalgikus ez a fekete-fehér-piros dizájn az Európától. A szobalány ugye régóta érdekelt, csak nehogy pofára essek vele, a Saját szobát meg kiadóbiztatásként vettem meg, hátha követi a többi Virginia Woolf (nem mintha nem lenne meg az összes, de annyi fos jelenik meg évente, hogy egy VW-életmű a minimum ellensúly).
Érdekes, hogy vásárolni nem volt kedvem, de a fenti könyveknek nagyon örülök. Tegnap este nyígtam a könyvespolcok előtt, hogy VCs-t kellene olvasni (eggyel le vagyok maradva a tervezetthez képest), de a Strahan és A szobalány annyira csábított, hogy önkínzás lett volna tovább tologatni őket.

Áprilisban többet is olvastam, mint a korábbi hónapok során, de a minőség fordított arányban állt a mennyiséggel.
   
   
A Sepúlvedáról már megemlékeztem pár sorban, továbbra is feledhető könyvnek tartom, de legalább nem kísért tovább. Az Egy csésze tea, az übercuki illatszeres üvegcsés és a Puha boldog puffancs nagyon jó volt, ahogy a Sammler bolygója is (csak az a pár iszonyúan unalmas rész ne lett volna). A Vadhattyúk még lelkiismereti tárgyalás alatt áll, a Kis kiruccanás kurvára felcseszte az agyam, ezért a Felhőatlaszért nyúltam, arra volt szükségem, hogy egy vaskos kötet lenyugtasson.

Szerettem volna, ha a hónap végéig mindegyikről tudok írni, de miután felfedeztem, hogy még a márciusban olvasott Nagyrészt halott is kimaradt (meg a Fekete Dália...), esélytelen volt. Sebaj, majd szép lassan érkeznek, valamint próbálok visszaállni a "kevesebb, de nagyon jók"-tendenciára, mert az elmúlt két hónapban ijesztően megnőtt a kihagyható olvasmányok száma.

A többiek áprilisa:
Dóri
Nikkincs
Nokedli
Nita

A széplány, a zarándok és a mániákus

Jeffrey Eugenides: Házassági összeesküvés

Ó, az a nyomorult szerelem. (Mondtam, hogy még egyszer fel fog tűnni.)
Az az eget rengető, mindent más színben láttató, vakká és totálisan önsorsrontóvá tevő nyomorult szerelem.
Egy régimódi romantikus-viktoriánus történet modernizált változatában járunk; Mitchell (Grammaticus!) Maddybe szerelmes, Maddy Leonardba, Leonard viszont nem szereti Maddyt - nem, Mitchellt se, ez nem az a történet. Mielőtt valaki elkezdene fintorogni, gyorsan hozzáteszem, hogy nemcsak ez adja a regény sava-borsát; a gúzsba kötő, engesztelhetetlen érzelmek mellett végig követhetjük a három fiatal vargabetűit a nagybetűs Élet kezdetén, miután az utolsó iskola is kilökte őket meleg, biztonságos öléből. Nincs több halogatás, szembe kell nézni magunkkal; milyen emberré formálódtunk, mit akarunk elérni az Életben (ettől az öt szótól még én is ideges leszek), egyáltalán, kik vagyunk. A regényt remekül összefoglalja az egyik szereplő vágya: "Csak lennék valaki más, bárki más, csak ne önmagam." Ismerős?

