Apák és fiúk

Jonas Hassen Khemiri: Apazáradék

Borzasztó régen olvastam a Montecorét - hogy őszinte legyek, konkrétan semmire nem emlékszem belőle -, de úgy gondoltam, a fülszöveg, az eltelt évek meg minden izémizé alapján az Apazáradék abszolút nekem való és kifejezetten vártam, hogy Khemiri és magyar hangja, a zseniális Papolczy Péter - mert annyi megmaradt a Montecoréból, hogy a nyelvezete nagyon egyedi és különleges - magával ragadjon.

Aha. Magával ragadott és jól a földhöz csapkodott. Vagy inkább halálosan elcsigázott.

De kezdjük az elején.

Ez egy nagyon erőteljes, nagyon jól sikerült könyv; sikerült tökéletesen megragadnia egy jóléti állam középosztálybeli liberális családjának minden búját-baját; olyan töményen-tökéletesen és átélhetően magába foglalja ezt a töméntelen mennyiségű hétköznapi frusztrációt, hogy olyan érzés olvasni, mint óvatlanul letüdőzni egy adag Gucci Memoire-t vagy felhajtani egy adag Lapsang Suochongot - a kidülledt szemmel kísért megdöbbenés és levegőkapkodás, a miapicsa egyetemes sokkja istenesen pofán rúgja a gyanútlan olvasót a villamoson, aki az olvasmányai 80%-át tekintve ettől a frusztrációtól szeretne menekülni, nem pedig 100%-os lepárlásban szeretné belélegezni. 

Emiatt csekélységem nehezen haladt eme remekbe szabott könyvvel. Ha fáradt vagyok, egyébként is orbitális mértékű emberutálat szivárog ki a pórusaimból - amihez elég, ha valaki nem köszön egy pénztárosnak vagy megszívja az orrát a buszon -, és ebben a könyvben valamennyi szereplőt meg tudtam volna csapkodni, pedig szegényeknek csak annyi a bűnük, hogy pusztán emberek. Khemiri kendőzetlenül rmegvilágítja minden gyarlóságukat és undorodva rázhatnánk a fejünket, hogy én nem ilyen vagyok (még a vállunkat is megveregethetnénk), de ne hazudjunk magunknak; ki ne engedett volna még az életben a mártíromság sóhajának, miközben bekapcsolta a vízforralót, jelezve, hogy rajtunk a világ összes terhe, és hozzánk képest sehol nincs ehhez képest a másik? A sértett önérzet, az elhanyagoltság, a magány, a neheztelés az elmaradt (és jól megérdemeltnek vélt) figyelemért alattomos, csendes méreg.

Totális mértékű elidegenedettség.

Legszívesebben azt kérdeztem volna a szereplőktől, amit az egyik sárkány Jonathan Strahan válogatásában: mi a fasz bajotok van? Miért várja el az apa, aki nagyapa is egyben, hogy a fia minden csettintésre ugorjon és hanyatt-homlok teljesítse minden irreális kívánságát? Miért nem képes azt mondani neki, hogy "köszönöm"? Miért nem képes felfogni, hogy a gyerekei nem az ő kicsinyített másai és nem azért élnek, hogy őt bosszantsák? Miért kell büntetni őket azért, mert nem teljesítették az ő elvárásait? Miért fizetteti az anya egy nyavalyás aloe vera gélt a fiával és miért ajánlja fel, hogy vigyáz a gyerekekre, ha valójában nem is akar rájuk időt szakítani? 

Mi a fasz bajotok van?

Nagyon fájdalmas az út a felismerésig, amin az apa jár: hiába várja a pozitív visszaigazolást a saját apjától, nem fogja megkapni - hiába takarítja el a hátrahagyott disznóólat, teljesít lóhalálában minden nevetséges kívánságot - ezért magának kell megadnia és le kell szakítania magát az apjáról, el kell tépni a fájdalmas köteléket és egy egészséges távolságtartással viszonyulnia hozzá, különben felemésztik a  démonai. A vér ugyanis nem jelent semmit; ki kell mondani, hogy én nem olyan vagyok, mint te.

Én nem lépek le.

Én nem nyomorítom meg egy életre a saját gyerekeimet.

Sok sikert, kedves apa.

Eredeti cím: Pappaklausulen

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2019

Fordította: Papolczy Péter

Ár: 4000 Ft

Minden család pszichotikus - már megint és még mindig

"Az egyetlen helyi adó, ami tisztán szól, a Time in a Bottle-t játssza.

- Csak ezt ne! - mondja mami. - Nem bírom Jim Crocet. Olyan nyálas.

- Legyél nagylelkűbb szegény pasassal, Wallace. Egy pekánfa ölte meg.

- Attól se lett jobb a zenéje." 

Miranda Cowley Heller: Papírpalota

Igazán jellemző rám, hogy miután csalódtam jó pár megvásárolt könyvben - tékozló gyermek módjára visszatérve a könyvtár türelmes kebelébe -, az első kikölcsönzött négyesből rögtön az első kettő olyan, hogy igencsak kelleni fog belőle saját példány. Mondhatnátok, hogy de hát Amadea, ez a könyv valamennyi létező paramétere alapján neked való, mire azt felelném, hogy ja, ezt gondoltam Az iskola Topekábanról is és azóta is 110 lesz a pulzusom, ha eszembe jut az az önző kis hisztis szarjankó, el is akarom adni azt a könyvet.

Szóval a Papírpalota jött, látott és győzött.

Ahogy sok jó olvasmány esetében lenni szokott, nehéz szavakba önteni, mitől is olyan magával ragadó. Igazi hangulatmozaik; benne van a vízparti családi nyaralások végtelen esszenciája, a rozzant házzal, a halálosan komoly és egy perc alatt elsimuló civakodásokkal, a naptól és úszástól elnehezült test, a folyton döngicsélő gondokat hátrahagyó felszabadultság érzésével, a víz felszínén szikrázó fénysugarak gyönyörűségével, a csak lenni manapság oly ritkán megélhető kegyelmi állapotával.

