Hadiállapotleírás a Monstress ötödik részét követően

Forrás

Kezdem azt érezni, hogy szelektív Alzheimer-kórban szenvedek, ugyanis a feledékenységem a Monstress - Fenevad képregénysorozatra terjed ki (nagyobb részt, a többit úgyse vallom be), jelentékeny frusztrációt és dühödt újraolvasáshullámokat okozva, amely már nem csekély időráfordítást és izommunkát igényel, mivelhogy már az ötödik etap gyönyörűségét tárta elénk a Fumax kiadó rendkívüli kegyességében.

(Tényleg nagyon hálás vagyok nekik a halom különleges munkáért, amit megjelentetnek, és nem utolsósorban azért is, mert közel vannak a lakásomhoz.)

Tehát, midőn elrongyoltam hőseink székhelyére, hogy átvegyek némi (súlyában nem csekély) szellemi kényeztetőanyagot, tudtam, hogy a lustaságom - amely jócskán felülmúlja feledékenységem -, kétszínű jutalma beérik; a negyedik rész elolvasása (és igen, az első három újrázása) után megígértem magamnak, hogy lefirkantok pár sornyi emlékeztetőt magamnak, hogy legközelebb könnyebb dolgom legyen.

Természetesen nem így lett, ennek okán a traumatikus utolsó munkanapot Monstress-olvasásterápiával gyógyítottam, azaz fülig belemerültem Marjorie Liu és Sana Takedo minden tekintetben őrült és stilizált módon burjánzó, erőszakos, kegyetlen világába.

Folyamatosan erősödik az az érzésem, hogy az író építkezik, építkezik, de tulajdonképpen elvesztette a műve feletti irányítást és az már önálló életet él; előszeretettel vezet el minket kézenfogva különféle mellékútvesztőkbe és hagy magunkra, hogy találjuk meg a fősodorhoz vezető összekötő utat; permanens módon léptet be új szereplőket, akik vagy a múltban játszottak jelentékeny szerepet, vagy a jövőben fognak óriási galibát okozni; a már ismert szereplőkről derülnek ki mindenféle, az ismertnek vélt képet összekuszáló információk, a nagyrabecsült Tam Tam professzor tanításait már nem is említem, kellemes kis szusszanások két szín-és látványorgia között.

Feminim voltához képest meglehetősen kegyetlen világot tár elénk a szerzőpáros a képregény lapjain; amikor belépünk az Ismert Világba, az itt élők még egy háborús pusztítás visszhangjait nyögik, miközben az aktuális helyzetnek csak egy piskáló gyertya és egy halk sóhaj kell, hogy újra kitörjön a káosz - ami természetesen meg is történik Maika személyében, aki a testében ébredező szörnyeteggel viharos erővel szabadul ki a küméi boszorkányok rabságából Zamora városában, ahol a boszorkányok arkán gyerekeket darabolnak fel a csontjaikban lévő mitikus varázsszerért, a liliumért.

A tizenhét éves Maika ártatlan mangalánykülseje ellenére egy elvadult, szerepétől eltérített eleven kísérleti fegyver. A háború borzalmai testileg-lelkileg megtörték, minden gyengédséget és kötődés iránti vágyat lekoptattak róla - elvették tőle a bizonyosságot, hogy kicsoda ő valójában. Felemésztette a kétség aziránt, hogy szerette-e egyáltalán az édesanyja, vagy a megszületése csak sötét machinációk és világuralmi törekvések kívánalma volt-e és borzasztóan dühös, amiért elvették tőle a normális élet utolsó reményét is. Fogalma sincs, mi történik vele, csak annyit tud, hogy a benne tomboló éhséget nem fogja tudni kordában tartani és előbb-utóbb felemészti őt és a körülötte lévőket, ezért eldönti, hogy megkeresi azokat, akik választ adhatnak a kérdéseire - ha máshogy nem, kiveri belőlük. Útját rombolás és vér kíséri, jóformán minden tette okot szolgáltat a háború kirobbanására, amely (ismét) több ezer ártatlan életet fog követelni és Maika nem tudja megakadályozni - ugyan félelmetes erejű harcos, de vad, forrófejű, makacs, bizalmatlan és mélyen traumatizált, saját magával is folyamatosan harcban áll, nemhogy a világgal.

Forrás

Az ötödik kötetre... hát, nem mondom, hogy tisztázódott a helyzet, de beértek azok az események, amelyek a jelen felálláshoz vezettek, nagyjából lehet tudni, melyik szereplőnek mi a célja, azt már kevésbé, hogy ki melyik oldalon áll, mert az arkánok soraiban és a Föderáción belül is vannak széthúzások, nem is kevés. Gyenge lábakon álló szövetségek köttettek, amelyek bármikor egymás ellen fordulhatnak, napvilágra kerültek új képességek, titkok, amelyek jelentős átrendeződést okozhatnak, Maika elért egy egyensúlyi pontot, de Zinn emlékei még mindig homályosak és csak kevesen tudják, hogy az arkán-ember háborún kívül mekkora veszély fenyegeti az Ismert Világot. Egyszóval még mindig minden bizonytalan, bármilyen irányba elmozdulhat és erős kétségeim vannak, hogy minden szál elvarrása kerülhet-e.

Mivel nem vagyok otthon a képregények terén, nagyképűség lenne grandiózus volumenű kijelentést tennem a sorozat jelentőségéről, de annyit bátran mondhatok, hogy számot tarthat azon olvasók érdeklődésére, akik vágynak valami újra, valami szokatlanra, ami felrázza őket - a Monstress erre tökéletesen alkalmas, a látványvilága elképesztő, a történet sötét és komor, a cselekménye pedig  nagyregényeket megszégyenítően tekervényes, tele ármánnyal, cselszövéssel, többfarkú macskákkal és egyéb izgalmas lényekkel.