Mint sok más fiatal, ők sem tudják. Mindegyiküknél felszínre kerülnek a gondosan elzárt problémák; Mitchell a vallás iránti elköteleződése és a Maddy iránt érzett, négy éve tartó sóvár szerelme között őrlődik. Maddy bölcsész, és ez magába foglalja minden bölcsészek problémáját: igen, az irodalom a legnagyobb szerelem az életben, de hogyan fogok vele boldogulni? Nagyon találó az a mondat, ahol a humán tárgyakban erős fiatalok totóznak az egyetemi szakok között; a jogra történelmet kell magolni, a természettudományoktól félek, a matek az matek, marad a bölcsészkar. (Nem tartozik annyira a tárgyhoz, de szerintem nem kellene idejekorán bekategorizálni a gyerekeket és kvázi halálra ítélni - ha azzal nem viszed semmire, amiben a legjobb vagy, nem tudsz majd váltani és véged van. A legtöbb humán orientált nem reménytelen eset a természettudományok terén, max. nem lesz belőle űrhajós vagy húsz év múlva az egyik közgáz tanszék vezetője.) Maddy aközött ingadozik, hogy próbáljon-e valami újat villantani a viktoriánusok (eme rongyos téma) kutatása terén, vagy "majd lesz valami"-alapon koncentráljon Leonardra, a komolyan mániás-depressziós sármőrre. Jaj, Maddy. Mi már túl vagyunk ezen a szerelem-mindent-túlél-és-megváltoztat - perióduson, és tudjuk, nem így van. De Maddy még nem, hiába küldözget neki témába vágó cikkeket az anyja. A lány helyében valószínűleg én is így viselkedtem volna, de most kifejezetten örülök, hogy öreg vagyok annyira, hogy értékeljem az anya gesztusát.
Leonard slendrián, nemtörődöm szülők gyereke, akinek a betegsége még felnőtt korában sem kap megfelelő kezelést (ne feledjük, a nyolcvanas években járunk), telenyomják lítiummal, amitől zombiként viselkedik és állandóan vizelési ingere van. A mániákus szakaszokban intelligens sármőr, akire tízesével ragadnak a lányok - Maddy is egy ilyen időszakban szeret bele, de aztán jön a depressziós szakasz egy kiszámíthatatlan, ön-és közveszélyes Leonarddal, aminek a kezeléséhez nem elég a szerelem illékony feromonja. Leonard maga is tudja, mennyire megterhelő a betegsége, és a tiszta szakaszaiban marcangolja az öngyűlölet és a magánytól való félelem.

Az első 50-80 oldal nem kötött le, sőt, idegesített. De egy ricsajozó osztállyal teli vagonban minden idegesített volna, és nehéz más pályaválasztási problémáival együtt rezonálni, amikor majd' három órán keresztül vérrel akartam kifesteni az egész vonatot. A fordítás is erősen megbicsaklott a könyv elején - Az ifjú Werther keservei, és egyéb apróságok mellett ezt lehet olvasni:
"... és minden különösebb habozás nélkül megbízta a fodrásznőt, egy masszívan szögletes, katonásra nyírt hajú, roppant férfias menyecskét, hogy kegyetlenül sarabolja le a haját, oldalt szinte semmit se hagyjon, csak a feje búbján valamicskét. - Tuti? - óvatoskodott a nő. - Tuti! - vágta rá Madeleine, és, hogy megmutassa, mennyire elszánt, levette a szemüvegét."
És így tovább. Nem tudom, milyen az eredeti szöveg, de vagy fiatalos szlengben, vagy ízes-tájszólásban erőlködünk. Nem hiszem, hogy így beszél egy fiatal amerikai nő a nyolcvanas években. Szerencsére később normalizálódott a helyzet - és az utazás is véget ért -, és nyugodtan élvezhettem a regényt. Szeretem, ahogy Eugenides ír, élesen-érzékenyen, a legkisebb vagy legbénább érzelmeket is hitelesen, de nem irritálóan bemutatva. Itt azt a rémületes érzést, hogy ki a fene vagyok valójában, és hogyan ugorjam át az alattam tátongó szakadékot. Hogyan döntsem el, mivel foglalkozzam, amikor abban se vagyok biztos, milyen frizura áll jól és az egyik szeminárium fegyverténye az, hogy a kiszemelt srác megjelenik vagy sem? Ha igen, szeret, ha nem, nem érdeklem. Nem baj, ha rám se néz, a puszta jelenléte igazolja az érzelmeimet.

Mindez roppant idegesítően hangzik, de Eugenides jól csinálja, és annak, aki vevő az efféle csetlő-botló önmarcangolósdira, megéri elolvasni.

Eredeti cím: The Marriage Plot
Kiadó: Tericum
Kiadás éve: 2012
Fordította: Kovács Kristóf
Ár: 3970 Ft, de a Molyon már 1000 Ft-tól is van

Egészen szolid voltam

Ahhoz képest, hogy a vonatkozó polcon 11-15 könyv sorakozott - folyamatosan változó címekkel -, nagyon visszafogott voltam. Ennek az az egyik oka, hogy maga a vásárlás aktusa nem okozott örömet. Nem tudom, hogy azért, mert annyit nézegettem-pakolgattam, hogy mit vegyek meg és mit ne, vagy azért, mert nekem ez a harácsolós korszak végleg elmúlt.
Maguknak a könyveknek örülök; az NW-t úgy vártam, mint a Messiást, a Saját szobát biztatásból vettem meg (remélem, nem én voltam az egyetlen), hiszen a régi kiadás itt figyel a polcon, a Gabo novelláskötete szintén Messiás volt - sokakkal ellentétben imádom a novellákat -, egyedül A mágikus gondolatok éve volt impulzusvásárlás. Lehet, hogy meg fogom bánni, de a témája nagyon vonz. A szobalány régóta izgatja a fantáziám, de elpakoltam az agyam egy hátsó fiókjába, ahonnan hirtelen kiugrott, én meg úgy voltam vele, hogy miért ne.