Benne van a New Yorki hétköznapi élet, a csöndes kisváros-vízparti közeg ellentéte, a veszélyes, mocskos, zsúfolt nagyváros, a salétrommarta falakban motozó egerek, a belső udvar betonján loccsanó borsószemek hangja, a kávézók kéretlenül kínált sötét löttyének vitriolos aromája, de még az engesztelhetetlen angol eső vizesgyapjú-szaga, az egy életen át cipelt titkok, bűnök sorvasztó, savanyú, ammóniás kipárolgása, a félelem bűze, hogy lelepleződünk és meztelen állunk a világ előtt.

Cowley Heller nagyon egyedi, maróan cinikus szereplőket alkotott, olyan erős nőket, akik egyszerre edzenek meg és sebeznek halálra; bármennyire magával ragadóak az olvasottak alapján, az életben egészen biztos, hogy ki nem állhatnám Wallace-t és mindent megtennék, hogy belemarjak (és viszont), de Annát is kedvem lenne néhányszor a falhoz csapni; olyan szintű egoizmus és kérlelhetetlen önhittség jellemzi őket, ami páncélként véd, de mindenki mást képes darabokra zúzni - de a történtek fényében szükségük is van erre a páncélra.

Ez a nő nagyon tud valamit és örülök, hogy írásra adta a fejét. Bármivel is járult hozzá a nevével fémjelzett sorozatokhoz, szeretem azt képzelni, hogy a regényébe is sikerült átmentenie.

Eredeti cím: The Paper Palace

Sorozat: Kult Könyvek

Kiadó: 21. Század

Kiadás éve: 2021

Fordította: Katona Ágnes

Ár: 4490 Ft

A medve és a csalogány - az orosz mese, ahogy egy amerikai elképzeli

Katherine Arden: A medve és a csalogány 

Borzasztóan cinikus vagyok, ráadásul előítéletes, hiszen a Marija Morevna és a Halhatatlan, valamint az Ezüstfonás szerzője is amerikai illetőségű, bár emlékeim szerint Valentének és Noviknak is vannak kelet-európai érdekeltségei. Áj, de tudjuk, hogy igazából nem ez a lényeg, hanem a hitelesség; ezek a szerzők képesek voltak egy olyan történetet összegyúrni, amelyben a szláv mitológia, az adott korszak, az erős, saját útjukat járó nők úgy fonódnak össze a képzeletük mezsgyéjén, hogy nem lesz erőltetett, kínos vagy nevetséges, ne adj' isten mindez egyszerre.

Nem, Katherine Ardennek ez nem jött össze. 

Az alapötlet jó és tetszik, de ami az első részben történik, azt 150 oldalban is el lehetett volna mesélni, így nem lett volna dögunalmas és önismétlő. Az amerikai önsegítő könyvek mintájára rengeteget ismétel; huszonötször leírja, hogy Vászja nem számít szépségnek, helytelenül viselkedik és az az asszonyok sorsa, hogy férjhez menjenek és szüljenek egy rakás fiút, ez utóbbi amolyan végső érv, amivel minden, a főszereplővel kapcsolatos problémát lezárnak. Mindenki állandóan ráncolja a homlokát. Azt is megtudjuk, hogy Vászja hatalmas zöld szemekkel, vörösesen megcsillanó fekete hajjal és aranypöttyös zöld szemmel bír.

Nyííííí, Katherine, miért teszed ezt velem?

Nem igazán világlik ki a cselekményből, Arden mit is szeretne kihozni ebből a történetből. Van itt gonosz mostoha, domovoj, vámpír-és szörnyvadászat, varázslónői örökség, a keresztény vallás és a pogány hiedelmek ütköztetése, hatalmi harc a hercegségek között, feltűnik Halhatatlan Koscsej, de Arden csak akarattalan bábként mozgatja, van némi csókolózás, mert kell némi szenvedély is a történetbe, és rengeteg, rengeteg ló és lovaglás. Ha meg kellene mondani, melyik téma dominál a regényben, habozás nélkül a lovakat emelném ki, amivel nincs baj, de én egy alter, szláv mitológiai ihletésű fantasyt szerettem volna olvasni, nem azt, hogy melyik lónak milyen a természete és milyen jó Ogonnal száguldozni.

A nagy, epikus küzdelem, ami elvileg a történet csúcspontja lett volna, borzasztóan összecsapott és művi, annyira látszik, hogy az író szó szerint beleerőszakolt egy szereplőt, hogy kipipálhassa a drámai faktort is, nulla felvezetés nélkül bedobta a kalapba, abszolút hiteltelenné téve a karaktert.

Nagyon sokféle, izgalmas irányba kanyaríthatta volna Vászja sorsát az írónő. Talán azt élveztem volna a legjobban, ha az éj leple alatt afféle erdei harcos-boszorkányként küzd a démoni erők ellen, a faluját védelmezve, nappal pedig igyekszik a társadalmi konvenciókkal harcolni, és lassan egy erős kezű vezető válik belőle, aki mosolyogva, de határozottan utasítja vissza, hogy bármilyen hatalom gyeplőbe fogja. És közben kedvére lovagolhat.

Számomra a szószedet egyik szakasza tökéletesen megvilágítja Katherine Arden írói motivációját: "Ez az öltözék [a szarafán] tulajdonképpen csak a XV. század elején terjedt el. Egy kicsit azért is vettem be ebbe a regénybe, mert a nyugati olvasóban ez a fajta öltözék olyan élénken idézi fel az orosz mesevilágot."

Ha Halhatatlan Koscsej parkol le hatlovas fekete hintóval a házam előtt, akkor se olvasom el a folytatásokat.

Ui.: A fordítás érzésem szerint nem sikerült a legjobban, és csak mellékesen jegyzem meg, hogy Puskin nevét illett volna a magyar átírás szerint feltüntetni. Ellenben rém fontos volt, hogy a borítóra a lehető legcsöpögősebb leírás kerüljön.

