Szösz 1.

Annyira jellemző rám, hogy otthon akaratlanul, állandó jelleggel ontom a cinikus megjegyzéseket - amiket a karácsony tovább fokozott -, de amikor elkaptam a híradó legjobb pillanatát, azaz a nyíregyházi jaguárbébik hihetetlenül édes látványát, borzasztó hangon végiggügyögtem azt a tíz percet.

A pasim szerint a feketének "gonosz feje" van - meg se érdemelte azt a két tálcányi mákos-szilvalekváros linzert, ami elvitte a fél délutánomat -, amiért ezt mondta erre az édes kis csöppségre.

Fogacskáik még nem nagyon vannak, de karmolni, azt aztán tudnak, ahogy az egyik gondozó kezén cafatokban lógó gumikesztyű is jelezte.

Forrás

Ma nyilatkozta a rádióban egy állatmenhely munkatársa [vagy valaki ilyesmi], hogy naponta 20-25 állatkínzás történik - és ebbe nem tartozik bele a helytelen állattartás, csak azok az esetek, amikor szánt szándékkal fájdalmat okoznak egy állatnak.

Mmm

Feljogosítva érzem magam némi büszkeségre és peckes járásra az edzőteremben azáltal, hogy szerdán és ma kint futottam egy órát, ill. 10 km-t. Én, a sápkóros fagyosszent.

De inkább ez, mint a levegőtlen kardiorészleg.

Milyen lett az új Lehane?

Dennis Lehane: Egymásba veszve

Magyar Dennis Lehane-rajongónak lenni kivételes érzés. Egy privát klubot alkotunk; a felvétel egyik követelménye, hogy szerezz egy gránátot és tedd be a hűtőbe, hogy tudják, kivel húznak ujjat, ha megpróbálják elrabolni a sörödet. Össznépi közös csít sugárzunk a kiadó, a könyvesboltok, a filmstúdiók, minden felé, ami növeli annak esélyét, hogy a magyar olvasóközönség elismerje az író értékeit, elfoglalja méltó helyét a könyvespolcokon és mi zavartalanul, stresszmentesen várhassuk az új kiadásokat. {{Igazából minket nem érdekel, ki szereti rajtunk kívül Lehane-t, ha mi olvashatjuk - ha a pórnépnek elég néhány vonaton ülő lány, hát legyen.}}

Ennek a csoporteffektnek tulajdonítsátok, a továbbiakban itt-ott a T/1 mód nem a tudathasadás jele, hanem egy kalap alá veszem magammal a többi esszenciális Lehane-rajongót - már amennyiben ők nem bánják.

Éppen ezért, az exkluzív imádói attitűd miatt nehéz egy kicsit értékelnem ezt a könyvet. Nagy traumát okozott nekünk Az éjszaka törvénye, ami ráadásul egy sorozat második része. Meleg szívvel értékeljük a kiadó próbálkozását, ezer puszit sugárzunk felé az éteren keresztül, de az a regény szörnyű volt - ha csak én látom így, és a többiek nem, bocs. Nekem rettenetes csalódás volt, és hülyére stresszeltem magam (az örömködés mellett), amikor láttam, hogy az őszi szezonra megjelenik az Egymásba veszve, ami a fülszöveg és bizonyos ajánlások miatt leginkább domestic noirnak tűnt, amit nem nagyon szeretek, de bíztam Dennisben ismertem annyira a szerzőt, hogy tudjam, ha ez valóban az lesz, aminek látszik, képes lesz újat mutatni.

Mutatott is. Ugyanis ez nem domestic noir, hanem... nem tudom, micsoda. Egy hibrid; az első fele egy nő, Rachel története, akit nárcisztikus, karizmatikus anyja egyedül nevelt fel és a gyereke egyre kétségbeesett kéréseire sem volt hajlandó elárulni az apja személyazonosságát, aki Rachel kisgyermekkorában elhagyta őket. Rachelnek ez a kínzó bizonytalanság, egy apa alakú hiány lesz a nemezise. Mindenki matekozzon el rajta, mi a fenéért nem bírta a híres pszichiáter anya elárulni az apa nevét (azonkívül, hogy akkor miről szólt volna a könyv fele).

A regény közepe felé járva kezdtem kicsit unni Rachelt, a depresszív hangulatot, az újabb és újabb kátyúkat, ahogy képtelen egy normális életet kialakítani magának. A nevetségesnek tűnő dolgokon alapuló paranoiája miatt dühös is voltam rá, az állapota ismeretében arra gondoltam, egy újabb mentális betegség kialakulásáról van szó.

Aztán egy éjszaka a nagy unatkozó lapozgatás közben kimeredt a szemem.

MI VAN?

A kórtörténet átvált thrillerbe, az addig cammogó tempó felgyorsul és minden, amit tudtunk, kiderül, hogy hazugság... mi más lenne. Annyira meglepődtem a fordulaton, hogy a kezemhez ragadt a könyv és elég sokáig fennmaradtam, az oldalak gyorsan fogytak, de... de. A történet aránytalan és a két kapcsolt rész nekem nagyon nem illik össze, főleg az első fele van nagyon elhúzva a thriller-részhez képest. Nem nagyon látom át, Lehane mit szeretett volna ebből kikerekíteni. Tudom, hogy erőltetettnek fog hangzani, de a hibái ellenére szerettem olvasni, mert sokkal jobban sikerült Az éjszaka törvényénél. Pusztán annyi elvárásom volt, hogy annál jobb legyen és ez a vágyam teljesült is. Kicsit a Vihar-szigetre emlékeztet, de annak szép, tiszta koncepciója van, ennek meg nincs, de legalább a stílus nincs kiherélve, még ha a Titokzatos folyótól vagy Kenzie-éktől fényévekre is vagyunk.

Lehane karakterábrázolásait nagyon élvezem, ahogy pár szóval komplett személyiségeket vázol fel, éleslátó, találó hozzáállásával - azt akartam írni, hogy "érzékenységével", de túl félreérthető lenne -, ahogy bemutatja az emberekben kavargó érzelmeket, emlékeket. Olyan pasimód, egyszerűen, de félreérthetetlenül, nem prüntyögve, na, nem tudom elmagyarázni. És még menő is közben, mondjuk, ez Rachelnél kevéssé látszik.

Szóval olyan so-so az egész. Örülök, hogy megjelent, örülök, hogy jobb az előző könyvénél, de kurvára remélem, hogy a következőtől már eksztázisba esem.

Eredeti cím: Since We Fell

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2017

Fordította: Orosz Anna

Ár: 3680 Ft

A könyvek és az olvasmánylista nyilvántartása

Erőteljes nosztalgiázással vegyítve.

Mindig úgy gondoltam, a rendszerezés iránti vágyam abból ered, hogy kupis családból származom - valószínűleg már említettem, hogy a több mint száz éves otthonunkban a kristálygömbtől az estélyi ruhán át a Babettáig minden előfordult, a fias egér egész biztosan. A könyvekkel se volt ez másként; voltak fix tartalmú polcok, jellemzően az édesapám tervezte-hegesztette polcrendszer (ami még távirányítóknak való kis polcocskával is bírt), több ujjnyi vastag, lakkozatlan falapokkal, amelyek több mint harminc éve szögegyenesen viselik a terhet. Nem viccelek.:) Amikor a suli után végigdőltem a palackzöld kanapén, végigjárattam a tekintetem a padlótól plafonig sorjázó könyveken. Böngészgettem a címeket, a borítók színét és a mintáit, megnyugtató volt, hogy egész életemben ismertem őket és mindig ott voltak, szilárdan, mint egy kőfal. Emlékszem a régi lemezlejátszóra, ami már kisgyerekkoromban törött volt (vagy csak ezt mondták, hogy ne piszkáljam), a mesekönyveimre, köztük a cicásra, amiben a macskák tányérjára mindig raktam egy szem csigatésztát, ha húslevest ebédeltem - ne kérdezzétek, hogy élte túl a gyerekkoromat -, és a magától kihajtogatódó Jancsi és Juliskára. Borzasztóan haragudtam anya kutyájára, arra a nyavalyás pincsire, amiért megcsócsálta a gerincét.