Közben elfelejtettem, hogy lesz még egy beszerzésem, Sarah Andersen Puha, boldog puffancsa [nem vagyok hajlandó nagy kezdőbetűkkel írni a cím első utáni szavait], már ott vár a kiadóban, remélhetőleg holnap el is tudom hozni.
Amúgy a Felhőatlaszt kezdtem el olvasni, a kedves könyvei közül kommandóztam be a VCs-be. Felbukkant az agyamban, én meg mentem a kísértés után - muszáj kihasználnom ezeket a pillanatnyi fellángolásokat, főleg a vaskos köteteknél, különben az életben nem olvasom el őket. És felkúrtam magam Gavaldán, nem is emlékszem, utoljára mikor voltam ennyire dühös egy könyvre, muszáj valami igazival kikúrálnom magam.

Ti miket vettetek a Könyvfesztiválon (ha voltatok)? Láttátok a gumibálnát az egyik stand felett?

A szolgálólány meséjének új kiadása

Kicsit izgultam, milyen borítót választ-szerkeszt a Jelenkor - akár tetszik, akár nem, az első benyomás, a külső nagyon sokat számít az érdeklődés felkeltésében, főleg a nem harcedzett-hardcore könyvmolyok esetében.
Az újsütetű filmsorozat plakátját választotta a kiadó, éljen!

Viszont nem a Könyvfesztiválra jelenik meg, hanem csak május 15-e körül lesz kapható. Mindenesetre az előrendelést már leadhatjuk, az is valami. A kötet ára 4000 Ft lesz, előrendeléssel 3000 Ft, a fordítást pedig ráncba szedték (ha minden igaz).
Nagyon örülök, hogy a regény végre kap egy tisztességes magyar kiadást, szegény Atwood nem túl népszerű nálunk, pedig fantasztikus és jelentékeny szerző.

Ui.: A Graham Swift is májusban jön. A végén még alig veszek valamit a Könyvfesztiválon.:)

Rövidkék

Ugyan a képregényeket már megemlítettem a legutóbbi zárásban, de nem akartam, hogy a harmadik könyv egyedül díszelegjen a sorban.

Juan Diaz Canales - Juanjo Guarnido: Blacksad - Árnyak között

Persze, hogy kíváncsi voltam erre a képregényre, hiszen noir cicakrimi bármikor jöhet. Nem vagyok képregényrajongó, de a szép rajzokat, festményeket szeretem, ebben a kötetben pedig bőven van mit nézegetni - ami azért is jó, mert a történet nagyon egyszerű. Ennek ellenére nem vagyok csalódott, talán az alacsony elvárások miatt, talán a műfaj miatt - a képregényekben messze nem olyan magas az ingerküszöböm, mint a regények, novellák esetében.
(Kettőt lehet találni, ki volt az, aki gügyögve dörzsölgette a macska orrát a borítón.)

Mark Millar: Logan - Kíméletlen jövő

Marvel-rajongó aztán végképp nem vagyok. A legtöbb rajz nem tetszik, nem szeretem a világmegváltó, valójában csip-csup problémákat, a kinyírhatatlan, de örökké problémákkal küszködő, általában önbíráskodó szuperhősöket. A Kíméletlen jövőt a fenntartásaim ellenére azért olvastam el, mert elfelejtettem bedobni egy második könyvet az utazótáskába, a kedves pedig nagylelkűen felajánlotta a nehezen megkaparintott kincset (soha nem voltam egy óra leforgása alatt négy újságosnál).
A rendkívül szerteágazó, vargabetűk garmadájával bíró Marvel-univerzumot kevéssé ismerem, a szerzőket még annyira se. Vicomte elmesélte, hogy Mark Millar ki nem állhatja Hulkot, és Rozsomák az abszolút, tényleg halhatatlan szuperhős nála. A magyarázatot utólag kértem, ezért erősen kiguvadt a szemem, amikor egy vérgőzös tetű Bruce Bannerről olvashattam. Egy fúúúj-kategóriásról. Az események egy része is fúúúj, egy másik része hihetetlen. A cselekmény elég felemás; az elején felvázolt reménytelen, posztapokaliptikus világ tetszett, aztán az utána következő, filmekből ismert akciódús, bénán megoldott road-movie nem. És komolyan... dinók?
Sajnos nekem felejthető élmény volt, baromira örülök, hogy a filmkészítők nem erre a képregényre alapoztak.