Eredeti cím: The Bear and the Nightingale

Kiadó: Alexandra

Kiadás éve: 2018

Fordította: Iváncsics Irma

Ár: 4000 Ft

Szürkeség és pusztulat januárban

 Végre vége van annak a mocskos januárnak. Tudom, hogy viszonylag sok napsütésben volt részünk, de mivel irodában dolgozom, nem otthonról, csak mardosó vágyakozást és csüggedtséget ébresztett bennem, hiszen kora reggel és késő délután még és már a szürkeség uralkodott.

Nagy örömömre az Agave újranyomta A megtört föld-trilógia nyitókötetét, amint megkaptam az értesítőt, a munkát félrehajítva meg is rendeltem, néhány társával egyetemben. A Hajnallal és az Alkony motellel vállaltam némi kockázatot, de kalandosan szép az élet.

Egész jól haladtam az olvasással és többnyire jó könyveket sikerült kifognom; a Wildfell asszonya és az Apazáradék kicsit kikezdte a türelmem, de ebben a fáradtságból fakadó ingerlékenység is vastagon benne van; a Fenegyerekek befejezése kurta-furcsa lett, de alapvetően szórakoztató volt, egyedül A medve és a csalogány volt az, ami közepes élménynek bizonyult.

A többiek januárja:

Dóri - akit elvarázsoltak a tündérmesék

Katacita - akit kezd magával ragadni a növények világa

Nita

PuPilla

Évzárás 2021

 Az év eleje teljes erőbedobással rám vetette magát, a munka a korábbi évek tapasztalatától eltérően semmilyen gyengéd kezdést nem volt hajlandó produkálni, hanem egy gőzhenger kíméletlenségével támadva totálisan kilapított minket, pedig éppen elég sokk volt a hajnali két óráig tartó kukorékolás után átállni a hat órás ébresztőre. Ezáltal csak hétvégén maradt elegendő kapacitásom az írásra és inkább a könyvértékelésekre tartogattam az időmet és az energiámat, mondván, egy zárást (miközben nemsokára napi hármat-négyet kell magamból kipréselni) bármikor összedobok (ahha).

Beszerzések:

Összesen 43 darab könyvet szereztem be, 13-mal többet, mint 2020-ban. Sajnos voltak köztük olyanok, amelyeket elolvasva megállapítottam, hogy mind a beszerzését, mind az olvasását nyugodtan kihagyhattam volna az életemből, ezért idén megpróbálok visszaszokni a könyvtárba és könyvtárközi kölcsönzéssel vagy előjegyzéssel megkaparintani azt, amit valaki dühítő módon elhalász előlem.

A 43 beszerzésből 36-ot már elolvastam; az imponáló számot jócskán megdobja, hogy már korábban olvasott köteteket is beszereztem, és ötöt már idén olvastam. Még ebben az évben szeretném elolvasni a maradékot is, ezzel kipipálhatnék egy olyan évet, amelynek minden egyes beszerzését már elolvastam, nekem ez mindig egy vágyott könyvmoly-teljesítmény volt.

Olvasások: 

Összesen 72 darab könyvet olvastam el - a számot jelentősen megdobja a kétszeri Monstress újraolvasás -, ami nyolccal több, mint a 2020-as. Az élt bennem, hogy kevés emlékezetes könyvvel találkoztam, de az alanti listát elnézegetve ez nem teljesen helytálló; talán csak kisebb odafigyeléssel olvasok (ami szomorú, de ez van) és kevésbé hagynak mély nyomot, mint a tizenévesen, nyári szünet alatt, telje odafigyeléssel olvasott történetek, de ugyanez áll a nyaralás, a szabadság alatt kézbe vett kötetekre is.

Ők voltak azok, akik tetszettek és túlélték a finnyás átrostálást:

Dary Gregory: Afterparty

Celeste Ng: mit sohase mondtam el

Walter Tevis: Vezércsel

Robert Galbraith: Zavaros vér

Stuart Turton: velyn Hardcastle 7 halála

Ljudmila Ulickaja: Csak egy pestis

Rose Tremain: Gustav-szonáta

Ken Liu: Az istenekkel nem lehet végezni

Maggie O'Farrell: Vagyok, vagyok, vagyok

V.E. Schwab: Addie LaRue

Mario Puzo: A keresztapa

Kate Atkinson: Élet az élet után

Marie Aubert: Felnőtt emberek

Carmen Maria Machado: A női test és más összetevők

Brit Bennett: A halványuló fél

Marjorie Liu - Sana Takeda: Monstress - Fenevad

Volt pár könyv, ami megrázó voltával emelkedett ki a mezőnyből, de ezeket sok esetben nem jó érzés olvasni - ők a tipikus falhozvágósok. Ilyen volt a Macskaszem, a Szép sötét Vanessám (ezt határozottan soha többé nem akarom látni), a Kosztolányi Dezső és a Kéjutca.

Szerencsére viszonylag kevés lesújtó olvasmánnyal találkoztam, ilyen volt a Fullasztó tél, Az iskola Topekában, a Tízezer ajtó és a Kódfejtő.

Tavaly is voltak olyanok, akiket nagyon vártam, ám sajnos csalódnom kellett: Énekelek, s táncot jár a hegy (Belle_Maundrell értékelése sokkal jobban tetszett, mint maga a könyv); Egy házasság helyzete (Nick, ez mégis mi volt?), a Hol vagy, Madison Culver? (Rene, most komolyan, meg ne lássam még egyszer, hogy ilyet művelsz!).

2021 az újraolvasások éve volt, nem is emlékszem, hogy lett volna év, amikor ennyi régi kedvencet vettem volna elő. A minőségi felülvizsgálat azt az eredményt hozta, hogy - legnagyobb megkönnyebbülésemre - még mindig kompatibilis vagyok az alábbi regényekkel; talán már nem kerülök totálisan a hatásuk alá, kevésbé érzem át a misztikus hangulatukat, bizonyos fordulatok más perspektívába kerülnek, de attól még ugyanúgy különleges helyet foglalnak el a könyvmolyszívemben.