Az én kacifántos fogalmazásom a közelében sincs ennek a labirintusnak, de ha Marjorie-nak szabad ezt tennie, akkor kicsit én is elereszthetem magam.

Sakkjátszma színesben

 

Joanne Harris: Kékszeműfiú

Óriási újraolvasás-láz tört ki rajtam az év vége felé, közeledett a szeretet ünnepe is, vágytam az ismerős, bekuckózós történetekre.

Aki ismeri a regényt, tudja, hogy az előbbi mondatból sugárban dől a szarkazmus.

A Kékszeműfiú minden, csak nem kedves komfortkönyv. Ez nem a Csokoládé világa, amiben megmutatkozik Harris lélektani analizáló képessége, de csak a felszínt kapirgálja az emberi aljasságok tekintetében; a Kékszeműfiúban alámerül az őrültségek és aberráció világába, olyan kifimonult formában, hogy kilenc évvel az első találkozásunk után is megtévesztett, pedig egy kivételével az összes csavarra emlékeztem. Olyan elegánsan és hideg intelligenciával vezeti tévútra az olvasót - pontosabban hagyja, hogy lépre menjen a szeme előtt meglengetett csali miatt -, hogy legszívesebben tapsolnék neki. Ez Harris sötét oldala (régebben dark Harrisnek hívtam) és nekem fényévekkel jobban tetszik, mint a fogyasztóbarátabb könyveiben megvillantott stílusa.

A család öl, butít és nyomorba dönt. A szerző valamennyi regényében szerepet kap a család elidegenítő, traumatizáló szerepe, de ebben csúcsosodik ki a legjobban, mennyire megnyomorítja az embert a mérgező családi légkör és józan ésszel milyen felfoghatatlan állapotokat teremt, amely általában külső segítséggel vagy az egyik családtag halálával bomlik fel, ezáltal átrendeződnek az erőviszonyok és jó esetben új életet kezdhetnek a túlélők.

Ebben reménykedik BB is, a történet fő narrátora, akinek a kezében összefutnak a szálak - vagy legalábbis úgy tűnik. Csendesen hintázik a pók a hálójában, kifejezéstelen tekintettel figyelve áldozatai vergődését, mi pedig halálos tét nélküli voyeurokként, gúvadt szemmel lessük, hogy mi történik - mert, ne áltassuk magunkat, valójában fogalmunk sincs, hogy mi zajlik Malbry városkájában (Harris Derryjében), ahol a jelen és a múlt, a valóság és a fikció egymásba mosódik és ahol a történeteknek soha nincs vége.

Nehéz erről a könyvről hosszan írni, mert annyira kerek egészet alkot és bűn bármit elárulni róla. Nagyon sok regényt elolvastam az elmúlt kilenc évben, amióta először vettem a kezembe, de még mindig eredetinek és zseniálisnak tartom - az olvasmányélmény nem lenne teljes Szűr-Szabó Katalin kiváló fordítása nélkül -, a maga nemében egyedülálló.

Eredeti cím: blueeyedboy

Kiadó: Ulpius-ház

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Eredeti ár: 4000 Ft

Novemberi didergés

 A múlt hónapban ismételten nem vettem könyvet, de úgy érzem, érik bennem egy következő rendelés - jó lenne, ha nem halogatnám tovább, ha az új beszerzéseimmel akarok fetrengeni a fa alatt -, még az se kizárt, hogy elérem a bűvös ötvenes darabszámot, ilyen is régen volt.

Olvasgattam is - bár közel nem annyit, amennyit szerettem volna -, tulajdonképpen jó hónapot zártam, mindegyik olvasmány megérintett a maga módján. Az Élet az élet után egy érdekes időhurok-történet, a Felnőtt emberek kíméletlen görbe tükör a női hülyeségről, az Átkozott boszorkák egy kellemesen meleg fürdő az átfagyott testnek (idén elég sok könyvet olvastam újra). A Kéjutcáról nem gondoltam volna, hogy ennyire megráz, mégse bírtam letenni. A Manhattan Beach-ről még nem bírtam összeszedni a gondolataimat, de az a szörnyű magány, ami tövishálóként öleli körül az embereket.

A többiek didergése:

Katacita - aki már könyvet is vett!

Dóri - aki már vadul készül az adventre

Nita - [érzelmi nyomásgyakorlós zene]

PuPilla - aki szintén nagyon jól viselkedett novemberben

A Várólistacsökkentés nyögvenyelős finalistája

Mai Jia: Kódfejtő

Iszonyú nehezen akart összejönni a 12. várólistacsökkentős olvasmány; Rushdie Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszakájába beletört a bicskám és a Kódfejtő közepe táján is rohamosan elkezdett csökkenni a lendület, hogy őszinte legyek, alig vártam, hogy a végére érjek és megszabaduljak ettől a kellemetlen kötelezettséggé vált könyvtől - és én a szabadidőmben nem akarok kellemetlen kötelezettségekkel foglalkozni.

Pedig az elején nagyon jól indult a viszonyunk: örültem, hogy találtam egy gördülékeny, olvasmányos stílusú kínai regényt és roppant menőnek éreztem magam vele a buszon. A történet során a sok névvel illetett, balkézről való, hányatott sorsú kisfiú nemzeti hőssé avanzsálása, a zsenialitás és az őrület határán való táncolás, a kódfejtés titokzatos világa mind igazi ínyencségnek tűnt, de a tálalás - lehet, hogy csak a keleti és az európai történetmesélés eltérő stílusa, na meg a politikai berendezkedés-mentalitás okán - számomra agyoncsapta az ígéretes koncepciót.