A többi könyvespolcon viszont a vándorlás volt a jellemző, az új beszerzéseknek és a pakolási mániámnak köszönhetően Meggyőződésem, hogy a vizuális beállítottságom és a memóriám fejlettsége is annak köszönhető, hogy kénytelen voltam megjegyezni, éppen mit hol láttam, mert nemcsak a könyvek, hanem az egyéb tárgyak is rendre más helyen bukkantak fel.

Tudom, hogy mindez nagyon romantikusan hangzik. Tovább fokozhatom a képet azzal, hogy a házban örökös félhomály honolt  - pedig nem szőtte be borostyán és festői nevű fák sem takarták el a kilátást -, de az a valóságban annyit jelentett, hogy folyton égett nálunk a villany és vég nélkül ment a villanykapcsolgatásról szóló vita. Ja, a nappali csillár valamelyik égője folyton kiégett, amikor bekotortunk A púpos és a vilmoskörtét tartalmazó, amúgy üres üveg mögé, hogy elérjük a kapcsolót. Vagy elsötétült az egész ház, az én fejemben meg két rémfilm is lejátszódott, mire sikerült visszakapcsolni a biztosítékot. Szerencsés esetben ez a házban történt. Rosszabb esetben KINT, a ház oldalában, ahol minden bizonnyal sorozatgyilkos várakozott, hatvancentis borotvaéles késével, hogy lecsapjon.

Kattintásra megnő, cserébe jó homályos lesz

Borzasztóan elkalandoztam. Hiába, ilyen a nosztalgia. Tehát, egy nyáron nekiültem, hogy háborgó lelkemet lecsendesítendő katalogizáljam a házi könyvtárat.

Hmm, ehhez tudni kell rólam, hogy ha valamire rákattanok, akkor nincs megállás. Nem tudatos elhatározás kérdése, a folyamat valahol mélyebben, sunyibb módon indul meg. Először vékony papírszeletkékre irkáltam fel a szerzőket címekkel együtt, aztán átmásolgattam őket ábécé szerint egy általam készített lefűzős füzetbe (mondtam, hogy durván nyomom:), a lapok szélén meg vadrózsaszín betűjelölők lifegtek.

Képtelen vagyok szépen írni ebbe a füzetbe

Kis túlzással az egész nyaram ráment erre a projektre. Utána, a Mollyal nálam is eljött a digitális kor, de esküszöm, hogy nagyobb munkának éreztem bejelölgetni az akkori kb. háromezer könyvet, mint a cetliket irkálgatni és szortírozni. Egy idő után abbahagytam a füzet vezetését, mert fárasztó volt a kettős könyvelés és maradt a molyos adatbázis. 2008 végén viszont nyitottam egy új füzetkét, főleg a saját beszerzéseimnek. Ezt a mai napig vezetem és roppant élvezettel pipálom ki a már elolvasott könyveket, bár a dokumentáció csak utódlagos. Ennek a virtuális megfelelőjét alkotják a molyos beszerzős polcok, ill. van még egy Otthoni olvasatlan című listám, amit még a vad, felhalmozós időkben hoztam létre, de leginkább csak frusztráció forrása. Ezen az összes általam vett-kapott-cserélt könyv rajta van, azok is, amelyeket valószínűleg már nem fogok elolvasni.

Az olvasmánylista vezetése jóval egyszerűbb, csak a Molyon jelölöm az olvasásokat. Régebben füzetekben vezettem, aztán egy idő elteltével elfelejtődött ez a szokás, néha kifelejtettem ezt-azt és bosszantó volt bogarászgatni, mit hagytam ki. A blogon az "Éves bontás" nevű oldalon szoktam még feljegyezni, mit olvastam az adott évben. Ugyanitt az "Olvasmánylista" - a bejegyzésekre mutató linkekkel dúsított, ábécérend szerinti felsorolás - már akkora lett, hogy kettébontottam. A lista valószínűleg nem teljes, néha felfedezem, hogy ez vagy az hiányzik (minden listamániás rémálma), de gyakorlatilag lehetetlen, hogy teljesen, totálisan a valóságot tükrözze; sok újraolvasás benne sincs a korai időkből, valamint a külföldi szerzők a keresztnevük első betűje alapján vannak besorolva. Ez a molyos olvasmánylista sajátja, amit egy az egyben átmásoltam régen - annyira még én se vagyok mániákus, hogy átütemezzem az egészet vezetéknév szerint. Tulajdonképpen nem tudom, mi a fenének vezetem, ill. dehogynem, a bennem élő aktakukac imádja ezt.

 Az olvasás közbeni jegyzetelgetésről viszont a mai napig nem szoktam le (ennek az elkallódását szoktam néha megemlíteni); oldalszámok, kulcsszavak-és mondatok, a saját, rendkívül magvas gondolataim meg ilyesmik szerepelnek a lapokon, de az is előfordul, hogy semmi, könyve válogatja. Néha életmentő tud lenni, amikor a fejemben az adott könyvhöz kapcsolódó  helyett egy bazi nagy monoszkóp van, mint például az Abban a Házban esetében.

Tudom, minek tartogatom őket...

Filmes körkérdés

Általában égnek áll a hajam a különféle tagek kérdéseitől, de a Larawynnél olvasott filmes kérdések megtetszettek, ezért arra gondoltam, hogy én is kitöltöm (miután elhelyeztem néhány hiányzó vesszőt és a személyes névmások kezdőbetűit nagyról kicsire cseréltem). Akinek tetszik és még nem látta, vigye tovább!

1. Melyik volt az első meghatározó film, amit láttál?

Rengeteg filmet néztem gyerekkoromban. A matinék nálunk úgy néztek ki, hogy az apám, miután hajnalban felkelt, mindig felvette kazettára az aktuális meserészt, amit én órákkal később visszatoltam a lejátszó mélyébe (néha elnyelte a VHS-eket) és megnéztem. Imádnivaló kölyök voltam, már akkor is sokáig aludtam.:D Így lett egyénre szabott mesedélelőttöm a Micimackó, A kis hableány, a Csipet Csapat, a Gumimacik, vagy bármi aktuális részéből. Disney-meséket különösen karácsonykor szerettem nézni, lehúzott reluxával, beizzított karácsonyfa mellett, mert fontosnak tartottam az autentikus hangulatot. A Csipkerózsika volt a kedvencem... igen, a rózsaszín ruhás hercegnő. Talán idén néztem meg újra, a borostás-negyvenes párommal (mondjuk, ő annyira bátor, hogy a rózsaszín-lila [khmm...] futósapkámat is felvenné) és rettenetesnek találtuk. A daloktól fogtuk a fejünket, akárcsak a tündérkeresztanyák kelekótyaságától, igazi oldschool Disney-alkotás, na. Próbáltam megidézni magamban a gyerekkori énem, de vajmi kevéssé sikerült, pedig emlékszem, hogy minden egyes alkalommal hallatlan izgalommal néztem, gyönyörűnek találtam, Demónát és a rokkát pedig félelmetesnek.

Forrás

Az általam nézett meséknek, filmeknek a felére sem emlékszem, de arra igen, mi volt a legmeghatározóbb: Az utolsó egyszarvú. Annyiszor kikölcsönöztük a videotékából, hogy anya végül megvette, bár sajnos a dobozát nem adták ide (a mai napig emlékszem a borítójára). Nem tudom, mennyire maradt meg a köztudatban, a bloggerek közül tudom, hogy Patrícia volt nagy rajongója. Évekkel ezelőtt megvettem dvd-n, egy borzasztóan gagyi rajz van a borítón, aminek köze nincs a történethez, akárcsak a mostani cukimuki, pufók aranyos állatos, infantilis divathoz. Ez egy elég sötét, depresszív, helyenként ijesztő mese - már biztosan írtam valahol, hogy a beszélő csontváztól annyira féltem, hogy apám kivágta azt a részt belőle -, tök jó a zenéje, és igen, Peter S. Beagle regényéből készült, szegény a profitból nagyon keveset kapott. Felnőttkoromban kétszer néztem meg, és a Csipkerózsikával ellentétben a mai napig tetszik, bár már máshogy - az akkori érzéseket képtelenség visszahozni, mert az az időszak elmúlt, változunk, felnövünk, a naiv, meghatározó csodálatnak vége (ezt sok SW-rajongó is beláthatná).