Diane Setterfield: A tizenharmadik történet

Robert Galbraith: A selyemhernyó

Dennis Lehane: Hideg nyomon

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

Marjorie Liu - Sana Takeda: Monstress (2x)

Joanne Harris: Csokoládé

Rebecca Wells: A vagány nők titkai

Rebecca Wells: Vagány nők klubja

Gabriel García Márquez: Száz év magány

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Alice Hoffman: Átkozott boszorkák

Anna Gavalda: Együtt lehetnénk

Joanne Harris: Kékszeműfiú

Sikeresen teljesítettem a VCs-t, pontosan tizenkét könyvet sikerült végigolvasni, hármat pedig félbehagytam; nem sajnálom ezeket, mert legalább ők is lekerültek a várólistáról és nem nyomasztanak, hogy mióta várnak a figyelmemre. A Jótét lelkek nekem valónak tűnt, igazi society punknak, de halálosan unalmas volt, a Világok őre az infantilis stílusával kergetett az agybajba, a Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszakához pedig én voltam kevés, amit nagyon sajnálok, de keresni fogom azokat a Rushdie-kat, amelyek A firenzei varázslónőhöz hasonlóan elbűvölnek.

A többiek évzárása:

Dóri

Katacita

Lobo

Zakkant

Nita

Heloise

Szenvedély és szenvedés nagyon sokáig

"-... én elvárom a férjemtől, hogy más öröme ne legyen, csak amit velem is megoszt; ha pedig nem az a legnagyobb öröme, hogy a társaságomat élvezheti, hát akkor... hát akkor csúnyán megbánja, bizony.

 - Nos, Esther, ha ezt várod a házasságtól, ugyancsak jól nézd meg, kihez mégy feleségül, vagy jobb, ha nem is mégy senkihez." 

Anne Brontë: Wildfell asszonya

1827 október:

- Helen, én, én...

- Igen, Gilbert? Mondjam, kérem!

- Jaj, nem is tudom.

- De mégis, ne tegyen tönkre!

- Félek, hogy megsértem az érzéseit. Vagy az anyámét. Vagy az ön nagynénjéét. Végtére is, ez igazán ill..

- Gilbert, maga csak játszik az érzelmeimmel. Második napja látogat, látott minket a gyermekem dajkája és az egyik béres a kapunál. Rettegek, hogy az emberek máris a szájukra vettek.

- Attól tartok, Helen, ki kell fejeznem mélysé...

Én, 2022 telén, gondolatban:

AZ ISTEN SZERELMÉRE, EMBEREK, NE KÍNLÓDJATOK MÁR! CSÓKOLD MÁR MEG, TE SZERENCSÉTLEN, HÁZASODJATOK ÖSSZE ÉS TEGYETEK MÁR RÁ MAGASRÓL, MINT GONDOL KÉT ÖREGASSZONY!

Sokat megélt veterán volt a várólistámon a legkisebb Brontë-lány klasszikus regénye, nem is tudom, mi ütött belém, hogy ezt kaptam le a polcról; ahogy az sejteni lehetett, derekasan megküzdöttünk egymással, ha nincs két hosszú vonatút, lehet, hogy a Könyv győz, nem én, de háromszáz oldalnyi vergődés után csak nem adtam meg magam, túl sok drága időt fektettem bele.

Olvasás közben többször eszembe jutott - a gondolatot mindig kísérte egy adag bűntudat -, hogy Anne mindkét nővérétől tanulhatott volna a regényírás csínjáról-bínjáról; Emilytől azt, hogyan kell egy cselekményt kívánatos hosszúságúra szabni és úgy felfokozni az érzelmeket, hogy örökké megbolygassa az olvasók lelkivilágát, Charlotte-tól pedig az izgalmas, fordulatos történetvezetést. Habár Helen alakjában érezni a Brontëk haladó szellemét, sajnos maga az eseménytelen, ma már rétestésztaszerűen elnyújtottnak tűnő történet agyoncsapja az egészet és a végére már a főszereplő se bír a társadalmi béklyókkal. A maga korában roppant dekandensnek számíthatott, amelyet szoknya korcában rejtegethettek; illetlenül, a maga pőre valóságában bemutatja az előnytelen házasság minden hátulütőjét, ami a buzgó hormonok és rózsás, piruló érzelmek miatt halálos veszedelemként leselkedett a fájóan tapasztalatlan, ájtatos vallásosság tejüveg búrája alatt nevelt fiatal lányokra, akiknek pihegő szívét szó szerint egyetlen mosoly elrabolta és tönkretette életét, hiszen az eskü - ami még tartalmazta a bájos "mindenben engedelmeskedem neki" kitételt és minden vagyonától megfosztotta az arát - akkor szó szerinti volt: amíg a halál el nem választ.

Sokszor eszembe jutott már, hogy rossz korba születttem, de ha választanom kellene a 19. század és a 21. közöttt, habozás nélkül az utóbbira voksolnék. Fogalmam sincs, hogy csinálták, de a másik két nővér képes volt úgy papírra vetni az ötletét, hogy örök érvényű legyen és a kor patinája - mert jól tudták, hogy a világ változni fog - ne feketítse be annyira, hogy élvezhetetlenné váljon. Anne esetében ez sajnos majdnem sikerült; jóval szűkebb perspektívája az átlagos vidéki angol nemesség viszontagságait örökíti meg tintába foglyul ejtve; sajnos vagy sem, közel sem olyan grandiózus, mint az Üvöltő szelek vagy a Jane Eyre, de hősnője szintén kitűnik a kor átlagából; Helent erős tartása, józan esze, független természete Jane méltó társává teszi, tette olyan önállóságról és bátorságról tanúskodik, hogy nemcsak a maga korában tekintenék botrányosnak, hanem jóval később is, a 21. századi nő előfutára.