A lelkesedésem odáig tartott, amíg Rong Jinzhent beszervezik kódfejtőnek, addig a családtörténeti fejtegetés vitt magával, utána azonban nagyon ellaposodtunk; értem én, hogy minden szigorúan titkos, ilyen a hírszerzés világa, de számos írónak sikerült megőriznie az egyensúlyt a hitelesség és az érdeklődés fenntartása között. Maga a téma nagyon érdekes lett volna, Mai Jia nyálcsorgatóan ír a rejtjelekről, mint önálló, szinte élő entitásokról, amelyek az őrületbe taszítják azokat a ragyogóan tehetséges embereket, akik a kódfejtésnek szentelik az életüket, de ez a száll valahogy elillant a semmibe.

Erre nagyon szépen ki lehetett volna futtatni a főszereplő életét, de a sorsfordító pillanat, ami a kataklizmát okozza, szinte banális, legalábbis az én európai történetmeséléshez szokott olvasói elmémnek az. Ha nagyon akarom, meg tudom érteni az író döntését, de a stílussal karöltve akkor sem tetszik.

Eredeti cím: 解密

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2016

Fordította: Gettó Katalin, Kiss Marcell

Eredeti ár: 3990 Ft (én raktárvásáron vettem a töredékéért) 

Csapdában vergődni - Felnőtt emberek

 

Marie Aubert: Felnőtt emberek

/Pongyola filozofálás a nőpszichológiáról/

Na, merüljünk alá a mocsokba, gondoltam (értsd: lelki nyomorba), és felcsaptam a színpompás kis könyv fedelét.

Cseppet sem bántam, hogy a szerző ilyen kurtára szabta Ida és a családja történetét, illetve egy ilyen kicsinyke időszeletet emelt ki, hogy bemutassa, ami már tudott: minden család pszichotikus, ahogy pedig én szoktam mondani: a család öl, butít és nyomorba dönt, de minimum egy életre bekasztliz egy nem túl hízelgő skatulyába.

Habár a kisregény címe Felnőtt emberek, a szereplők többsége ezt remekül álcázza és leplezetlen, önpusztító örömmel süllyed le egy négy-hat éves gyerek érzelmi szintjére, különösen Ida és Marthe, akik képtelenek elengedni a lánygyermekek közötti idült versengést, mert, ha így tennének, a végén még kiegyensúlyozottabb életük lehetne, minő borzalom!

Általában lesújtó véleményem van a pasikról, de egyre többször megcsap a bizonyosság, hogy a nők totálisan őrültek (tudnak lenni). A nagy erénynek számító szívós állhatatosságunk, ha valamilyen egyéni vagy univerzális téveszme szolgálatába áll... hát, akkor kő kövön nem marad.

Nagyon elcsigázó volt olvasni, ahogy Ida és Marthe saját magukat és környezetüket megnyomorítva, véres verejtékkel próbálnak megfelelni egy társadalmi elvárásnak - amit a 21. században már nagyon a sarokba kellene vágni -, és hogy végül, a célszalagot átszakítva a porba döngölhessék a másikat: nesze, én győztem, én vagyok a jobb, a szebb, az ügyesebb, én méltó vagyok a szeretetre, te nem. Az Élet az élet után olvasása közben is eszembe jutott, milyen iszonyú transzgenerációs sebekkel, társadalmi nyomással kell a nőknek megküzdeni és mennyire nehéz ezeket a láthatatlan pókhálókat félresöpörni a szemünk elől és felismerni, mi az, amit tényleg mi akarunk és nem belénk plántált elvárások. Hogy milyen kétségbeesetten vágyunk a szeretetre, a külső megerősítésre, hogy van helyünk a világban.

Nem kellemes ezekkel a gondolatokkal szembesülni és felfedezni magunkban azokat a tulajdonságokat, amikért mélyen elítélünk néhány fiktív (?) karaktert. Baromi nehéz megtalálni a lelkierőt ahhoz, hogy leszakadjunk a többi emberről, hogy ne hozzájuk viszonyítva határozzuk meg magunkat és legfőképpen ne hozzájuk igazodjunk, hanem kiderítsük, mi az, amire önnön indíttatásunkból vágyunk.

Eredeti cím: Voksne Mennesker

Kiadó: Scolar

Kiadás éve: 2021

Fordította: Pap Vera-Ágnes

Ár: 4000 Ft

A csodaszép október

 Gyönyörű, lágy aranyfénnyel és színpompás fakoronákkal búcsúztathattuk az októbert, legszívesebben egy napot nem dolgoztam volna a múlt hónapban, hogy állandóan csodálhassam az őszt teljes pompájában.

Egyszer aggódva megállapítottam, hogy már túlléptem az utóbbi években megszokott beszerzési keretet, mi lesz itt még december 31-ig? Nos, lehet, hogy semmi, mert októberben nem vettem könyvet.

Rengeteget dolgoztam, ehhez képest még úgy-ahogy olvasgattam is:

Valószínűleg nem leszek népszerű, de nekem a Bátran élni nem okozott wow-élményt. Voltak megállapítások, amelyekre bólogattam, de nekem amolyan "megúszós" könyv volt; vagy egy ordas nagy szociopata vagyok, vagy már túlhaladtam az önismeretben ezt a szintet (valószínűleg mindkettő). Hálás vagyok Ildikónak, amiért kölcsönadta, a kíváncsiságom kielégült.

A Fedőneve Hélène felemás élmény volt, a Menekülés New Yorkból - kicsit szégyellem bevallani, de borzasztóan felkészületlen voltam rá, félre kellett volna tennem pihentebb időkre, mert több novellával nem bírtam el. Nagyon szeretem Zadie Smith-t, de ez most alaposan megfeküdte a gyomromat.