+1: Kifelejtettem az Oscart, igen, amelyikben Sylvester Stallone szerepel és mindenki látta ötvenszer.

2. Mi volt az utolsó film vagy sorozat, amit láttál?

Természetesen Az utolsó jedi(k). Megragadom a lényeget, Adam Drivernek fantasztikus a hangja és a mellkasa. Az ominózus jelenetben magyaráztak valami övről, én addig nem jutottam le. Pardon, el.

3. Mik a kedvenc filmjeid?

Kép innen, innen és innen

Majdnem olyan illetlen kérdés, mint a könyvekre vonatkozó párja. Fogalmam sincs, ezért az utóbbi évek terméséből válogatok ki néhányat; a Grand Budapest Hotelt akárhányszor meg tudnám nézni. Az idén látott Ifjúságot imádtam. A Paterson kis szívcsücsök, meg az Isztambul macskái is. Meg az Ultra, azon többször majdnem elpityeredtem, de futásilag szörnyen depressziós lettem. A hét mesterlövész (az eredeti) - imádom a régi westernfilmeket. A Fékezhetetlen majdnem ugyanolyan visítórohamot váltott ki belőlünk, mint a Stranger Things. A leghülyébb, legidiótább film az utóbbi időben pedig a Hétköznapi vámpírok volt (nekünk) - utána nem volt nehéz felfedezni Taika Waititi humorát az új Thorban.

4. Milyen műfajú filmben lennél te karakter?

Kosztümös drámában, és tuti, hogy lefejeznének. Átmeneti üresedés-féle kisvárosi drámában, ahol mindenki utálna, és én is utálnék mindenkit.

5. Ki játszana téged egy filmben?

Szívből remélem, hogy senkinek nincs olyan egyedi arccsontja, mint nekem.

6. Mi a top 3 kedvenc sorozatod?

Érzek némi szimpátiát Tom Hardy iránt is
Forrás

Ez megint gonosz kérdés, ezért nem szabályszerűen válaszolok rá... nem olyan rég kezdtem-kezdtünk ismét sorozatokat nézni, ezért van bennem némi bizonytalanság, hogy melyek a kedvemre való sorozatok. Régen nagyon bírtam a misztikus és a kosztümös sorozatokat, ld. Carnival, Tudorok stb. Töredelmesen bevallom, hogy a szerda esti kikapcsolódásom a Vámpírnaplók volt, néhány éve pedig nagyon daráltam a Downton Abbeyt és a Once Upon a Time-ot. A Sherlock a mai napig leköt (az utolsó évad, különösen az utolsó rész viszont nagyon kiábrándító), az új kedvencem a Taboo, az Orphan Black, bár egyre több benne a logikai bakugrás és a néző hülyének nézése.

7. Mi idegesít legjobban egy filmben?

Amikor hülyének néznek.

8. Mi az a film vagy sorozat, amit sohasem fogsz megnézni?

A Trónok harcába belenéztem és megbántam. Én még akkor olvastam a könyveket, amikor nulla hírveréssel megjelent az első, bazinagy-giccses kiadás. Még középiskolás voltam, már rendszeresen olvastam, de ilyet még nem és óriási felfedezés volt - persze, hogy ezzel az élménnyel semmilyen feldolgozás nem tud versenyezni, úgyhogy nem is mondanék többet. A Harry Potter-pénzgyártó univerzumhoz ugyanígy viszonyulok - nem feltétlenül a hype zavar, mert a Stranger Thingst is sokan imádják, a hisztéria és az ocsmány pénzéhség, a mindegy, csak vedd meg, mert van rajta egy bénán rajzolt rémfarkas vagy sárkány-attitűd az, amitől undorodom.

A betegségeket középpontba állító filmeket kerülöm. Fontos lenne a súlyos és halálos betegségekről beszélni, ha nem lennének tabuk, de attól tartok, a hollywoodi filmek ennek nem megfelelő közvetítői.

9. Melyik színésszel, színésznővel vagy filmrendezővel találkoznál szívesen?

Az emberek nem igazán érdekelnek, még olyan írókkal se találkoznék, akiknek nagyon szeretem a könyveit, pedig az ő lelkiviláguk valószínűleg jobban megmutatkozik, mint a filmeseké.

10. Mi az aktuális kedvenced, amit most láttál, vagy most szeretnél megnézni?

Forrás

A Stranger Things egy külön kategória, és nagyon örülnék, ha már nézni lehetne a harmadik évadot, és olyan jó lenne, mint az előző kettő. Tudom, hogy a csapból is ez folyik, de az a sorozat, ami a kanapéhoz szögezi vasárnap délután nyolc órára a szörnyen kritikus pasimat, az tud valamit. Borzasztó addiktivitás zsinórban, a kórusban visítás művészetével karöltve. Néha kirohantam pisilni és némi kaját felmarkolni, aztán romantikusan tovább szorongattuk egymás kezét és emelt hangerővel biztattuk a szereplőket (azokat a kurva kölyköket, ahányan vannak, annyifelé mennek), hogy Mennyémábazmeg, mennyémá'!!! Annyira pofátlanul, szemtelenül épít a nosztalgiára, de bánja a fene, mert működik, izgalmas, vicces, a színészek jók, élmény nézni és vért izzadni, hogy a gondolataid erejével megmenekítsd őket. Mert teljesen logikus egy sötét erdőben fegyver nélkül kószálni és gyanús, nyálkás lukakba dugdosni a kezed, lehetőleg egyedül. Váhhh.

Legközelebb a Midnight Texasba szeretnék belenézni, nem tudom, mennyire fog tetszeni, még a "régi" ízlésem vezérli a kíváncsiságomat, de hát van benne tigris alakváltó, na.
+1: Hatalmas kis hazugságok, zseniálisan van összerakva.

Abban a Házban

"... Tabakinak igaza van: mi köze lehetett a Vaknak a lányok nevelőnőjéhez? Vagy talán a lányok csináltak valamit azzal a nővel?
Cigaretta után kotorászok a zsebemben. Lehajtom a fejem, hogy senki ne lássa az arckifejezésemet. Rágyújtok, és köhögésben török ki, mert rég ideje lenne már leállni a cigivel.
Hát essék, ez a Ház. A maga teljes szépségében. Az ember ül, bámulja a falat vagy a mennyezetet. Közben hallgatja a zenét, vagy nem hallgatja. Meghal az unalomtól, és szakadatlanul cigarettázik, hogy valamivel elfoglalja magát. Eközben ott keringenek körülötte a pikkelyt növesztő falkavezérek, a Ház ráüti, vagy nem üti rá a bélyegét, az egyetlen látszólag normális nevelőről kiderül, hogy ütődött, a levegőben a tudomány számára ismeretlen betegség vírusa kering, és minderről kiderülhet a végén, hogy az egész a Sakál kitalációja, aki imádja riogatni az embereket a rémtörténeteivel."

Mariam Petroszjan: Abban a Házban

Semmit nem tudtam erről a könyvről, amikor nagy levegőt véve belebucskáztam a Ház történetébe, csak annyit, hogy van benne egy régi ház és egy piros futócipővel kezdődik az egész. Éreztem némi mágikus realista vibrálást a fülszöveg alapján - de ez nagyon nem az a fajta mágikus realizmus volt, amire elsősorban gondolni szoktam, bár inkább szürrealizmusnak illene nevezni.

Majdnem egy hónapig laktam a Házban, és a saját kibocsátóm nem zajlott zökkenőmentesen; olyan időszakban olvastam, amikor napi 5-10 oldal olvasás fért bele esténként a napba - tudtam, hogy az olvasás sokáig elhúzódik és fennáll a veszély, hogy megunom-félbehagyom, de mindketten (én és a könyv is) meglepődtünk, hogy szívesen tértem vissza a Házba újra és újra.