Luis Sepúlveda: Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott

Egyfajta bátorságpróba volt számomra - évek óta kerülgettem ezt a kis könyvet, ami nagyon érdekelt, de nem bírom elviselni az állatkínzást, ezért tisztes távolságot tartottam Az öregtől.
Szerencsére az állatok bántásáról nincs részletes bemutatás, de ettől függetlenül sem igazán tetszett a könyv, abba a halmazba került, amit el lehet olvasni, de ha kimarad, nem veszítek sokat, vagy semmit se. Nem szeretem a fekete-fehér ellentéteket és a didaktikusságot. A fehér ember gonosz, minden gondolata a fosztogatás és a rombolás körül forog, az őslakos mindentudó, hipertoleráns bölcs, aki egy ujjal sem nyúl az anyatermészethez. Értem én, hogy elég nagy százalékban léteznek ilyen emberek, de ez túl sarkos vélemény. Van mit még mérhetetlen emberi butaság és előítélet, elnyomás, félelem a másik embertől, élethosszig tartó keserűség, és persze az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott, lassan, szótagolva, egy magas padnál állva, mint egy középkori szerzetes reinkarnációja, a műfogsorát zsebkendőbe göngyölve, de őt se igazán kedveltem, valami hiányzott, hogy átbillenjen a mérleg nyelve a "tetszett"-serpenyő felé.

Léha lányos post a hétvégére

Valamikor ígértem egy körmös postot, ezért itt van néhány kép (kattintásra megnőnek) az utóbbi idők manikűrjeiről.
Az első a Moyra Avril fantázianevű, nem éppen friss lakkja. Ez az egyetlen, amit szeretek a márkától, a többi rendre a kukában végezte vagy elajándékoztam, az egyetlen vásárolt nyomdalemezükkel se vagyok kibékülve - de ez az Avril fantasztikus! Még a vol. nemtudomhanyadik körömlakkmániám elején vásároltam (két vagy három éve?), és semmi baja az állagának. A színét imádom, ahogy Nita mondja, szilvalekvár, megbolondítva aranyosan-lilásan csillogó holóval, bár ezt a képek nem nagyon adják vissza.
Ha nincs időm egy órát szöszölni, pöttyös manikűrt csinálok, itt a Nitától ajándékba kapott Avon arany lakkjával nyomkodtam az Avrilra.

A következő drag marble technikával készült - a hagyományos vízbe cseppentős módszer az istennek nem akar sikerülni), ezért keresem az alternatív megoldásokat. A Nevem Senki nézegetése közben készítettem ezt a kaotikus mintát, amelyet először próbáltam ki, ahogy ez látszik is az eredményen. Túlbonyolítottam, a színek se a legjobbak, de hát ilyen ez a tanulási folyamat.
A kép minőségéért elnézést kérek, elvileg nem, de gyakorlatilag télen készült.

A dolog nem hagyott nyugodni, ezért közvetlenül utána megpróbálkoztam még egyszer vele, természetesebb, összeillőbb színekkel. A mutatóujjam még mindig nem jó, de már alakul.

A márka a Femme Fatale. A kollekció a The Little Mermaid - már ennyi információ alapján tudtam, hogy ezek a lakkok a vesztemet fogják okozni, mert legalább egy sellőzöld lesz köztük. Lett. És van egy csodaszép arany is!
A The Mermaid's Tailre nem volt szívem nyomdázni vagy pöttyöket nyomogatni. A FF lakkok tényleg úgy néznek ki, mint a képeken, valamit nagyon tud ez a márka, hogy pont eltalálja az én kedvenc finisemet. Már előre sírtam, hogy fél óráig fog tartani levakarni, de a glitterek ellenére viszonylag könnyen lejött. A csillámok megtapadnak a bőrön, de egy kézmosással megszabadulhatunk tőlük. Maga a lakk állaga elég sűrű, könnyű felvinni, nem folyik ki a szélekre, és nagyon tartós. Fedőlakknak mindig Seche Vite-et használok, azzal a manikűrök nagy része lerobbanthatatlan egy hétig (!), hát még egy ilyen lakk.
Majdnem megfagytam az erkélyen, de ezt napfényben kell fotózni. A valóságot sajnos így sem sikerült visszaadni, mert ennél sokkal élénkebb a színe.

Ui.: Nem, a Glamour-napokon nem vettem körömlakkot. Nitával nézegettük az Essence Out of Space Stories lakkjait - igen, szépek, jók... Pár perc után Nita kinyögte, hogy "Inkább veszek egy I.L.N.P.-t" és elkezdtünk röhögni. Nem sznobizmusból, de a mi ingerküszöbünknek már ez az alap a rengeteg csodás vegán, cruelty free, kézzel készített (és igen, méregdrága) indie körömlakk után. Egyébként szép kollekció ez... öhm, ha sokáig nézegetem, rájövök, hogy túl szép.