Ennek örömére hagytam az agyamnak, hogy meghemperegjen a Mexican Gothic - Mexikói rémtörténet penészes gombamezőin. A kifacsart állapotom mélységét jelzi, hogy rossz regény voltához képest nem fájt annyira és nagyon, nagyon rákívántam az Angyali játszma újraolvasására, de előtte muszáj volt beiktatnom valami mást; a Bérgyilkos inkognitóbant meglepően élveztem, talán ez tetszett a legjobban a sorozat darabjai közül.

A többiek októbere:

Nita - 

Katacita - aki akkora flowban van, hogy öröm olvasni

PuPilla - akivel lett egy végre egy új közös kedvencünk, bár nem könyvben

Dóri - aki szokás szerint a maximumon pörgött

A Család mindenekfelett - A keresztapa

 

Mario Puzo: A keresztapa

Nem is tudom, milyen indíttatásból emeltem le a polcról ezt a könyvet, tipikus majdegyszer-példány volt nálam; lehet, hogy tudatalatt abban reménykedtem, hogy egy könnyed, szórakoztató regény lesz, mert a várólistám ezen a téren erősen foghíjas - akármi is vezetett az elolvasásához, pontosan azt kaptam tőle, amit vártam.

Sok esetben azért szeretek olvasni, mert csupán egy jó történetre vágyom, ami közhelyesen szólva elrepít egy másik világba. A keresztapa visszahozta azt az elveszettnek hitt érzést, amit tizenévesen tapasztaltam meg, amikor A három testőrt bújtam a nyári szünet alatt az elsötétített nappali szőnyegén heverve; izgatott, gyermeki rácsodálkozást, amikor az irodalom még száz meg száz mesés kaland ígéretével kecsegtetett és én éppen a legnagyszerűbb közepén tartottam és azt akartam, hogy sose érjen véget. 

Nem gondoltam volna, hogy létezik olyan könyv, amely cirka húsz évvel később, több mint ezerhatszáz olvasással a hátam mögött képes lesz kicsiholni belőlem ezt az érzést, de A keresztapának sikerült, pedig látom a hibáit; sokszor didaktikus, leegyszerűsítő, van pár nyesgetnivaló vadhajtása, a szereplők pedig iszonyú ostobaságokat művelnek és távoli szomszédnak sem szeretném egyiket se, nemhogy közeli ismerősnek. Viszont Puzo jó mesélő, ezért a történet elviszi a hátán Lucy Mancini műtétjét, a Don kényelmesen kerek világnézetét, Connie férjének mérhetetlen ostobaságát és Johnny Fontane szenvelgését is.

Ma ablakpucolás közben eszembe jutott, hogy tulajdonképpen érthető, miért tetszett nekem annyira ez a könyv, hiszen a családregényeket mindig szerettem és zsenge könyvmolyként faltam Martina Cole alvilágban játszódó történeteit, biztosan ennek a csökevénye ez a nagy A keresztapa-imádat. Sőt, annyira nem akartam elengedni a gengszteres hangulatot, hogy elkezdtem nézni a Boardwalk Empire-t (ha már a Peaky Blindersre még mindig várni kell).

Eredeti cím: The Godfather

Kiadó: Magvető

Kiadás éve: 1989

Fordította: Vándor Vera

Ár: pár száz forinttól elérhető

Olcsón mért borzongás - Mexikói rémtörténet

Silvia Moreno-Garcia: Mexican Gothic - Mexikói rémtörténet

Nem is annyira a szívem mélyén tudtam, hogy ez a könyv nekem nem fog tetszeni, de szántszándékkal elhallgattattam a belső hangot, mert azt akartam, hogy a Mexikói rémtörténet jó regény legyen és, ahogy az tudott, az olvasó akarata hegyeket képes megmozgatni.

Magával a történettel ellébecoltam volna; adott egy fiatal, öntudatos, ám hebrencs hősnőcske, akit az apja megbíz, derítse ki, miféle bajba került az unokatestvére, aki túl gyorsan ment férjhez egy gyanús alakhoz és egy zavaros, szanatóriumi kezelés után sikító levélen kívül nem ad magáról életjelet. Noemít a hideg rázza a komor Magaslaktól, ami igazi sápkóros angol kúria; egy magas, nehezen megközelíthető hegyen található, mellette van az angol temető, az időjárás általában ködös és nyirkos, a falakat eszi a rothadás és a penész. A karótnyelt, barátságtalan család a bányájuk bezárása után elszégenyedve vegetál és kevés sikerrel próbálja fenntartani a házat, amely persze számtalan veszélyes titkot rejt és amelyek felderítése akár Noemí életébe is kerülhet.

Akár egy igazi csemege is lehetett volna a számomra, de Moreno-Garcia sajnos nem igazán jó író, és/vagy nagyon gyenge kezű a szerkesztője. Nem tesz jót, hogy ennyire Noemí fejébe vagyunk zárva, kb. a regény fele róla szól, a fiatalemberekkel való flörtöléséről, kivel szemben milyen szerepet vesz fel, antropológus akar-e lenni vagy sem - igen, ő a főszereplő, de ez a könyv nem fejlődésregény szeretne lenni és jobban örültem volna, ha több szó esik a környezetről, és ha az a környezet valóban mexikói, ahogy a cím ígéri. Ha valamivel, hát a helyi folkórral fel lehetett volna tupírozni ezt a vérszegény kliséhalmazt; Magaslak pontosan olyan, mintha a szerző leállított volna egy kísértetházról szóló angolszász filmet egy olyan jelenetnél, amely premier plánban ábrázolja a házat és minden egyes jellegzetességét felsorakoztatta volna papíron - csak hogy a kisiskolás bemutatástól egy történet nem kel életre az olvasó fejében.