Borzasztó keserűséggel átitatott könyv a Wildfell asszonya, de ezt a keserűséget nem lehet felróni neki, mert csak az őszinteség bűnébe esik. Erősen gyújtogatta az érzelmeimet, de közben el is emésztette őket; egy ilyen történet olvasása közben az embernek óhatatlanul eszébe jutnak a saját csalódásai és elönti az epe, hogy bizonyos dolgok mennyire nem változnak.

Nem bánom, hogy elolvastam, de ebben az érzésben vaskosan közrejátszik a megkönnyebbülés, hogy végre kipucoltam a várólistámról.:) 

Eredeti cím: The Tenant of Wildfell Hall

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 1985

Fordította: Borbás Mária, Kiss Zsuzsa

Ár: pár száz forinttól elérhető

Családon belül marad - A visszaadott lány

"Az egyetlen anya, akit sosem vesztettem el, a félelmeimben lakozó anya." 

Donatella Di Pietrantonio: A visszaadott lány

Az anyák sosem felejtenek. A lányok sosem bocsátanak meg.

Egy másik könyv (Stephanie Wrobel: Bocsáss meg, Rose Gold!) borítóján szerepel az előző két mondat, sajnos nemcsak fiktív történetekre, hanem az igazi emberi sorsokra is jellemző - az irodalom pedig az életet veszi alapul.

A regény főszereplője egy fiatal éves lány, aki tizenhárom éves koráig tökéletes, mondhatni kiváltságos gyerekkort él meg, rendezett anyagi körülmények között neveli egy szerető(nek tűnő) házaspár, mindkét szülőjével jó kapcsolatot ápol. Aztán egyszer csak minden magyarázat nélkül visszazsuppolják a biológiai családjához, mintha egy öntudatlan ballépés okán hirtelen nem kívánatos idegenné vált volna. A váltás nagyon éles, egy koszlott, nyomorúságos lakásban találja magát egy téglagyárban robotoló, szótlan apa, egy nyers, a szeretetét kimutatni képtelen, ám pofonokat annál nagyobb hévvel osztogató anya és négy-öt testvér között... mintha csincsillát hajítanának a patkányok közé. Kagylós spagetti helyett olajos kenyér, az egyedül élvezett szoba luxusa helyett egy fél ágy, miközben az arcához idegen húga talpa ékelődik, a lepedő vizelettől bűzlik és éjszaka az idősebb fiúk nyögdécselése hallatszik.

A lány - akinek A Manderley-ház asszonya hősnőjéhez hasonlóan nem tudjuk meg a nevét -, habár nem tud paradicsomot hámozni és a kisöccsét elaltatni, erős marad, nem süllyed el a nyomorban, a falusi iskolában azonnal kitűnik átlag feletti intelligenciájával és az örökbefogadó anya, Adalgisa, ha máshogy nem is, anyagilag továbbra is a segítségére van - ami persze édeskevés; amíg nem ismerjük a tett hátterét, csupán visszatetszést érzünk, de amikor kiderül, egyenesen felháborodunk. Legszívesebben Adalgisa arcába ordítottam volna: "Normális vagy, b*** meg?! Hogy tehettél ilyet?!"

Nagyon sokféle érzelem vonul fel a lapokon, a gyerekfogorvosként dolgozó Di Pietrantonio olyan élőnek festi le a helyszíneket, hogy érezzük a tenger illatát, a homokot a talpunk alatt, a kenyérleves mindent átható szagát. A reménytelenség bűzét, az érzést, hogy innen nincs kiút, mert nagyon-nagyon erős akaratra van szükség, hogy valaki kitörjön ebből a nyomorúságos közegből. Ne legyenek kétségeink: a főszereplőt mindenki próbálja visszahúzni, az iskolatársai gyűlölik, amiért más, mint ők és amiért testközelben láthatják mindazt, amit ők képtelen lesznek elérni, az ellentétes érzelmektől túlfűtött kapcsolata húgával, Adrianával, a szellemileg visszamaradott kisöccs... még a szülei is, akiknek csak egy-egy reakciója utal arra, hogy azt szeretnék, aminek természetesnek kellene lennie: hogy a gyereküknek jobb élete legyen, mint nekik.

Képtelenség ezt a szituációt sérülésokozás nélkül kezelni.

Habár azonnal adja magát a párhuzam, nekem mégsem Elena Ferrante jutott eszembe először, hanem Silvia Avallone lendületessége az Acélból; ahhoz hasonlóan A visszaadott lány is szinte magától pörgeti a lapokat, nem ás annyira részletesen a mélybe, mint Ferrante, aki cafatokra tépi a szereplőit és az olvasóit egyaránt. Magam is meglepődtem, mennyire tetszik, úgymond lenyűgözve nézegettem a filmszerűen felvillanó életképeket - és az a rengeteg emberi probléma, csak úgy tobzódnak az érzelmek! Nekem sokkal jobban bejön a déli nyomor, mint az északi, az utóbbi teljesen kiszívja az életerőt belőlem és méregként fecskendezi az ember ereibe a sivár kétségbeesést.

Egy szó, mint száz, örülök, hogy ezt a kis könyvet a polcomon tudhatom, örülök, hogy érzelmileg mélyen megérintett és nem maradt számomra közömbös a történet. Mostanában azon filózom, hogy a frissen olvasott könyvek a nyomába se érnek a régi kedvenceknek, A visszaadott lány végre megpendített bennem valamit.

Ui.: Mérhetetlenül csodálom az írónőt, amiért képes hajnal ötkor teljes agykapacitással működni, én élőhalott vagyok a korán keléstől.

Ui2.: Az olvasmányélmény nem lehetett volna teljes Todero Anna fordítása és a Park Könyvkiadó gondossága nélkül.

Eredeti cím: L'Arminuta

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2021

Fordította: Todero Anna

Ár: 2990 Ft

Fenegyerekek

"Ha úgyis belém szeret, akkor tehetek neki olyan ígéreteket, amiket nincs szándékomban betartani." 