Feküdtetek valaha kórházban? (Remélem, nem.) Aki igen, az tudja, hogy a kórház - valamint bármely más, zárt közösséget magába foglaló intézmény - egy külön univerzum; aki átlépi a küszöböt, egy másik világba nyer betekintést. Önálló, saját szabály-és babonarendszere van, ami csak a Bentiekre vonatkozik. A kívülállók ezt nem érthetik és rájuk nem is érvényes a hely mitológiája. Mindenkinek megvan a helye és a szerepe a Ház élő, lélegző testében. Ahogy telik az idő, a málladozó, öregedő falak magukba szívják az ott lakók lelkének egy részét. Éjjel néha hallani őket.

Abban a Házban sincs ez másként. Petroszjan bravúrosan váltogatja a nézőpontokat és az idősíkokat, melyeken keresztül megismerjük a Házat és a házbelieket; a folyamat lassú és kaotikus, agyalni kell, bogozgatni, beceneveket társítani emberekhez, ráadásul az első elbeszélő a Bagós, a Ház iránt érzéketlen, beilleszkedni képtelen, Fácánból négyesbelivé lett kocsizó, akinek az elveszettsége és értetlensége kezdetben a sajátunk is. Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, gőzöm nem volt, hogy mi a fenéről beszél, kik a Fácánok, ki a Cápa, miért okoz akkora felbolydulást egy pár cipő, az ég szerelmére?

A Ház nem adja át magát akárkinek, várni kell, hogy magába engedjen és a testünkbe ivódjon. Később visszatérünk még a Bagóshoz, immár türelmetlenül, amiért majd' kiböki a szemét a válasz a kérdéseire, szegény srác Tabaki, a Szfinx vagy a Vak látószöge után nem tud nekünk újat mondani. Annyira belegabalyodtam a történetekbe, hogy sokszor elfelejtettem, tulajdonképpen kikről van szó, ekkor a szerző megrázott a vállaimnál fogva és behozott egy új szereplőt a képbe - de kinek van joga eldönteni, hogy egy jelenség mely vetülete a valóság?

Hogy tulajdonképpen mi ez a Ház? Nem mondom el. Egyrészt kiderül a fülszövegből a regény közege, másrészt úgyis meglepetés éri azt, aki elkezdi olvasni, mert ez a könyv nem olyan, amire számítani lehet. Hangulatában és kiindulópontjában kicsit az Alekszandra és a Teremtés növendékeire emlékeztet a Gyacsenko házaspártól, de attól eltérően nem akartam konstans módon felvágni az ereimet, ugyanis nemcsak a nézőpontok és az idősíkok váltakoznak, hanem az atmoszféra is: hol rémtörténetesen horrorisztikus, hol iszonyú vicces a maga módján (a patkány, amint kis oszlopként emelkedik fel, jézusom:D), hol teljesen elborult és vadul szürreális. Fogalmam sincs, Mariam Petroszjan - aki egyébként festő és rajzfilmkészítő -, hogyan és meddig írta ezt a könyvet, de erre kevés író képes. 

El vagyok ragadtatva, és nagyon örülök, hogy a Ház részese le(he)ttem.

Ui.: További érdekesség, hogy angolul csak 2017-ben jelent meg a regény (The Gray House címmel), először olaszra fordították (2011-ben), aztán jött a magyar, spanyol, olasz, francia, cseh és makedón kiadás.

Eredeti cím: Дом, в котором…
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2012
Fordította: Soproni András
Ár: 4490 Ft (de töredékárért dobálják az ember után)

Az elszúrt idő nyomában

Kivételesen nem ötlettelenség okán adom a könyv címét a postnak, hanem a találó volta miatt. Még... khm, augusztusban olvastam. Mondhatjuk, hogy innen szép nyerni.

Azért is sajnálom, hogy ennyire elmaradtam a bejegyzéssel, mert ez a 2017-es év egyik legjobb olvasmánya. Évekkel ezelőtt kaptam ajándékba, emlékszem, mennyire be voltam sózva a megjelenésekor, aztán az első mondatok a női mosdóval meg a sárga szemfestékkel mindig visszarettentettek, annyira magányos-depressziós-elidegenedős-posztmodernnek tűnt (nagyon jó antennáim vannak, oké?), hogy mindig visszaraktam a polcra. Tudom, nem vagyok normális.

Ez a regény (novellafüzér?) sok-sok kis gyöngyszemből áll, amelyek önmagukban is értékes, kerek egészt alkotnak. Vannak köztük egzotikus helyszínen játszódó, meglepő eseményeket bemutató írások és teljesen hétköznapi témák. Lazán, ugyanakkor nagyon intelligens, olvasóval összekacsintós módon kapcsolódnak egymáshoz - igen, posztmodern, de nem fejfájósan erőlködős, hanem szinte játékos, jóleső módon, aminél kigyúl a lámpa a fejedben, hogy "Áh, igen!" Úgy ábrázolja a minden-mindennel-összefügg, halálosan agyoncsapkodott témát, hogy közben nem néz hülyének. Ugyanez igaz a felvetődő kisebb-nagyobb témákra is, amelyekre két mondat alapján olyan jól ráéreztem anno; a magány, a saját életünktől való elidegenedés, a nem-ezt-akartam, nem-tudom-mit-akarok-de-nem-ezt, a nem-találom-a-helyem-és-ez-halálosan-kétségbe-ejt. Amikor reggel kinyitod a szemed és ráébredsz, fogalmad sincs, mit keresel itt és hogy jutottál idáig. Ugyan ez nem az én generációm problémája - ill. részben az, ahogy valamennyi korosztály megkínlódik azzal, hogy helyet kaparjon magának a világban -, de könnyen átélhető, amiben az EQ-m mellett Jennifer Egan szekérderéknyi szerepe van.

A leírásom és az alábbi idézet alapján nem tűnik vidám könyvnek Az elszúrt idő nyomában, és tényleg nem az, de azt se lehet mondani, hogy kegyetlenül lehúzós-depis lenne, csak annyira, amennyi mindig ott bujkál az emberben.

Majd egyszer újraolvasom és akkor írok róla normálisan, addig gyáván bebújok az idézet mögé, amely annyira jól jellemzi a regény hangulatát:

"Jules egészen közel hajolt hozzá. A bátyja, a nagy és erős bátyja, villant át Stephanie agyán ez az emlék Julesről, aki régen a védelmezője volt és testőre, aki ott volt minden teniszmeccsén és masszírozta a vádliját, ha begörcsölt. Ez az érzés mélyre el volt temetve az azóta eltelt kaotikus évek alá, most azonban újra elárasztotta őt, olyan melegen és élénken, hogy könnyek szöktek tőle a szemébe.

Jules döbbenten nézett rá.

- Steph - kérdezte, és megfogta a kezét -, mi a baj?

- Úgy érzem, mindennek vége - mondta Stephanie.

A régi szép időkre gondolt - ahogy Bennie-vel emlegették, de nem csak a Crandale előtti időkre, hanem a házasság előttiekre, a szülés előttiekre, a jómód előttiekre, a drogokról való leállás előttiekre, a bármiféle felelősség előttiekre, amikor még mást sem csináltak, csak ide-oda lófráltak a Lower East Side-on Boscóval, reggel hétkor kerültek ágyba, idegenek lakásaiban ébredtek, nyilvános helyeken bujkálva szexeltek és a legkülönbözőbb őrültségekbe keveredtek bele, amik nem egyszer a heroinnal kezdődtek (legalábbis neki) - mert semmit sem kellett komolyan venniük. Fiatalok voltak, erősek és mázlisták, hát miért kellett volna aggódjanak? Ha valami gajra ment, másnap elölről kezdhették az egészet. Most pedig itt van Bosco, aki beteg, mozogni is alig bír és lelkesen tervezgeti a halálát. Vajon ez valami természeti törvényszerűség véletlen megbicsaklása volt, vagy látniuk kellett volna az első pillanattól, hogy ez jön? Talán tényleg csak ők keresték a bajt, és ennyi?

Jules megölelte.

- Ha ma reggel megkérdeztél volna, azt mondom, mindennek vége - mondta csendesen. - Mindannyiunknak, az egész országnak, az egész kurva világnak. De most pont az ellenkezőjét érzem.

Stephanie ezt pontosan tudta. Szinte hallani lehetett, ahogy a remény lassan, zubogva kitölti Jules minden porcikáját.

- Azt mondod?