A megdöbbentően trehány magyar szöveggondozás övön aluli ütés volt ennek a gyenge lábakon álló regénynek, olyan volt, mintha a nyersfordítás került volna a nyomdába; a szöveg helyesírási és központozási hibák garmadája, rossz ragozás, értelmetlen mondatok egymásra hány halmaza, egyedül a "botrányos" szóval lehet illetni a kiadó munkáját.

Lehetne, de nem akarom hosszan taglalni ezt a regényt, el lehet rajta nyammogni, de teljesen felesleges. Halovány utánzat voltát erősíti, hogy az olvasása alatt nagyon rákívántam az Angyali játszma újraolvasására; Zafónnak a kisujjában volt a műfaj, úgy, hogy tartalmat is képes volt prezentálni, nemcsak a díszleteket. Olvasd inkább őt - ha nagyon ki vagy hegyezve a kísértet témakörre, akkor a Marinát, bár az nem a legerősebb könyve -, vagy nézd meg a Bíborhegyet, amelyben a gyenge sztorit elviszi a hátán a látványvilág, lehet Tom Hiddlestonon sóhajtozni és rettegni a film legfélelmetesebb látványelemeitől (Jessica Chastaintől és a rohadt sok lepkétől). Nesze neked, spooktober!

Eredeti cím: Mexican Gothic

Kiadó: Főnix

Kiadás éve: 2021

Fordította: Vancsó Éva

Ár: 3680 Ft

A megcsúszott szeptemberi zárás

 Ez történik, ha a lustaság, a perfekcionizmus és a mókuskerék reakcióba lép egymással (azaz istenien pörgetem a munkát napi 9-10 órában, de utána semmihez nincs erőm).

Kissé elhűltem, amikor megláttam, mekkora könyvkupacot sikerült összeharácsolni az előző hónapban, a régmúlt időket idézően fellépett az ilyenkor jellemző amnézia: ezeket pontosan mikor és miért is vettem (gyorsan, egymásután és csak)?

Az Addie LaRue-t azóta elolvastam és írtam is róla, kellemes emlékeim maradtak vele kapcsolatban, továbbra se bánom, hogy beszereztem, de nem ez az a könyv, amitől eldobom az agyam. A Fedőneve Hélène, a Mexican Gothic - Mexikói rémtörténet, a Paper Girls - Újságoslányok 1. és a Sárkányok könyve is sorra került azóta, a félkómás buszos olvasások nem maradtak el, már csak az értékelések megírásához kellene összekaparni pár agysejtet.

A többieket, úgy mint az Érkezést, a Felnőtt embereket, a Manhattan Beach-et (teljes extázisba kerültem az új Jennifer Egantől) szemlélődőbb időszakokra tartogatom, a Hosszú, fényes folyó felfedezős impulzusvásárlás volt, ennek megfelelően kicsit tartok tőle, A halványuló fél pedig Délhez kötődik, persze, hogy képtelen voltam ellenállni neki.

Évek óta a várólistámon parkoltattam Harmos Ilona férjéről szóló életrajzát, tudtam, hogy a Várólistacsökkentés erejére lesz szükségem, hogy elolvassam. Több darabban csúszott le, megterhelő olvasmány, a vége pedig nagyon megviselt. Addie LaRue-ról már rengeteget írtam, az Újságoslányoknál kicsit verem a fejem a falba, hogy nem bírtam ki, hogy a többi résszel egyben vegyem meg, de Brian K. Vaughan akkora csáberővel bír, hogy nem tudtam neki ellenállni. A Sárkányok könyvével is ez a helyzet, bár kicsit haragszom Jonathanra, amiért Jemisin vonatkozó írását nem válogatta be, szerintem az a legzseniálisabb sárkányos novella a világon.

A Normális emberektől még jobban tartottam, mint Addie-től, de ahhoz képest megfértünk egymással, de, hogy őszinte legyek... A keresztapa volt az, ami tarolt. Nem tudom, miért kaptam le a polcról, mindig az érdeklődésem peremén motosztált a történet, de nem éreztem úgy, hogy nem tudnék élni nélküle. Ehhez képest a hatás elsöprő volt; arról a régimódi elbeszélői stílusról van szó, ami abszolút történet-és karakterközpontú, magyarán mesél és te élvezettel hallgatod, de erről majd később, mert megérdemel egy önálló bejegyzést.

A többiek szeptembere:

Nita - aki szintén az előrendelések viharába keveredett

Dóri - aki megnyugtató módon több könyvet szerzett be, mint én

PuPilla - aki viszont csak két ajándékkal gazdagodott

Hogyan írjunk Y-generációs bestsellert?

V. E. Schwab:  Addie LaRue láthatatlan élete

Nem tudom, melyikünk félt jobban kettőnk közül, én vagy a könyv. Egy este bőszen kapaszkodtam a telefonomba, miközben lapos pillantásokat vetettem oldalra, ahol a könyv félénken megbújva hevert társai között. Végül vettem egy nagy levegőt és érte nyúltam...

Ha 600 oldalnyi műhiszti várt volna rám, biztosan félbehagytam volna és nem rágom magam rajta végig, mint a Tízezer ajtón (pedig a papírforma alapján fordítva kellett volna alakulnia - ennyi olvasás után még mindig érnek meglepetések). De nem így lett.

Hogy milyen volt? Kellemesen eltapicskolós, nyammogós. Az a fajta könyv, ami nem terheli meg túlságosan az agyat, de ügyesen ellavírozik a szórakoztató és a gagyi végzetes határmezsgyéjén. Megfelelő társ volt egy különösen fárasztó héten, sose vált terhessé, nem tett fel kérdéseket, csak kérés nélkül a rendelkezésemre állt, és legyőzte a telefont, ami hatalmas plusz pont.