Életbevágó semmiségek

Katherine Mansfield: Egy csésze tea

(Egy könyv ilyen címmel csak jó lehet, jegyezte meg a kedves. És tényleg.)

Lehet, hogy az öregség jele, de egyre jobban értékelem az antikváriumokban meglapuló gyöngyszemeket, és Shirley Jackson kötete után abban reménykedem, hogy más, ehhez hasonló bitang erős olvasmányokat fedezek fel.
Mint amilyen Katherine Mansfield - ugyan nem volt olyan erőteljes, mint a Sóbálvány, de Mansfield nem is a meghatározhatatlan - elementáris félelemre épít, ennélfogva nem érdemes őket összehasonlítani. Az első írás légiessége miatt eszembe jutott még Virginia Woolf, aztán szépen magunk mögött hagytuk a többi szerzőt és elmerültem Katherine világában.

Ha lehetne használati útmutatót írni bizonyos könyvekhez, ehhez azt mellékelném, hogy ne utazás közben, zajban kezdjük el - hanem otthon, egy csésze tea mellett -, mert elmélyülést, figyelmet kíván, és cserébe nagyon sokat ad a rá fogékonyaknak. Katherine Mansfield világa apró, sokszor láthatatlan rezdülésekből-reakciókból áll, balsejtelmekből, olyan gondolatokból, amiket igyekszünk az agyunk hátsó zugába száműzni. Néha az olvasónak támad rossz érzése, mint a Gyerekes, de természetes esetén, vagy A kis nevelőnő utazása olvastán, ezek akár Shirley Jackson kötetében is helyet kaphatnának.
Több írásban olyan események állnak a középpontban, amelyek a külső szemlélő számára lényegtelennek tűnnek, de azok, akik átélik, sosem felejtik el; az alapműként számon tartott A garden party nagyon erős írás, de nekem a Miss Brill volt a legemlékezetesebb - annak ellenére, hogy milyen csekélységről van szó, jó erősen a szívembe döfött. Mansfield nagyon jól érzékelteti a szívet átjáró-szétmaró szégyen érzését, azt, hogy miközben valahogy tartani akarjuk magunkat (hogy ne rúgjanak belénk még egyszer) legszívesebben elbújnánk a világ keménységet követelő és mindent látó tekintete elől.

Vannak még lassú, elmélázó történetek, mint az Előjáték és Az öbölben, amelyekben ugyanaz a család szerepel. Tulajdonképpen nem történik semmi különös, eget rengető dolog; senki nem fullad a vízbe, nincs napvilágra kerülő, mindent megváltoztató titok, a családtagok még csak össze sem vesznek, csupán a folyamatosan fennálló, de még szőnyeg alatt tartható problémákról, elfojtott, de a robbanástól messze álló érzésekről olvashatunk - például a férj valamiért nem mondja el a feleségének, hogy az új kesztyű vásárlása közben rá gondolt. Vajon miért teszünk / nem teszünk ilyeneket? Miért félünk attól, aki elvileg a legközelebb áll hozzánk?
A nagy öntépések között feltűnnek meglehetősen vicces írások (A báró, A Progresszív Hölgy), amelyekben az írónő megcsillantja kissé maró, gunyoros, kifigurázásra hajlamos humorát, hát, csókolom a kezét, Miss Mansfield, vagy inkább fogadja cinkos mosolyomat, mert én is nő vagyok, és, ha már ilyen jól belejöttünk, jöjjön el hozzám teára, van egy csodás új keverékem a Kasléder Teaházból.

Nagyon sokat lehetne még példálózni meg elemezgetni a társadalmi és emberi különbségekről, a címadó novelláról, ami a Miss Brill mellett az egyik (sokadik) kedvencem, de ehelyett bevetem azt az ócskaságot, hogy inkább olvassátok el a könyvet, mert megéri.

Ui.:Volt pofám egy másik gyűjteményes kiadás borítóját berakni, igen. Az Egy csésze tea borítói nem túl bizalomgerjesztőek.

Eredeti kiadás: Collected Stories
Kiadó: Kriterion
Kiadás éve: 1975
Fordította: Szőllőssy Klára
Ár: antikváriumokban kb. 1000-1500 Ft-ért fellelhető

Szösz

A szenilitás csúcsa egy tavalyi figyelmetlenségem, amit csak most vettem észre.