- Azt mondom - felelte Jules -, hogy persze, mindennek vége lesz egyszer. De még nincs."

Eredeti cím: A Visit from the Goon Squad

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2013

Fordította: Simon Márton

Ár: 3490 Ft (de szinte állandóan akciós)

A pillanat

Kicsivel több, mint két évvel a költözés után jött el az a történelmi pillanat, amikor elkezdhetem visszahordani a könyveket a családi házba, mert a lakásunkban már tényleg, fullra megteltek a polcok.

Van még némi hely a WC-ben:D, a spájzban (főleg, ha megnyirbálom az üveggyűjteményem) és esetleg a folyosói ruhásszekrényben, de ezekkel a dugihelyekkel az a probléma, hogy táptalajt képeznek az Elszabadult Káosznak, amit én szívből utálok.

Persze, az lenne a legjobb, ha néhányat el tudnék adni, de A mágikus gondolatok évének vagy a Majd' kibújunk a bőrünkből címűnek az életben nem lesz új gazdája.

A föld rabjai

Az utóbbi időben megcsúsztam a könyvek értékelésével, amit néha elbliccelek és bepakolom őket egy postba, pár mondatban jellemezve őket, de néhányan - a Horgonyhely, az Abban a Házban és Az elszúrt idő nyomában - annyira tetszettek, hogy megérdemlik az osztatlan figyelmet.

Moskát Anita: Horgonyhely

Sokféle könyvet szeretek. Az édes kis semmiségeket (Gavalda jobb napjain), az agykikapcsolókat (A szobalány), a kemény krimiket (Block vagy Lehane), a besorolhatatlan rétegkönyveket (Marija Morevna), a bölcsészkedőket (Mindenem), a formabontókat (Az ötödik évszak), a szép nyelvezettel bírókat (Az órák), és még sokat. Ennek az a titka vagy mije, hogy képes vagyok a maguk műfajában értékelni őket - egy könnyed, az amerikai Délen játszódó regénytől nem várok el olyan magvas gondolatokat és összetett témákat, mint Lionel Shrivertől, neki viszont nem nézem el a bullshit-megoldásokat. A hatásos folytatás az lenne, hogy "de a kedvenceim...", ám rájöttem, nem tudnék egy, általam érvényesnek gondolt kategóriát elsőnek kinevezni, úgyhogy maradjunk annál, hogy a falhozvágós, élveboncolós, okos, kíméletlenül szembesítő könyvek megkülönböztetett figyelmet szoktak tőlem kapni. Az ember sokáig emlékszik arra, hogy egy halom telenyomtatott papír azt az érzést váltotta ki belőle, hogy rozsdás kampókkal tépkedik a beleit.

Ó, igen. Az irodalom nem kedves hely. Ki lehet párnázni puha kis vacokká boldog befejezésekkel, ahol senki nem hal meg és mindenki szeret mindenkit, de nem ezért lesz az emberiség egyik legnagyobb teljesítménye-eredménye. 

A Horgonyhely világa nem kellemes hely. A terhes nők és a hajón született emberek kivételével mindenki ahhoz a helyhez van láncolva, ahol világra jött, és csak bizonyos távolságot képesek megtenni. Ebben a világban a terhes és fogamzóképes nők kezében összpontosul a hatalom, a férfiak alávetettek, a csecsemők nem kívánt melléktermékek - de nem szabad azt hinni, hogy egy vérgőzös-feminista, elvakult könyvről van szó; nem akarok izé lenni, de Moskát Anita annál sokkal okosabb és élesebb szemmel bíró ember ahhoz, hogy egyáltalán megforduljon ilyesmi a fejében. Ebben a könyvben nincs jó és rossz oldal, a nők és a férfiak nem sorolhatók be egyik kategóriába sem - amelyekről tudjuk, hogy valójában csak a mi fantáziánkban léteznek -, de még csak a klasszik szürke sincs a fekete és a fehér helyett, ugyanis mindenki hoz erősen vitatható döntéseket, amelyeket az olvasók habitusuktól függően (ha akarják) gondolhatják jónak vagy rossznak.

A Horgonyhely ún. matekozós regény; a világa nincs szélesebb kontextusba helyezve, nincsenek hosszas, leíró részek a helyhez kötöttség okáról, minden információ bele van dolgozva a cselekménybe, és ahogy haladunk előre, úgy bomlik ki a lelki szemeink, a képzeletünk előtt ez a furcsa, kegyetlen világ. Nem tudom, Anita mennyit dolgozott (azon kívül, hogy sokat) ezen a könyvön, de sokkal átgondoltabbnak látom, mint a Bábel fiait, jobban egyben van, kompaktabb. A társadalom felépítése logikus és végiggondolt; olvasás közben felmerült bennem néhány kérdés pár aprósággal kapcsolatban, az egyik most is bennem motoszkál - októberben olvastam, egy nagyon feszült időszakban, ezért nincs meg minden részlet a fejemben -, de nem akarok leégni mindenki előtt és az eseményeket tekintve tényleg lényegtelen apróságról van szó.

A megjelenése óta érdekelt a Horgonyhely, de... hát, be voltam fosva, hogy gyomorforgató részek lesznek benne, kitör rajtam mindenféle képzelt fájdalom, mint amikor a medika az anorexiáról olvas, rosszat álmodom (kuss, a Bábel fiairól is álmodtam), de semmi bajom nem volt, nekem ez egy unikális, nagyon-nagyon érdekes, egyedi történet volt, aminek kapcsán el lehet mélázni az emberi természetről, a döntések mögötti érzelmi és értelmi motivációkról, és ezek itt gyönyörűen vannak levezetve.

Ui.: Nem kellene ebbe belemennem, de a könyv értékeléseiben felbukkan az összes olvasói baklövés. Igen, szerintem ez létező jelenség, ami olvasott és ennek megfelelően tájékozott-értelmes embereknél nem bukkan fel. Mindenkit érhet meglepetés, mindenkit megcsalhat a radarja, mindenki találkozhat rossz szakaszban egy könyvvel; ebbe a mondatba mindenki képzelje bele az összes PC-mentegetőzést, de vannak nonszensz dolgok - nemcsak a Horgonyhelynél, hanem általában véve. Ide tartozik a szimpatikus szereplők hiánya, mint vélt hiányosság vagy negatívum; a borító csábító szépsége mint a vásárlás-olvasás egyedüli indoka - nézd már meg, mi van ezen a borítón; az, hogy ez egy ellenszenves, depresszív világ, ahol soha senki nem mosolyog; a világ nem egyedi (!), a nők nem képesek a könyvben leírt tettekre stb. 

Sok, a könyv (vagy bármilyen könyv) nemtetszését indokló érvet el tudok fogadni, de néhányon nem ártana elgondolkodni (ezért is olvassuk őket), mint amit Jonathan Strahan SFF-válogatásánál is írtam az "ezek nem is a legjobb novellák"-nyöszörgés kapcsán. Ez a... nőj már fel, bameg-kategória. És nem azért mondom, mert Anitával rajolni szoktunk, évente kb. két szót beszélek vele és már elmúltam 12, de tanuljon már meg mindenki olvasni.

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2015

Ár: 3490 Ft

Lucy Barton és a szabad asszociációk

"Mondtam már. érdekel, hogyan érjük el, hogy felsőbbrendűnek érezzük magunkat egy másik embernél, egy másik embercsoportnál. Megtörténik ez mindenhol és mindig. Nevezzük bárminek, azt hiszem, lényünk legalantasabb része ez a vágy, hogy találjunk valakit, akit lenézhetünk."

Elizabeth Strout: A nevem Lucy Barton

Ha őszinte akarok lenni, akkor elismerem, hogy erős a disszonancia a pár darab értékelés, egy, a fordító és az egyik olvasó közötti beszélgetés, valamint a bennem kialakuló vélemény között; magyarán, lehet, hogy mégis bebizonyosodik az évtizedes félelmem, hogy rémesen hülye vagyok és nem tudok (szöveg)összefüggéseket értelmezni, a sorok között olvasni, hiába olvastam el kb. 1400 könyvet és vergődtem végig annyi irodalom és nyelvtan órát meg kurzust, mert az ember sose tudhatja, a hülyék is abban a bizonyosságban élnek, hogy okosak.