Ettől függetlenül Victoria Schwab nagyon hálás lehet a napi kilenc óra megfeszített munkáért, mert kipihent állapotban sokkal kritikusabban viszonyulnék Addie LaRue-hoz, mert kellemes volta ellenére erről a könyvről üvölt, hogy bizonyos formulák alapján optimalizálták.

A főszereplő lány szép és csinos, arcán csillagképként fénylő, hetes darab szeplővel, mert annyira dívnak mostanában, hogy külön szeplőrajzoló termékeket gyártanak és már kötelező elemei egy Instagram-sminknek. Addie 2014-ben, New Yorkban (hol máshol...) az utcán sétafikál divatos leggingsben és pulcsiban, vintage-t idéző, puha, kopott bőrkabátjában, kávéval és muffinnal felszerelkezve. Amíg nem adta el a lelkét, nagyon szeretett rajzolni, jelen formájában pedig rajong az olvasásért és a művészetekért (közben óhatatlanul néhány művész titokzatos múzsája lesz), mert mi másért érné meg alkut kötni az ördöggel és háromszáz éven keresztül egyik napról a másikra élni?

Mi az, amivel még egy huszon-harmincéves lány-nő azonosulni tud? Kell bele macska, az egyértelmű. Könyvek és könyvesbolt, mert az érzékeny lányok szeretnek olvasni és igazából az is trendi. 

Kell egy érzékeny, fájdalmas titkokat hurcoló fiú, lehetőleg szemüveges, mert a jólelkű srácok mind szemüvegesek. A fiú szintén New Yorkban él, nem igazán tudja, mihez kezdjen az életével, ezért egy könyvesboltban vegetál, ahol legfőbb társa Gutenberg, a vén sárga macska, aki szeret a könyvek mögött, a polcokon szunyókálni. Természetesen Addie betér Henry, a spleenes srác könyvesboltjába - és itt már egy hatnapos csecsemő is tudja, mi következik -, némi bonyodalom és kávékortyolgatás után belobban közöttük a művi kémia és akkora szerelem tör ki köztük, hogy ihaj, ugyanis Henry emlékszik Addie-re, amire 300 év alatt nem volt példa.

Henry a modern civilizációs betegségek és komplexusok tárháza, csak a piacra ne menjen el vásárolni, mert pocsék alkudozó. Értem én a "nem vagyok elég", a folyamatos kudarc perzselő fájdalmát, az érzést, hogy valami, valahol végzetesen kisiklott és nem tudod, hogyan hozd helyre, csak azt érzed, hogy mélységesen eleged van mindenről és legszívesebben lefeküdnél, hogy örökre elaludj, de...

... de nem lehet örökké az alkohol fátyla és a kis rózsaszín esernyők alá bújni.

Nem Henry volt, amire azt mondtam, oké, én szelíd olvasó vagyok, velem bármit meg lehet etetni, ha jól tálalják - mert Schwab ír annyira jól, hogy a megértő bólogatás és a viszkető tenyér közül az előbbi felé billenjen a mérleg nyelve -, hanem a sötétség, az ördög, az az árnyakban kavargó entitás, aminek Addie eladta a lelkét, pontosabban a köztük lévő kapcsolat. Ennél a szálnál, főleg a regény vége felé, nagyon, de nagyon kilógott a YA retkes lólába, annak minden kötelező kellékével: gyönyörű, árnyalatváltó zöld szem, hollófekete, göndör fürtök, menő, fekete ruhák. Abuzív, egyszerre csábító és romboló, évszázadokon átívelő szerelem, a nagy hatalmú férfi és a kiszolgáltatott, gyenge nő dobozszerű toposza, annak minden nyavalyájával (mellkas, aminek falevelek zörögnek, istenem). Ez egy archetípus, a legszebben, vagy inkább a legelfogadhatóbb formában a Marija Morevna és a Halhatatlanban lehet róla olvasni. A lányok szeretik a veszélyt, vonzza őket a sötétség, mint pillét a láng, de ez a kockás hasfalba csomagolt regényekbe való ábrázolás és érzésem szerint az írónő nem ezt a célcsoportot célozta meg.

Úgy érzem, kicsit igazságtalan vagyok a regénnyel, mert minden hibáját felhánytorgatom, de nem szeretem, ha ócskaságokat akarnak lenyomni a torkomon, ha be akarnak skatulyázni és meg akarják mondani, hogy mit szeressek. Ennek a könyvnek minden sejtje termék és azért vagyok dühös, mert a bóvli kirakat mögött ott pislákol a jobb verziója, ami lehetett volna, és amitől minden lábujjam reszketett volna a gyönyörűségtől - de el kell fogadnom, hogy ilyen könyvek is kellenek, amik kellemesen elúszkálnak a felszínen. És nekem is jólesik néha úszkálni és nem a mélységet taposni.

Aki idáig elolvasta az irkálmányom, lehet, hogy legszívesebben sikítva menekülne a regény elől. Ezer bocsánat, senkinek nem akarom elvenni tőle a kedvét, de nem is való mindenkinek, az álmodozó (vagy fáradt) női olvasók kezében tudom elképzelni. Tudjátok, hogy lehet a legegyszerűbben összefoglalni? Pontosan olyan, mint a borítója - ne magyarázzunk bele többet.

Ui.: A Moly szerint ez volt az 1600. olvasmányom, igazán ügyes vagyok, hogy ezzel sikerült átlépnem ezt a szép határt.:)

Ui2.: Gratulálok a kiadónak az igényes kiadásért, szerintem a magyar borító a legszebb mind közül, tökéletesen tükrözi a regény szellemiségét és Ballai Mária még mindig egy istennő.