Hirtelen felindulásból megvettem egy újságosnál Elizabeth Strout: A Burgess fiúk című regényét -ennek ellenére a polcra, a várólistára és minden egyéb nyilvántartó rendszerbe a szerző Kisvárosi életek művét regisztráltam, fejben pedig úgy emlékeztem, hogy mind a kettő megvan. Tegnap éjszaka kimeredt szemmel fürkésztem a könyvespolcot, hogy hol a fenében van a Kisvárosi életek. Elhagytam? Debrecenben van? Aztán gyanút fogtam és megvilágosodtam - A Burgess fiúk a molyos kívánságlistán és a könyvespolcon virít egyszerre. Szenzációs vagyok.:D

A sablont ismét lecseréltem, mert az előző mobilon borzalmasan nézett ki és összekuszálta a csoportosított címkéimet, valamint a dugig képpel-stíl se az én világom. A fekete-fehér se a szívem csücske - eredetileg pasztellcicák voltak, de azok meg gyerekesen néztek ki -, még alakítani kell rajta, de egyelőre nincs kedvem vele bíbelődni.
Nézegettem továbbá pár blogot, hátha találok olyat, amit bepattinthatok az RSS-be, de vannak dolgok, amelyektől a sznob énem idegzsábás lesz:
- Helyesírási és vesszőhibák serege;
- Szar könyvek olvasása és ajnározása (nem könyvesblogok esetén is);
- Pátyolgató, "mi egy csapat vagyunk" hangnem;
- Iratkozzz fel / hagyj kommentet / lájkolj orrba-szájba, hogy mindenki lássa, milyen istencsászár vagyok!;
- Személyes névmások nagy kezdőbetűvel.

A szegény asszony

Elena Ferrante: Amikor elhagytak

Ó, az a nyomorult szerelem.
Ez a mondat fel fog bukkanni egy másik, közelmúltban olvasott könyv értékelésénél is, mindkettőben ez az illékony, mégis makacs érzelem veri bilincsbe a szereplőket, gondolataik, tetteik láttán a kívülálló olvasó csak pislog, mint hal a szatyorban.
Vagy megértően bólogat, ahogy én tettem Olga kálváriája láttán.

Olgát, a 37-38 éves, kétgyerekes nőt-anyát szó nélkül elhagyja a férje. Az egyik pillanatban együtt vacsoráznak, a kutya megbízhatóan horkol a fűtőtest alatt, aztán Olga már egyedül áll a mosogató előtt, és fokozatosan minden összeomlik.
A Briliáns barátnőm kapcsán talán már pedzegettem, hogy érdekes kísérletet tervezek végrehajtani a szerző könyveivel; az előbb említett kötet olvasásánál nagyon meglepett a könnyed - Ferrantéhez képest könnyed -, szinte játékos hangvétel, mintha az írónő kedvesen pofozgatná az olvasóit, mint a nem túl éhes macska az egeret. Érezzük, hogy milyen érzelmek feszegetik a szavak tükrét, de az indulatok nem törnek át - megmaradunk egy disztingvált, szolid érzelemvilágban.
De nem úgy a kisregények esetében.
Jól emlékeztem; Ferrante a Briliáns barátnőmet megelőző könyveiben leszaggatja a húst a szereplőiről, magáról, az olvasókról. Minden, amire a Nő a sötétben és a Tékozló szeretet kapcsán emlékeztem, itt megháromszorozódott - olyan érzelmi pokolba rántott, ami megcibálta a saját, mélyen eltemetett gondjaimat, minden rossz érzésemet. Olga önreflexív, érzékeny ember, aki sok nő számára ismerős Canossát jár; végiggondolja, mit rontott el, az első düh csillapultával szeretné őszintén korrekt módon megbeszélni Marióval a krízisüket, az egész, tizenöt éves kapcsolatukra ennek tükrében emlékszik vissza. Észrevétlenül csúszik a lejtőn; a lakás sarkaiban nyirkos árnyak ülnek meg, a terek elmozdulnak, a gondolatok összemosódnak, és megelevenedik előttünk a gyermekkor kísértete, A Szegény Asszony, Akit Elhagyott a férje, és a szánakozó-kárörvendő szomszédok szeme láttára veszítette el az ép eszét. Olga őrületében, akiben a szegény asszony kel életre, az volt a legrémisztőbb, hogy a fejében járva az illogikus következtetések, a paranoid téveszmék teljesen helytállónak tűntek.