Meglepően más Stroutnak ez a könyve, mint az általam olvasott Amy és Isabelle és A Burgess fiúk; egy fiktív írónő fiktív történetvázlata, erőteljesen beszélt nyelvi jellemzőkkel - tele van bizonytalansággal, mintha még nem tudná, merre kanyarítsa a történetet, ami az övé, Lucy Barton története, azaz sok-sok más emberé is egyúttal. A szüleié, a háború által traumatizált apjáé, a félelem miatt a pár perces szunyókálásokhoz szokott anyjáé, a bátyjáé, aki még otthon lakik és gyerekkönyveket olvas, a nővéréé, akinek a férje nem hajtja le a vécéülőkét és nem segít a gyerekek körül, Mississippi Maryé, akinek nem volt könnyű élete, Elvisé, a szegény tupelói srácé, aki szerette az anyukáját.

Leginkább olyan érzés olvasni, mintha a buszvégállomáson várakozás közben beszélgetésbe elegyednénk. Töredékek, emlékmozaikok, amelyeket főleg Lucy Barton pakol ki elénk, mint a kártyalapokat, kisebb részben pedig az anyja, aki a kórházi ágya végénél ül, és Lucy nyaggatására mesél néhány emberről, úgy, mint amikor a kisgyerek száradjára követeli ki, hogyan találkozott az anyja az apjával. Én nem tudom, Strout hogy csinálja ezt; hogyan éri el, hogy csüggök minden szaván, és ugyanolyan kíváncsi vagyok ezekre a kis semmiségekre teljesen hétköznapi emberekről, mint a főszereplő-elbeszélő, pedig nekem semmit sem jelentenek a Csinos Nicely Lányok, nem ismerem őket, és azt hiszem, hozzájuk hasonló emberek sem voltak jelen az életemben.

"Eszembe jut Jeremy mondása, hogy ha író akarok lenni, könyörtelennek kell lennem. És eszembe jut, hogy nem látogattam meg a bátyámat meg a nővéremet meg a szüleimet, mert mindig valami történeten dolgoztam, és sosem volt elég időm. (De nem is akartam menni.) Sosem volt elég időm, azután később rájöttem, hogy ha a házasságomban maradok, nem írok több könyvet, legalábbis nem olyan, amilyen akarok, és ezt is figyelembe kell venni. De a könyörtelenség, azt hiszem, igazából abban áll, hogy belekapaszkodom önmagamba, és azt mondom: ez vagyok én, és nem vagyok hajlandó olyan helyre menni, amit nem tudok elviselni - az illinois-i Amgashbe -, és nem vagyok hajlandó bent maradni egy házasságban, ha nem akarok, inkább fogom magam, és áttörök az életen, vakon, akár a denevér, de megyek előre! Ez a könyörtelenség, azt hiszem."

Vajon ismerem-e Lucy Bartont 150 oldal közös várakozás után? Azt hiszem. Egy kicsit. A másik két könyvvel ellentétben itt Lucy az egyetlen nézőpontkarakter, nincs mindenható és mindent látó, láthatatlan elbeszélő, akinek a segítsége révén bölcsen tudunk bólogatni egy-egy szereplő tette vagy mondata olvastán, hogy bizony, ezt nem kellett volna meglépni. Valójában az igazság nem ilyen egyértelmű. Sarah Payne (egy másik fiktív írónő) is megfogalmaz valami ilyesmit a könyvben, de annak persze elfelejtettem felírni az oldalszámát.

Több a kimondatlan, mint a kimondott dolog. Próbálunk átkukucskálni a szavak kerítésén, de Lucy szégyellős, bizonytalan elbeszélő, nem bízik az olvasóiban - de bizonyos dolgokat nemcsak a le-vagy körülírásukkal lehet kifejezni, mint abban a jelenetben, amelyikben Lucy gyermeteg hévvel arra próbálja rávenni az anyját, hogy kimondja, szereti őt. Nem sikerül, de abban, hogy "Buta lány - mondta, és a fejét csóválta. - Te buta, buta lány", minden benne van; az anya hangjának dallama, a rosszalló, mégis elnéző, hát persze-hangsúly, az, hogy hogyne szeretnélek, miért kell ilyen butaságot kérdezni éreztetése. Az anyja soha nem tudta kimondani, hogy "szeretlek" és Lucy szerint jól van ez így. Szerintem is jól van.

Jóformán az egész könyv ilyen.

Aztán vannak dolgok, amiket még csak Lucy is éppen megközelít, aztán rémülten eliszkol, mert képtelen vele szembenézni. Mint a testet hirtelen átható fájdalom, és az azt követő égető érzés. Kell-e pontosan tudnunk, mi történt? Nem hiszem. Nem az a lényeg, már nem az. Körbefonja a gyökerével a szívünket és együtt növekszik vele, "kitart egész életünkön át, olyan végtelen sóvárgással tölt el, hogy sírni sem tudunk tőle. Szorítjuk, igen, dobogó szívünk minden összerándulásával: ez az enyém, az enyém, az enyém." 

Égő, de lassan nem fogok tudni újat írni a szerző könyveiről. Szintén Sarah Payne, a jól öltözött fiktív írónő mondja, hogy minden író egyetlen történetet mesél el a regényeiben - Elizabeth Stroutét én akárhányszor képes lennék elolvasni; olyan témákat, olyan mélységben, olyan stílusban mutat be, amelyek a nap huszonnégy órájában engem is foglalkoztatnak.

Eredeti cím: My Name Is Lucy Barton

Sorozat: Geopen 20

Kiadó: Geopen

Kiadás éve: 2017

Fordította: Todero Anna

Ár: 3490 Ft

Novemberi zárás: 5/5

Olyan gyorsan vége lett ennek a hónapnak, hogy még azt is elfelejtettem, hogy vettem magamnak ajándékba néhány könyvet:

    

Tudtam, hogy A nevem Lucy Barton előbb-utóbb nagyon akciós lesz, de, ha már karácsonyi ajándékokat dobáltam a virtuális kosárba, őt is belepakoltam - némi kedvezmény így is volt rá. Teljesen rákattantam Elizabeth Stroutra, szeretném minden könyvét a polcon tudni, mert pont a szám ízének való szerző.

Akárcsak Margaret Atwood: a legfrissebb könyvét már el is olvastam, még írtam is róla, ezt teszi a rajongás. Radclyffe Hall iránt bizalmatlan voltam, de néhány idézet és Almamag véleménye elég volt, hogy ez legyen az a könyv, ami nem létszükséglet ugyan, de nagyon érdekel és még a szállítási költséget is megúsztam. A Mandible családra 30% előrendelési kedvezmény volt a kiadónál, tudtommal Shriver könyveit nem szokták akciózni, pláne nem ennyire. Az új név története meg egyszerűen kellett.

Durva volt ez az őszi megjelenésdömping, és nem vettem meg mindent, amit szeretnék (ld. Boszorkánygyermek vagy Delphine de Vigan új könyve).

    

Olvasni is ötöt olvastam, igaz, az Abban a Házban nem az enyém, hanem a kedves könyve, de szuper, beleraktam az idei VCs-be és örmény szerző! Az Alias Grace-t azonnal befaltam, ahogy telik az idő, egyre inkább érzem, mennyire jó könyv. Gemmel Jon Shannow-ja sajnos nem nyerte el a tetszésemet, nem ezt kellett volna Atwood után olvasni, majd egy róla szóló bejegyzésben bővebben kifejtem.

A szenilitásom pedig szintet lépett, ugyanis elfelejtettem, hogy a Lyra Mundi Éluard-kötetét már évekkel ezelőtt elolvastam a könyvtárból és úgy álltam neki ennek az idén beszerzett könyvecskének, hogy ez új olvasmányélmény lesz. Mindegy, nagyon szeretem Éluard-t.