Eredeti cím: The Invisible life of Addie LaRue

Kiadó: Agave

Kiadás éve: 2021

Fordította: Ballai Mária

Ár: 5980 Ft

A hegylakók elégiája - a fehér munkásosztály látlelete

"Ez volt az én világom: a totálisan értelmetlen viselkedés melegágya. Királyi úton tartunk a szegényházba. Nagy képernyős tévéket és iPadeket veszünk. A gyerekeink menő cuccokban rohangálnak, hála a magas kamatú hitelkártyáknak és az uzsorakölcsönöknek. Drágább otthonokat vásárlunk a kelleténél, újabb kölcsönöket veszünk fel rájuk újabb költőpénzért, aztán csődöt jelentünk, és egy szemétdombot hagyunk magunk után. (...) És amikor eloszlik a por - miután beköszönt a csőd, vagy egy családtagunk kiment minket saját hülyeségünk csapdájából -, ott állunk üres kézzel."

J.D. Vance: Vidéki ballada az Amerikai Álomról

Nagyon szerettem ebben a könyvben lenni! Kivételesen nem azért tartott sokáig elolvasni, mert a fáradtságtól elnehezült fejjel nem akartak csúszni az oldalak, hanem nem akartam, hogy vége legyen; egy igazi gondolatébresztő, bólogatást kiváltó, itt-ott rádöbbentő olvasmány volt.

Mindig nagyon inspirálónak tartottam azokat az embereket, akik a saját erejükből, a környezet demotiváló hatása ellen dolgozva alakítottak ki maguknak egy sikeres életet - a "siker" alatt nem a sokszámjegyű bankszámlát és a menő kocsit értem, hanem azt, hogy képesek voltak felülírni a látszólag determinált sorsukat, megszakították azt a génjeikbe írt mintázatot, ami láncra verte a családjukat; elkerülték a szenvedélybetegségek mély kútját, felismerték, hogy az őket formáló viselkedésminták mennyire romboló hatásúak és a mélyen bennük gyökerező késztetéseiket leküzdve egészséges, ép kapcsolatokat alakítottak ki.

És a harc nem szűnik meg, mert hiába kaparod ki magad a nyomor ezer fajtából, magadból nem tudod kiirtani. Bármilyen messzire kerülhetsz tőle fizikailag, a lelkedből sose fogod tudni kiplántálni és a szakadék mindig éberen vár.

J.D. Vance története igazi amerikai sikersztori, nem csoda, hogy a Netflix felkapta és filmre vitte; az a fajta tündérmese, ami sok embernek reményt adhat, hogy küzdjön és próbálja a felszín felett tartani a fejét.

J.D. az USA egyik gazdasági átok sújtotta vidékén nőtt fel, a nincstelen fehér fizikai munkáscsaládok egyikébe született, akik a statisztikák szerint a sokkal nyomorúságosabb körülmények között élő feketéknél, latinóknál és ázsiaiaknál is kilátástalanabbnak látják az életüket. J.D. édesanyja drogos volt, az életében jöttek-mentek a pótapák, a rendőrség gyakori vendég volt náluk és az egész környezetében a kiúttalanságot, a mindennapos fizikai erőszakot tapasztalta meg. 

A szerző többször is megemlíti, hogy ha nem tűnnek fel az életében jó szándékú emberek, valószínűleg őt is elnyeli a süllyesztő; a legfontosabbak az anyai nagyszülei, akik... nos, szintén baromi erőszakosak és mocskosszájúak, nagyon messze állnak az ideálizált nagypapa-nagymama képtől, de erejükön felül mindent megtettek a családjuk boldogulásáért és tarka szitkok kíséretében a kisfiú J.D. fejébe verték, hogy bámire képes lehet, ha tesz érte.

Azért is érdekes Vance könyve, mert az élete bemutatása mellett statisztikákat elemez, felvázolja azt a társadalmi osztályt, amelyben felnőtt, elmagyarázza a mozgatórugókat, a szociális és társadalmi rendszer előnyeit, buktatóit egy kettős szerepben: ahogy az otthonról hozott mentalitással és a maga erejéből, a lénye magvából kinőtt analitikus, értelmiségi szemmel látja. Nekem ez igazi csemege volt, mert gyerekkorom óta érdekel ez a sokszínű, őrült ország és a megveszekedett, összefércelt kultúrája. 

Itt-ott átüt, hogy naaagyon amerikai: megmosolyognivalóan imádnivaló a tettekbe vetett hite, az a szinte bárgyúnak ható, kettes legó szintű elképzelés, ahogy beleveti magát az énépítésbe, hogy tudja, hogy sikerrel fog járni és eléri a céljait, bármilyen rögös is a hozzájuk vezető út.

Annyira mélyen emberi, ahogy mélyen megrendülve tapasztalja meg, hogy a családtagok normális hangnemben, kedvesen is beszélhetnek egymással, hogy egy vacsora nem pattanásig feszült helyzet, amely rendre üvöltő veszekedéssé torkollik. Szívszorító olvasni, hogy egy része felnőtt férfiként is mindig megfeszülve várja, hogy mikor kell menekülni, mikor omlik össze az élete. Ezt a háttérben futó programot nem lehet kikapcsolni.