Michael Chabon: Fenegyerekek

Úgy tartalékoltam ezt a könyvet, mint a mókus egy finom falatot ínséges időkre, amikor nyűgösen, nem-tudom-mit-akarok állapotban nyugodtan felé lendíthetem a kezem, mert, habár nem tudom, mire számítsak, szinte biztos, hogy tetszeni fog.

(Négy könyv után még mindig az elsőként megismert Jiddis rendőrök szövetsége a kedvencem, amiben gyanítom, hogy ordas nagy szerepe van M. Nagy Miklós csodálatos fordításának.)

Nem tudom, mennyire önéletrajzi ihletettségű a Fenegyerekek, de nagyon remélem, hogy a szerző és a főhős maximum az ihlet terén érzett parttalanságban osztozik; Grady Tripp valóságos antihős-szupersztár, olyannyira, hogy tanítani lehet a "Hogyan csesszük el az életünket" és a "Top tíz tett, amit soha ne kövess el pasiként" kurzusokon. Egy szerepébe beleöregedett és belerokkant vén hippi, elaggott házikedvencek slendrián hóhéra, aki szétfüvezett agyával eltévedt kétezer oldalnyi kéziratának végtelen labirintusában, ahol ő a pocakos Thészeusz és az elcsigázott Minótaurusz egy személyben. Olyan mélyen fetreng az önsajnálatban, hogy észrevétlenül és mozdulatlanságában viharos gyorsasággal száguld a teljes tönkremenetel felé - csak az a szomorú, hogy magával rántja a feleségét, a szeretőjét, a két nő családját, néhány hallgatóját, az ügynökét, egy kutyát, egy kígyót, az autóját... vagyis mindenkit a környezetében; a fenti idézet tökéletesen mintázza Grady ars poeticáját.

Pszichedelikus mini road trip ez a könyv, utazás egy minden téren megrekedt ember koponyája körül, akinek az az egyetlen baja - ahogy sokan másoknak is -, hogy nem akar felnőni. Nem szerettem Grady Tripp "aszott, megfeketedett kis mazsolalelkét", de a történetet nagyon szórakoztató volt olvasni, amiben az autóvandálkodó kísérteten a zsidó húsvéton át a legényszöktetésig minden előfordul, kulcsszerepet kapnak benne szélben lobogó kéziratlapok, Marilyn Monroe szaténkabátkája, temetes mennyiségű alkohol, marihuána és egy zöld tragacs.

Grady kálváriája kurtán-furcsán ér véget (remélem, nem kétezer oldalból kellett lefaragni), szerintem belefért volna még ötven oldal, hogy normálisan kibontakozzon a végkifejlet, mert ez az éles váltás max. mozifilmen befogadható.

Eredeti cím: Wonder Boys

Kiadó: XXI. Század

Kiadás éve: 2021

Fordította: Pék Zoltán

Ár: 5.000 Ft

Decemberi zárás

 Ha valaki nekem azt mondja, hogy az év utolsó napján könnyű őszi cuccban fogok vidáman futkosni, mert verőfényes 14 fok lesz, biztosan kiröhögöm.

(Próbálom elkerülni az időjárás emlegetését a havi zárásokban, de úgy éreztem, eme az ajándék tavasz felett egyszerűen muszáj örömködni.)

Decemberben három képregényt szereztem be; a Death Vigil - A Virrasztókat azért, mert a szerzőtől nagyon szerettem a Harleent (ráadásul mindössze 1000 db készült a magyar kiadásból), a Monstress soron következő részét, amit már el is olvastam, és a Locke&Key első részét, már csak a harmadik hiányzik, remélhetőleg az is meglesz előbb-utóbb.

Egész jól teljesítettem az olvasások terén - mondjuk, a Monstress újraolvasás eléggé megdobta a számokat, de nem ez, hanem a fiatalkori szenilitás volt az ismétlés oka -, szám szerint tizenkét kötetet olvastam el. A Fenegyerekek és a 99 magyar vers átcsúszik jövőre (avagy azt hittem, szétolvasom magam az ünnepek alatt, ehhez képest csak pislogok, hogy hova lett ez a másfél hét).

A Kódfejtőt és az Őszt leszámítva csupa kellemes élményben volt részem; sokakkal ellentétben nekem nagyon tetszett A női test és más összetevők; Machadótól korábban csak egy novellát olvastam, ami közepes élményként maradt meg bennem, ehhez képest a jelenlegi írások sokkal jobban teljesítettek. Úgy éreztem, ezt az évet az újraolvasások vitték el a hátukon, kevesen értek a régi kedvencek nyomába, de A halványuló fél kellemes meglepetés volt, sőt, alig tudtam letenni (részben Délen játszódik, szóval, elvárható volt ez a hatás).

Elég nyűgös hónap volt, amit az egy hónapra jutó újraolvasások száma is mutat; muszáj volt belebújni az Együtt lehetnénkbe, ami igazi kabátkönyv, a Kékszeműfiú pedig csak úgy eszembe jutott és erővel kell visszafogni magam, hogy ne daráljam le a másik nagy kedvencemet Harristől, az Ötnegyed narancsot.

A többiek decembere:

Dóri - aki egy kivételével az összes ehavi beszerzését elolvasta

Kata

Nita

PuPilla

Hadiállapotleírás a Monstress ötödik részét követően

Forrás

Kezdem azt érezni, hogy szelektív Alzheimer-kórban szenvedek, ugyanis a feledékenységem a Monstress - Fenevad képregénysorozatra terjed ki (nagyobb részt, a többit úgyse vallom be), jelentékeny frusztrációt és dühödt újraolvasáshullámokat okozva, amely már nem csekély időráfordítást és izommunkát igényel, mivelhogy már az ötödik etap gyönyörűségét tárta elénk a Fumax kiadó rendkívüli kegyességében.

(Tényleg nagyon hálás vagyok nekik a halom különleges munkáért, amit megjelentetnek, és nem utolsósorban azért is, mert közel vannak a lakásomhoz.)