A többiek novembere:

Dóri 

Katacitát mindig bele akarom írni

PuPilla

Nita

Heloise

Almamag

Nikkincs

A szolgálólány meséje

"Végeredményben mi vagyunk előnyösebb helyzetben, mert mi mossuk az ő szennyesüket, és sok mindent tudunk róluk; de ők nem mossák a miénket, és semmit se tudnak rólunk. A cselédek elől nem sok mindent lehet eltitkolni; s ha valaha is szobalány akarok lenni, meg kell tanulnom úgy vinni a mocsokkal teli vedret, mintha egy csokor rózsa volna, mivel ezek a legjobban azt gyűlölik, ha emlékeztetik őket arra, hogy őnekik is van testük, s az ő szaruk is éppúgy bűzlik, mint a másé, ha nem jobban."

Margaret Atwood: Alias Grace

(Na, most jól átvágtalak titeket. De hát Grace története tényleg a szolgálólány meséje...)

Valahol mélyen, olvasói ösztönszinten Atwoodot még mindig A szolgálólány meséje okozta élménnyel kapcsolom össze, pedig 2008-ban olvastam; ha szóba kerül, róla vagy tőle olvasok, valami megfeszül bennem és várja azt a húsba vágó brutalitást, amit a regény olvasása közben éreztem, pedig az általam olvasott könyvei mind különböznek egymástól - kevés író képes erre -, ill. a rám gyakorolt hatásuk is más.

Remélem, @horsegirl az olvasásom alatti válaszból nem azt szűrte le, hogy ez a regény csalódást okozott; nem tépett darabokra, mint A szolgálólány - amit azóta se mertem újraolvasni -, de nem is vágytam arra a traumára.

Mindjárt kinyögöm, hogy milyen volt.:) Odaszögezett a fotelhez, annyira olvastatta magát, de nem olcsó krimis fordulatokkal, hanem... a szerző saját zsenijével. Ügyesen terelgeti az olvasót, de nem nézi hülyének, jó érzékkel építi fel a cselekményt, mutatja be a különböző szereplők érzéseit és szövi Grace történetét. Ez párosul egy hihetetlenül igényes szöveggel - köszönjük Csonka Ágnes fordítónak és a Jelenkor kiadónak, meg persze Margaret Atwoodnak -, aminek a színvonalára csak a következő olvasmányomnál (David Gemmell: Árnyékok farkasa*) döbbentem rá, avagy a jót könnyű megszokni. Imádom ennek a nőnek az agyát, ugyanakkor benne van a Top5-ben, akivel nem szívesen szállnék be egy liftbe - fiktív karakterek, úgymint Pingvin a Gothamből vagy Helena az Orphan Blackből, nem számítanak -, bizonyos értelemben félelmetes.

A regény, ahogy mondani szokták, megtörtént eseményeken alapul; Grace Marks valós személy volt, a 19. századi Kanadában élt és tizenhat évesen ítélték el gyilkosságért: cselédtársával, James McDermott-tal brutálisan meggyilkolta munkaadóját és a házvezetőnőt. Az ügynek óriási visszhangja volt, felszínre került néhány olyan részlet, ami eléggé feltupírozta ezt a borzalmas dolgot - a sajtó, az érintettek és a kívülállók egyaránt tovább működtették a cirkuszt -, és amelyek mellett maguk a gyilkosságok szinte eltörpültek. Ilyen volt az, hogy Grace szokatlanul csinos volt és fiatal, ráadásul ír származású és katolikus, valamint a feltételezések szerint James McDermott szeretője. Mi más lehetett volna, ugye? És hogy miért ölt (mert persze, hogy bűnös)? A női gyengeség és alacsony intelligenciaszint az oka. Vagy valami elmebaj. Mások szerint csábító démon volt, aki bájaival rávette McDermottot a gyilkosságra és féltékenységből ölte meg Nancyt, a házvezetőnőt, akinek az esete nem is került elő a tárgyaláson, mert feleslegesnek tartották.

Grace személye könnyedén elsikkadt a botrányos, szenzációhajhász részletek között. Margaret Atwood őt állítja a történet középpontjába, részben az "igazságra", részben a fantáziájára hagyatkozva, de titkok a regény végén is maradnak, csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Lehet, hogy ez a magyarázat, lehet, hogy az. A tapasztalt és értő olvasó (sajnos kevés ilyen van) észreveszi, hogy Grace megbízhatatlan narrátor; hiába olvassuk élete történetét E/1 nézőpontból, érezni, hogy valami(ke)t elhallgat - szándékosan nem azt mondom, hogy "hazudik". Igényt tarthatunk-e ennek a szegény nőnek minden titkára? Jogunk van-e az életében vájkálni, amelyet emberek tucatjai cincáltak szét és használták fel a keresztényi szeretet, jóság nevében a saját céljaik elérésére?

Nemcsak az ő pszichéjéről árul el sokat a regény, hanem a többi szereplő tudatalattijába-agyába is beleláthatunk - nálunk sem rózsásabb a kép, mint az ünnepelt gyilkosnőnél.

Grace-hez kapcsolódva sok mindenről szól a könyv: a tehetősek és a szolgálók viszonyáról, avagy tényleg egy világ választja-e el a két réteget; a női és a férfi szerepekről; a spiritiszta szeánszokról; az ágyterítőmintákról; a pszichiátriai technikákról; a prostitúció korabeli felfogásáról - a 19. századi úriemberek felfogása szerint a prostituáltak elmebetegek, habár maguk is igénybe veszik eme degenerált lények szolgáltatásait, kiterjesztik a szobalányokra is, miközben az ő láthatatlan kezeik mossák, vasalják, varrják a ruháikat, cserélik le a DNS-ük nyomaival teli lepedőket, viszik ki az éjjeliedényüket, és fogalmuk sincs, hol lehet marhahúst venni, hogyan kell begyújtani egy kandallóba, az étel meg csak úgy van, ugyebár. (Sokan ma is ezt hiszik.) Egyébként a nőkről sem fest vonzó képet a szerző, a szimpatikus gondolkodással bíró Jordan doktor édes jó anyja az érzelmi zsarolás mintapéldánya, a nyalka férjjelöltekre (alias megmentőkre) vadászó idősb és fiatalabb nőszemélyek meg bárkire rávetik magukat, aki nadrágot visel.

Érdekesség, hogy Atwood korábban már foglalkozott a témával egy tévéjáték keretein belül, a címe  The Servant Girl.

*Nem sznobkodás, semmi bajom Gemmellel. Akárhol van, remélem, érzi olthatatlan rajongásom a Trója, ennél fogva az ő személye iránt, de évente max. egy könyvet szabad olvasnom tőle.

Eredeti cím: Alias Grace

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2017

Fordította: Csonka Ágnes

Ár: 4500 Ft

"A gyönyör hiányának írója"

"»Az író feladata nem annyira az, hogy megoldja a kérdést, hanem hogy feltegye a kérdést. De kell lennie feltett kérdésnek. Nekem úgy tetszik, hogy ez nagyon jó választóvonal az igaz és a hamis író között.«"

Katherine Mansfield Beauchamp

Olyan szép, hogy nem bírtam ellenállni neki
Forrás

Eme fenséges bejegyzésben ömlesztve írok Mohay Béla: Katherine Mansfield világa c. életrajzi kötetéről és Mansfield: Elbeszélések azon novelláiról, amelyek az Egy csésze teában nem szerepelnek, mert a drága Katherine megérdemli.

A "miért is ne"-alapon megvett Egy csésze tea óriási kedvenccé nőtte ki magát - azért óriásivá, mert ritkán fordul elő, hogy rögtön el akarom olvasni az összes könyvét egy szerzőnek. Almamag tippjének hála rövid időn belül sikerült szert tennem a kicsiny életmű összes darabjára, amely két vaskos kötetet számlál, az Elbeszéléseket - az Egy csésze tea teljes tartalma megtalálható ebben - és a Naplók, leveleket, bár nem tudom, Angolországban összekapartak-e még valamit a hagyatékból.

A megismerés iránti vágyam bekebelezte Mohay Béla kötetét is. Az Írók világa sorozatból korábban csak Virginia Woolfról olvastam; ahhoz hasonlóan a Mansfieldről szóló kötet is informatív, alapos munka, szépen egyensúlyoz a magánéleti vonatkozások és az írói pályafutás faramuci kettőssége között - mert Mansfieldről lenne mit pletykálni.