Eredeti cím: Hillbilly Elegy - A Memoir of a Family and Culture in Crisis

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2020

Fordította: Varró Attila

Ár: 3990 Ft

Rövidkék

 

Ljudmila Ulickaja: Csak egy pestis

Témája ellenére nekem nagyon tetszett ez a kis szöveg, azonnal beszippantott és reggel valójában nem is a villamoson ültem, hanem a Jekatyerinyinszkaja kórházban voltam és, miután beértem a munkahelyre, még tele volt a fejem a szereplőkkel és nem értettem, mit jönnek nekem számlákkal meg betöltésekkel, kis híján megszólaltam, hogy hát nem értitek, hogy kitört a pestis?

Azt hihetnénk, hogy hiba volt egy ilyen rövid történetet ennyiféle nézőpontkarakterrel megterhelni, de pont jót tett neki, feszes cselekményívet és hihetetlen feszültséget eredményezett, szerintem olvasás közben mindenki látta előtt a forgatókönyv vázát, ahogy gyorsan pergő snittekkel követik a pestis útját. Annyira izgalmas, hogy még csak nem is depresszív, posztcovid beidegződésekkel is lehet olvasni - és nem, nem gondolunk bele, hogy mi történt volna, ha koronavírus helyett pestisjárvány tör ki.

Zadie Smith: Sugallatok

Bizonyos könyvek a fejemben párt alkotnak, a kicsiny Ulickaja és a szintén kicsit Zadie Smith is ilyen. Számomra az utóbbi volt a gyengébb olvasmány, ha nagyon őszinte akarok lenni, egy kis semmiség, amiben van néhány jól elkapott pillanat (főleg a különféle jellemrajzok), de ezt leszámítva nyom nélkül átfolyt rajtam. Nem bánom, hogy megvettem, mert szeretem Zadie Smith stílusát, tetszik, ahogy a világot látja, de ez a könyvecske tipikusan könyvtárból kikapkodós olvasmány.

Lauren Beukes: Torzók

A könyv, amire nagyon kíváncsi voltam, de nagyon sokáig halogattam [valójában nem, csak tavaly vettem. Van, aki hét évig vár a sorára]. A Tündöklő lányok annyira összetört, hogy féltem a fájdalomtól, de a Torzók (témája ellenére) meglepően olvasóbarát Beukes-regény olyan szürreális befejezéssel, amibe az agy beleborzong, de a szív nem facsarodik össze, olyan társadalomkritikai felhanggal, ami belesimul a történet szövetébe és nem kiáltvány lesz belőle.

Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve

Sose gondoltam volna, hogy Beukest vidoran fogok olvasni és egy nőtörténeti nonfiction olyan mély depresszióba taszít, hogy több regény közbeiktatásával tudom csak befejezni. A tizenkilencedik századvégi viselkedési normákat, szokásrendszereket ilyen-olyan módon mindannyian ismerjük, de amikor szembesültem ennek a berendezkedésnek a zártságával, azzal a (21. századi nő számára) kilátástalansággal, amit ez a világ jelentett a nőknek, legszívesebben elhajítottam volna a kötetet.

Ezt leszámítva nagyon érdekes, informatív olvasmány, ami több, a korszakban kiemelkedő nő életrajzához meghozta a kedvem, Jászai Mari pl. olyan nyíltan, kendőzetlenül ír a klimaxszal járó testi-lelki állapotváltozásokról, hogy szemléletmódja teljesen mainak érződik.

A szavak teremtő ereje, avagy ajtó a kliséhalmazra

Alix E. Harrow: Tízezer ajtó

Sajnálom, de nekem ez egy szépen megírt, egész jó young adult regény, amely felvonultatja az ilyen regényekre jellemző klisék garmadáját, számomra inkább kevesebb, mint több sikerrel; ilyenek a Szegény, Szánnivaló, Sehova Nem Illő Lányka, akit senki nem szeret, félig árva és persze, hogy szerelmes lesz az egyetlen fiúba, aki a közelében téblábol. Ja, és dacára minden páriatulajdonságának, kiderül, hogy különleges képességgel bír és hirtelen nagyon veszélyes és vagány lesz. A Fiú tiszta szívű, kedves, baromi jóképű és természetesen gyönyörű szemszínnel van ellátva, ami érthetetlen attribútuma a lányregények főhőseinek.

Sajnálom, én ehhez már nagyon öreg vagyok. Olyannyira, hogy nem hiszek abban se, hogy létezik szerelem első és egyetlen látásra, ami olyan fene nagy, hogy több mint tíz évet szánok az életemből arra, hogy megtaláljam azt, akivel gyerekként pár percre véletlenül találkoztam. Bocs, de ez csak a lányok képzeletében létezik.

A borítója tetszett a legjobban. Na, jó, igazságtalan vagyok, a fordítás a Ballai Máriától megszokott módon zseniális, imádom ezt a nőt (bár a Megtört Föld a kedvencem tőle). Az már nem az ő hibája, hogy nekem sok volt ez az érzelemdús, erősen kicsipkézett szöveg.

Írott világa, a szóművesség, a (túl harsányan) bemutatott társadalmi problémák bemutatása vitte el a hátán ezt a történetet. Sajnos Jane, akinek a személyisége számomra érdekesebb volt Januaryénál - avagy komolyan felütötték a fejüket a generációs problémák -, túlságosan háttérbe szorul izgága hősnőnk mellett. 

Az egész olvasmányélmény arra emlékeztetett, amikor elrontom a fürdővizet, és csak akkor döbbenek rá, hogy túl sok hideget eresztettem hozzá, amikor belecsobbanok és megérzem a meleg felszín alatt a másodperceken belül beálló kihűlést; elsőre jónak tűnik, aztán belém harap a keserű csalódás.

Sajnálom, tényleg. De legalább a macskákkal kapcsolatban egyetértünk az írónővel.

Eredeti cím: The Ten Thousand Doors of January

Kiadó: Agave

Kiadás éve: 2021

Fordította: Ballai Mária

Ár: 3980 Ft