Tehát, midőn elrongyoltam hőseink székhelyére, hogy átvegyek némi (súlyában nem csekély) szellemi kényeztetőanyagot, tudtam, hogy a lustaságom - amely jócskán felülmúlja feledékenységem -, kétszínű jutalma beérik; a negyedik rész elolvasása (és igen, az első három újrázása) után megígértem magamnak, hogy lefirkantok pár sornyi emlékeztetőt magamnak, hogy legközelebb könnyebb dolgom legyen.

Természetesen nem így lett, ennek okán a traumatikus utolsó munkanapot Monstress-olvasásterápiával gyógyítottam, azaz fülig belemerültem Marjorie Liu és Sana Takedo minden tekintetben őrült és stilizált módon burjánzó, erőszakos, kegyetlen világába.

Folyamatosan erősödik az az érzésem, hogy az író építkezik, építkezik, de tulajdonképpen elvesztette a műve feletti irányítást és az már önálló életet él; előszeretettel vezet el minket kézenfogva különféle mellékútvesztőkbe és hagy magunkra, hogy találjuk meg a fősodorhoz vezető összekötő utat; permanens módon léptet be új szereplőket, akik vagy a múltban játszottak jelentékeny szerepet, vagy a jövőben fognak óriási galibát okozni; a már ismert szereplőkről derülnek ki mindenféle, az ismertnek vélt képet összekuszáló információk, a nagyrabecsült Tam Tam professzor tanításait már nem is említem, kellemes kis szusszanások két szín-és látványorgia között.

Feminim voltához képest meglehetősen kegyetlen világot tár elénk a szerzőpáros a képregény lapjain; amikor belépünk az Ismert Világba, az itt élők még egy háborús pusztítás visszhangjait nyögik, miközben az aktuális helyzetnek csak egy piskáló gyertya és egy halk sóhaj kell, hogy újra kitörjön a káosz - ami természetesen meg is történik Maika személyében, aki a testében ébredező szörnyeteggel viharos erővel szabadul ki a küméi boszorkányok rabságából Zamora városában, ahol a boszorkányok arkán gyerekeket darabolnak fel a csontjaikban lévő mitikus varázsszerért, a liliumért.

A tizenhét éves Maika ártatlan mangalánykülseje ellenére egy elvadult, szerepétől eltérített eleven kísérleti fegyver. A háború borzalmai testileg-lelkileg megtörték, minden gyengédséget és kötődés iránti vágyat lekoptattak róla - elvették tőle a bizonyosságot, hogy kicsoda ő valójában. Felemésztette a kétség aziránt, hogy szerette-e egyáltalán az édesanyja, vagy a megszületése csak sötét machinációk és világuralmi törekvések kívánalma volt-e és borzasztóan dühös, amiért elvették tőle a normális élet utolsó reményét is. Fogalma sincs, mi történik vele, csak annyit tud, hogy a benne tomboló éhséget nem fogja tudni kordában tartani és előbb-utóbb felemészti őt és a körülötte lévőket, ezért eldönti, hogy megkeresi azokat, akik választ adhatnak a kérdéseire - ha máshogy nem, kiveri belőlük. Útját rombolás és vér kíséri, jóformán minden tette okot szolgáltat a háború kirobbanására, amely (ismét) több ezer ártatlan életet fog követelni és Maika nem tudja megakadályozni - ugyan félelmetes erejű harcos, de vad, forrófejű, makacs, bizalmatlan és mélyen traumatizált, saját magával is folyamatosan harcban áll, nemhogy a világgal.

Forrás

Az ötödik kötetre... hát, nem mondom, hogy tisztázódott a helyzet, de beértek azok az események, amelyek a jelen felálláshoz vezettek, nagyjából lehet tudni, melyik szereplőnek mi a célja, azt már kevésbé, hogy ki melyik oldalon áll, mert az arkánok soraiban és a Föderáción belül is vannak széthúzások, nem is kevés. Gyenge lábakon álló szövetségek köttettek, amelyek bármikor egymás ellen fordulhatnak, napvilágra kerültek új képességek, titkok, amelyek jelentős átrendeződést okozhatnak, Maika elért egy egyensúlyi pontot, de Zinn emlékei még mindig homályosak és csak kevesen tudják, hogy az arkán-ember háborún kívül mekkora veszély fenyegeti az Ismert Világot. Egyszóval még mindig minden bizonytalan, bármilyen irányba elmozdulhat és erős kétségeim vannak, hogy minden szál elvarrása kerülhet-e.

Mivel nem vagyok otthon a képregények terén, nagyképűség lenne grandiózus volumenű kijelentést tennem a sorozat jelentőségéről, de annyit bátran mondhatok, hogy számot tarthat azon olvasók érdeklődésére, akik vágynak valami újra, valami szokatlanra, ami felrázza őket - a Monstress erre tökéletesen alkalmas, a látványvilága elképesztő, a történet sötét és komor, a cselekménye pedig  nagyregényeket megszégyenítően tekervényes, tele ármánnyal, cselszövéssel, többfarkú macskákkal és egyéb izgalmas lényekkel.

Az én kacifántos fogalmazásom a közelében sincs ennek a labirintusnak, de ha Marjorie-nak szabad ezt tennie, akkor kicsit én is elereszthetem magam.

Sakkjátszma színesben

 

Joanne Harris: Kékszeműfiú

Óriási újraolvasás-láz tört ki rajtam az év vége felé, közeledett a szeretet ünnepe is, vágytam az ismerős, bekuckózós történetekre.

Aki ismeri a regényt, tudja, hogy az előbbi mondatból sugárban dől a szarkazmus.