Tulajdonképpen szörnyű volt ilyen kíméletlen feltárulkozást olvasni, valószínűleg az ezredik olvasó vagyok, aki arra gondol, ilyen tűéles ábrázolás csak személyes tapasztalt jelenthet, vagy nagyrészt azon alapul. Hihetetlen, hogy az egész történet kétszáz oldal, de olyan erőteljes, hogy kőként nehezedik az ember mellkasára. Nem hagy lélegezni. Nem hagy élni, mégis muszáj tovább olvasni, mert mindenki feloldozást akar kapni a pitiáner bűnei alól.

Hogy jobban tetszett-e, mint a Briliáns barátnőm? Bizonyos szinten igen, de évente, vagy kétévente bírnék elolvasni egy hardcore Ferrantét, mert annyira nem esik jól a földön fetrengeni. A BB kalibert [ezt is megértük, hogy a rövidítés nem a Büszkeség és balítéletet jelenti] viszont bármikor, bármilyen mennyiségben képes lennék fogyasztani, nagytételben, és még jól is esik. Szóval mindegy, csak legyen új Ferrante.:)

Eredeti cím: I giorni dell' abbandono
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2005
Fordította: Balkó Ágnes
Eredeti ár: 2690 Ft

Várható megjelenések vol. 2. (UPDATE)

Pofátlanságnak érzem harmadjára is a régi bejegyzést előre sorolni, ezért új szösszenetben felsorolom az összevadászott új címeket (de oda is átmásolom őket). Kicsit vegyes a válogatás, mert az utolsó Könyvfesztes megjelenés, a többiről viszont csak annyit tudok, hogy első félévben jelenik meg. Sajnos egyik kiadó oldalán sem találtam ezekről semmi információt.
Az első három kötetnél az angol kiadások borítója szerepel, ha közzéteszik a magyart, lecserélem.

Michael Chabon: Moonglow (21. század)
A majdnem-sikítottam-örömömben - kategória. A Jiddis rendőrök szövetsége tökéletes (mármint az én igényeimnek) regény, de Chabon tipikusan nehezen eladható szerző, még a gondolatát is elfojtottam annak, hogy új könyve jelenhet meg magyarul. Remélem, jó lesz a fordítás.

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje (Jelenkor)
Erről se találtam egyelőre semmit a kiadó oldalán, de a vájtfülű (mi ennek a könyvmoly megfelelője, éles szemű?) olvasók már értesültek arról, hogy a regény új fordítást kapott, és biztos vagyok benne, hogy a borítója is igényes lesz.
Nekem a gagyi Lazis kiadás van meg, ami csúnyán megsérült a költözésben, ezért nyilvánvaló, hogy égető szükségem lesz egy új kiadásra. Nem valószínű, hogy belátható időn belül újraolvasom, de fontos könyv számomra.
Dominik segítségével kiderült, hogy a könyvet nem a Park, hanem a Jelenkor adja ki. A megjelenés dátuma április 20.

Radclyffe Hall: The Well of Loneliness (Park)
Érdekes könyvet választott a kiadó; az eredetileg 1928-as megjelenésű, leszbikus szerelemről szóló kötet botránykönyvnek számított és kis híján tönkretette a szerző karrierjét, de minket már aligha fog felháborítani. Nem annyira a tartalma, inkább az érdekessége miatt piszkál.

Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science ficton és fantasynovellái 2017 (Gabo SFF)
Annak ellenére, hogy bőven akadtak az előző kötetben közepes írások, nagyon jó élményként emlékszem vissza arra a novelláskötetre. A válogatás izginek tűnik, vannak visszatérő szerzők, mint Valente, Alyssa Wong, Genevieve Valentine vagy Sam J. Miller, de olvashatunk N. K. Jemisintől, Abercrombie-tól, Naomi Noviktól (kíváncsi vagyok, ezúttal mit kapart össze - igen, még mindig dühös vagyok a Rengeteg miatt), és olyan ismeretlen-egzotikus szerzőktől, mint Aliette de Bodard (nézzetek utána, hány országhoz-nemzetiséghez van köze), Alice Sola Kim vagy Amal El-Mohtar.

A teljes listát a kiadó blogján lehet olvasgatni, a kötet ára 4990Ft lesz, amitől nyeltem egy nagyot, de majd szolid Glamour-napokat tartok, mert a könyvek szentek, a kenceficék viszont megromlanak.

Michael Cunningham: Mire leszáll az éj (Jaffa)
Mi, új Cunningham és Chabon? Magyarul? Még mindig nem hiszem el.:)
A Könyvfesztiválra jelenik meg.







Érdekel még:
Charlie N. Holmberg: A papírmágus (szörnyű ez a borító)
V.E. Schwab: Egy sötétebb mágia
Douwe Draaisma: Az álomszövő
Afonso Cruz: Virágok

Nektek van már listátok? Milyen várható vagy friss megjelenések érdekelnek titeket?