Az írásai alapján csendes, visszafogott nőnek képzeltem el, aki inkább szemlélődő, mintsem cselekvő típus - nagyobbat nem is tévedhettem volna. Egy karizmatikus középiskolai [pontosabban egy átmeneti iskoláról van szó, amely afféle előszoba volt a nők egyetemi tanulmányaihoz] tanárának

Karikatúra
Forrás

köszönhetően megismerkedik Oscar Wilde műveivel és célja lesz a nyárspolgári értékrend rombolása - talán mondanom se kell, hogy a szülei természetesen ezt képviselték. Rossz tanuló volt, borzalmas helyesírással, szeszélyes és beképzelt természetű, aki váltig ragaszkodott a nézeteihez és nem alkalmazkodott senkihez - például inkább lemondott egy programot, ha nem teljesen az ő szája íze szerint alakult a terv. Akaratos, de elbűvölő volt azokkal, akik alávetették magukat a szeszélyeinek - mint élethosszig jó barátnője, vagy inkább szolgálója, Ida Baker -, megcsillantotta kivételes intelligenciáját és megfigyelőkészségét, élménnyé varázsolta az együttlétet. A feltűnés iránti vágyát állítólag a családi szeretet hiánya alakította ki benne, de a gyermekkor kisebb súllyal esik latba Mohay könyvében, mint a Katherine-t ért művészi hatások, ezért maradjunk az erős feltételezésnél a bizonyosság helyett, egyébként sem tartom igazságosnak, hogy ennyire megszűrt információk alapján ítéljek meg egy embert, ráadásul Katherine férje erősen megszerkesztette Mansfield írói hagyatékát. Ja, és a személyisége mellett az is meglepő volt számomra, hogy tehetséges csellista volt, sokáig inkább zenész akart lenni, mintsem író.

VW levele KM-hez
Forrás

Virginia Woolffal nemcsak kortársak voltak, hanem ismerték is egymást, barátnőknek azonban nem lehetett őket nevezni; a kötet alapján nekem úgy tűnt, Mansfield nem volt valami jó barátja egyik ismerősének sem, mindenki kapott a gúnyolódás és a rosszindulat mérgezett tüskéiből, az öccsét, Leslie-t kivéve (és saját magát). Woolf: Éjre nap c. kötetéről írt kritikájában "azt sugallja, hogy a még 100 évvel ezelőtt élt Jane Austen regényei is korszerűbbek, mint Woolfnak e műve" és a szemére veti, hogy úgy tesz, mintha az első világháború meg se történt volna. A férjének egyenesen "lelki hazugságnak" nevezi a regényt. Virginia Woolf Mansfieldhez hasonlóan roppant érzékeny természetű volt, de sértődése ellenére ő vette fel újra a kapcsolatot Katherine-nel, aki a következő találkozásukkor meglehetősen ridegen viselkedett vele, és az iránta tanúsított figyelem (beteglátogatás, karácsonyi ajándék) ellenére sem viszonozta a szívélyességet. Lehet, hogy az úri körökkel, irodalmi társasággal szembeni tartózkodás miatt viselkedett fennhéjázóan és gőgösen. Ha Katherine Mansfield valóban ilyen volt, nemigen kedveltem volna. Woolf első benyomásai sem voltak pozitívak róla, közönségesnek és gátlástalannak találta, de, ha sikerült feloldódnia, úgy találta, "olyan intelligens és kifürkészhetetlen lesz, hogy érdemes vele barátkozni".

"Életszemlélete már-már társadalomszemléletté szélesedhetne ki, ha szűk és egy körben mozgó élményvilága, a bezártságérzete és bizonytalan helyzete nem kényszerítené arra, hogy szüntelenül önmagával foglalkozzék. Roppantul érdekes vagyok magamnak. ... Hála az égnek, hogy jelenleg, bár utálatos vagyok, senkibe sem vagyok szerelmes, magamat kivéve."

Nehezen, több hónapos kihagyásokkal írt és nehezen alakult ki a stílusa is, talán ezért olyan soványka az életműve. Tulajdonképpen a művészi felfogása is olyan hullámzó, mint az emberekhez való hozzáállása, és már a könyv közepe után kezdtem unni ezt a... bizonytalanságot. Lehet, hogy a művészi lét, lehet, hogy a tbc hibája, de olyan érzés volt róla olvasni, mint egy tinédzserről, aki azt hiszi magáról, legalább tizenkétféle témában feltalálta a spanyolviaszt. Más non-fictionnél nem nagyon tapasztaltam ezt. Hatott rá a szecesszió, a feminista mozgalom, Wordsworth, Csehov - az ő hatása elég erőteljes. Érdekes, hogy engem a közepesnek tartott művei is elbűvöltek, ugyanazt az éleslátást és fanyar, gúnyos humort látom bennük, mint a legjobbakban. Magyarán: az író igen, az ember nem - furcsa, hogy mennyire más képet alkottam meg magamban a novellák alapján, mint amilyen az életrajz és a kortársak beszámolói alapján kirajzolódik.

Az Elbeszélésekből csak azokat olvastam el, amelyek nem szerepelnek az Egy csésze teában. Ahhozkissé hosszúra nyúlni -, csupán pár mondattal jellemezve őket.

Katherine még a bélyegén is mufurc
Forrás

képest, hogy augusztusban (jézusom...) olvastam ezt a kötetet, a legtöbb novella esszenciája megmaradt az emlékezetemben. Vannak köztük erősek, kissé gyengék és olyanok, amelyekben látom az értéket, de valamiért idegenkedem tőlük. A postban csak a számomra kedveseket emelem ki - és még így is lehet, hogy át kell tennem őket önálló bejegyzésbe, kezd kissé hosszúra nyúlni.

Mansfield nem ábrázol világrengető dolgokat - vagyis de; az általa bemutatott jelenségek, kisebb-nagyobb mozzanatok a kívülállók számára jelentéktelennek tűnnek, de az érintettek (nagyrészt hétköznapi emberek) életét, lelki nyugalmát alaposan felforgatják. Kár lenne tagadni, hogy a legtöbb írás minimum nyugtalanító; a depresszív hangvételtől a hitetlenkedő, csontig hatoló borzalomig terjed a skála, és nem fest hízelgő képet az emberekről. A magány, amely az írónő életében is meghatározó volt, kulcsszerepet kap az írásokban.

A Rosabel elfárad az első elbeszélés. Tulajdonképpen semmi különös, egy szegény kis kalaposlány ábrándozása, mégis szépen érzékelteti a társadalmi rétegek közötti szakadékot.

A Rettenetesen-Fáradt-Gyermek nagyon erős, Mansfield a Shirley Jackson-stílusát villantja meg benne, azaz lehangoló, kemény írás, akárcsak A boltosasszony. Az idegen a házastársi bizalmatlanságot és egyensúly hiányát mutatja be, a Parker mama élete leginkább a többiek iránt tanúsított emberi érzéketlenséget és azt, hogy mennyire nehéz egy fájdalmas szituációra valódi érzelmi érettséggel és tapintattal reagálni. A nős férfi meséje, Az eszményi család a családon belüli magányt, elszigeteltséget állítja középpontba - nemhogy idegenekkel nem törődünk, a saját szeretteinkre sem fordítunk elegendő figyelmet. Kérdezhetnénk, miből áll valójában ez a figyelem vagy szeretet - elég-e, ha kedvesen megdorgáljuk az idős családfőt, hogy többet kellene pihennie? Van-e mögötte valódi féltés, vagy csak a megszokás dolgozik bennünk? Mikor kezdünk el távolodni egymástól?

A bárónő húga a fenti deprimáló görbe tükrök ellentettje; fanyar, gúnyos humora a befejezésben fityiszt mutat bizonyos embereknek, egy számukra roppant kellemetlen következtetést vet fel. A záró elbeszélés, A kanári még egyszer megfacsarja az olvasó szívét, hogy emlékeztesse az élet szomorúságára - valami, ami becses nekünk, az egyik pillanatban még van és boldoggá tesz, a következőben pedig már nincs, és a hiányt nem lehet betölteni. Szembe tudunk nézni a veszteséggel? Képesek vagyunk elviselni a veszteség elkerülhetetlen közeledését?