A Kékszeműfiú minden, csak nem kedves komfortkönyv. Ez nem a Csokoládé világa, amiben megmutatkozik Harris lélektani analizáló képessége, de csak a felszínt kapirgálja az emberi aljasságok tekintetében; a Kékszeműfiúban alámerül az őrültségek és aberráció világába, olyan kifimonult formában, hogy kilenc évvel az első találkozásunk után is megtévesztett, pedig egy kivételével az összes csavarra emlékeztem. Olyan elegánsan és hideg intelligenciával vezeti tévútra az olvasót - pontosabban hagyja, hogy lépre menjen a szeme előtt meglengetett csali miatt -, hogy legszívesebben tapsolnék neki. Ez Harris sötét oldala (régebben dark Harrisnek hívtam) és nekem fényévekkel jobban tetszik, mint a fogyasztóbarátabb könyveiben megvillantott stílusa.

A család öl, butít és nyomorba dönt. A szerző valamennyi regényében szerepet kap a család elidegenítő, traumatizáló szerepe, de ebben csúcsosodik ki a legjobban, mennyire megnyomorítja az embert a mérgező családi légkör és józan ésszel milyen felfoghatatlan állapotokat teremt, amely általában külső segítséggel vagy az egyik családtag halálával bomlik fel, ezáltal átrendeződnek az erőviszonyok és jó esetben új életet kezdhetnek a túlélők.

Ebben reménykedik BB is, a történet fő narrátora, akinek a kezében összefutnak a szálak - vagy legalábbis úgy tűnik. Csendesen hintázik a pók a hálójában, kifejezéstelen tekintettel figyelve áldozatai vergődését, mi pedig halálos tét nélküli voyeurokként, gúvadt szemmel lessük, hogy mi történik - mert, ne áltassuk magunkat, valójában fogalmunk sincs, hogy mi zajlik Malbry városkájában (Harris Derryjében), ahol a jelen és a múlt, a valóság és a fikció egymásba mosódik és ahol a történeteknek soha nincs vége.

Nehéz erről a könyvről hosszan írni, mert annyira kerek egészet alkot és bűn bármit elárulni róla. Nagyon sok regényt elolvastam az elmúlt kilenc évben, amióta először vettem a kezembe, de még mindig eredetinek és zseniálisnak tartom - az olvasmányélmény nem lenne teljes Szűr-Szabó Katalin kiváló fordítása nélkül -, a maga nemében egyedülálló.

Eredeti cím: blueeyedboy

Kiadó: Ulpius-ház

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Eredeti ár: 4000 Ft

Novemberi didergés

 A múlt hónapban ismételten nem vettem könyvet, de úgy érzem, érik bennem egy következő rendelés - jó lenne, ha nem halogatnám tovább, ha az új beszerzéseimmel akarok fetrengeni a fa alatt -, még az se kizárt, hogy elérem a bűvös ötvenes darabszámot, ilyen is régen volt.

Olvasgattam is - bár közel nem annyit, amennyit szerettem volna -, tulajdonképpen jó hónapot zártam, mindegyik olvasmány megérintett a maga módján. Az Élet az élet után egy érdekes időhurok-történet, a Felnőtt emberek kíméletlen görbe tükör a női hülyeségről, az Átkozott boszorkák egy kellemesen meleg fürdő az átfagyott testnek (idén elég sok könyvet olvastam újra). A Kéjutcáról nem gondoltam volna, hogy ennyire megráz, mégse bírtam letenni. A Manhattan Beach-ről még nem bírtam összeszedni a gondolataimat, de az a szörnyű magány, ami tövishálóként öleli körül az embereket.

A többiek didergése:

Katacita - aki már könyvet is vett!

Dóri - aki már vadul készül az adventre

Nita - [érzelmi nyomásgyakorlós zene]

PuPilla - aki szintén nagyon jól viselkedett novemberben

A Várólistacsökkentés nyögvenyelős finalistája

Mai Jia: Kódfejtő

Iszonyú nehezen akart összejönni a 12. várólistacsökkentős olvasmány; Rushdie Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszakájába beletört a bicskám és a Kódfejtő közepe táján is rohamosan elkezdett csökkenni a lendület, hogy őszinte legyek, alig vártam, hogy a végére érjek és megszabaduljak ettől a kellemetlen kötelezettséggé vált könyvtől - és én a szabadidőmben nem akarok kellemetlen kötelezettségekkel foglalkozni.

Pedig az elején nagyon jól indult a viszonyunk: örültem, hogy találtam egy gördülékeny, olvasmányos stílusú kínai regényt és roppant menőnek éreztem magam vele a buszon. A történet során a sok névvel illetett, balkézről való, hányatott sorsú kisfiú nemzeti hőssé avanzsálása, a zsenialitás és az őrület határán való táncolás, a kódfejtés titokzatos világa mind igazi ínyencségnek tűnt, de a tálalás - lehet, hogy csak a keleti és az európai történetmesélés eltérő stílusa, na meg a politikai berendezkedés-mentalitás okán - számomra agyoncsapta az ígéretes koncepciót.

A lelkesedésem odáig tartott, amíg Rong Jinzhent beszervezik kódfejtőnek, addig a családtörténeti fejtegetés vitt magával, utána azonban nagyon ellaposodtunk; értem én, hogy minden szigorúan titkos, ilyen a hírszerzés világa, de számos írónak sikerült megőriznie az egyensúlyt a hitelesség és az érdeklődés fenntartása között. Maga a téma nagyon érdekes lett volna, Mai Jia nyálcsorgatóan ír a rejtjelekről, mint önálló, szinte élő entitásokról, amelyek az őrületbe taszítják azokat a ragyogóan tehetséges embereket, akik a kódfejtésnek szentelik az életüket, de ez a száll valahogy elillant a semmibe.

Erre nagyon szépen ki lehetett volna futtatni a főszereplő életét, de a sorsfordító pillanat, ami a kataklizmát okozza, szinte banális, legalábbis az én európai történetmeséléshez szokott olvasói elmémnek az. Ha nagyon akarom, meg tudom érteni az író döntését, de a stílussal karöltve akkor sem tetszik.

Eredeti cím: 解密

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2016

Fordította: Gettó Katalin, Kiss Marcell

Eredeti ár: 3990 Ft (én raktárvásáron vettem a töredékéért)