A márciusi mérleg

Miközben csúsztam néhány napot a legutóbbi zárással, hirtelen nyár lett, nem győzöm lekapkodni a szekrény felső polcairól az ujjatlan felsőimet, és rácsodálkozni bizonyos ruhadarabokra: jé, ilyenem is van? "Új" papucsot, szandált bezzeg sose találok.
A hónap büszkesége a legalább 40%-os brennbergbányai lejtő túlélése, hála a jó égnek meg a fos GPS-nek, hogy nem emelkedőként jött velünk szembe. Egy olyan irdatlan szörnyeteget kell elképzelni, ami nemhogy egy török, de egy orosz század kedvét is elvenné a megszállástól. De legalább láttunk egy ronda békát és két őzet.

Meglepő módon három kötetet szereztem be az elmúlt hónapban, alapozok a Könyvfesztiválra, ami némileg csúnya lesz.
  
Igazán impozáns, nemde? Rájöttem, hogy az Amikor elhagytak, az egyetlen Ferrante, amit még nem olvastam, most kell. Évek óta játszadoztam a gondolattal, hogy be kellene szerezni, de ellenálltam a Könyvudvarbeli kísértésnek. Most tudatosan mentem utána, mert nem volt kedvem 2700 Ft-ot kiadni az egyébként örvendetes második kiadás előrendeléséért (és ékszer van a borítóján - de nem opál, ahogy az online képek alapján gondoltam). Azóta el is olvastam, a piszkozat felibe-harmadába itt hever.
A Blacksad a kedves ajándéka volt az ötödik évfordulónkra, avagy megtalálta az egyetlen kötetet a Képregénybörzén, ami engem komolyan érdekel. Őt is elolvastam - valahogy sikerült működésbe hozni azt, hogy a friss beszerzéseket rögtön el is olvasom -, majd bevágom egy rövidkés postba.
Az Egyszervolt illatszerek 's azok kicsinyke flaskái... kell ennél a címnél többet mondanom? Halálosan beleszerettem a Tandem Grafikai Stúdió Anno-sorozatába. Először az ollós kísértett meg, majd az arczkenőcsös, de bármennyire is szeretek könyvszuveníreket vásárolni, hármat nem vehettem meg, úgyhogy erre esett a választásom. Még csak végiglapoztuk a pasimmal, annyira cuki és szép és ötletes fiolák meg üvegcsék vannak benne, hogy az érző szívű leányok szénné olvadnak tőle.

Az olvasás terén jobban muzsikáltam, mint februárban, összesen nyolc könyvet sikerült elolvasni:
   

   
Kicsit vegyes a felhozatal; a Szívlekvár, a Nagyrészt halott és a Fekete Dália néhány momentumot leszámítva felejtős olvasmány volt - na, nem annyira jellegtelenek, de a korábbi mezőnytől elmaradnak. Vagy például a mostani Ma éjjel a falnál alszom-Házassági összeesküvés-Amikor elhagytak triójától, a hónap legjobbjaitól.
A Blacksad képileg gyönyörű, imádtam nézegetni... noir cicakrimi, na. Maga a történet roppant egyszerű, de nincs szívem regényekkel versenyeztetni vagy lehúzni. A Nagyrészt halott ötletes urban fantasy, a vízköpők fantasztikusak, de nekem csak egy jó könyv ígérete volt, hiányzott belőle a lélek. Hogy a Logan - Kíméletlen jövőt miért olvastam el, az rejtély. Ja, igen, nem vittem magammal haza második könyvet és ott álltam várólistás olvasnivaló nélkül. Nem mintha egy képregénnyel kihúzhattam volna vasárnap estig, úgyhogy ideje bevallani, hogy igen, a film miatt olvastam el, meg a hajtóvadászat miatt, amit érte folytattunk. Soha nem voltam még ennyi újságosnál pár napon belül. A történet abszolút más, mint a film (milyen meglepő), nagyon felemás élmény volt, de voltak benne szemelkerekítő fordulatok. Majd ő is megy a rövidkésbe.
A Kíméletlen jövő után a Fekete Dáliát választottam az otthon hagyott könyvek közül, már a várólistámon se volt rajta, mert kihunyt bennem az érdeklődés. Talán nem véletlenül; vannak jó pillanatai a történetnek, de nem nyűgözött le. Már róla is készült a post, bővebben majd ott írok róla.

A többiek márciusa:
Almamag
Nikkincs
Nita - akinek mellesleg 8 éves lett a blogja
Heloise
Dóri
PuPilla