"[George Duckworth] Szeretett olyan táviratokat küldeni, amelyek így kezdődtek: »Drága anyám,« s úgy folytatódtak, hogy nem otthon fog vacsorázni. (Sajnos be kell vallanom, hogy ezt a stílust másoltam egy emlékezetes alkalommal, s végzetes eredménnyel. »Angyali,« táviratoztam, meghallván, hogy Flora Russell igent mondott neki, és a családi becenevemen írtam alá: »Kecske.« Az Islaybe megérkező változat viszont így hangzott: »Agg egy kecske,« és George állítása szerint volt némi köze ahhoz, hogy Flora vonakodott a Stephen családdal közelebbi viszonyba kerülni.)"
Virginia Woolf: Egy jó házbólvaló angol úrilány
Ezer éve nem olvastam Woolfot; ha jól emlékszem, utoljára 2013-ban a Felvonások között-tel próbálkoztam a strandon - sikerült a legideálisabb helyszínt kiválasztani hozzá -, megmérettettem és könnyűnek találtattam. Emlékszem, jóformán rettegve csuktam be a könyvet: én ezt nem értem. A vélt szellemi rokonságba (és tulajdonságaimba) vetett hitem mélyen megrendült. Ahogy a mellékelt ábra mutatja, öt évre, és így is csak azért kaptam le a polcról a szörnyű magyar címmel ellátott könyvet, mert kirándulni mentünk és eszem ágában se volt a böhöm nagy Nem tudják, mit cselekszeneket cipelni 13 km-n keresztül, a metrón viszont mégse ülhetünk kukán, ezért mindketten kiválasztottunk egy-egy vékony könyvet.
Hihetetlenül olvasóbarát ez a pár darab esszé; hálás témájúak, könnyen olvashatóak, a nyelvezete egyáltalán nem nehézkes, bár a reggeli kómás olvasásoknak nem a legjobb barátja. Ha eszembe jut az az eshetőség, hogy csupán Tandori nyelvi őrültsége miatt tépik sokan a hajukat Virginia Woolf regényeitől, és angolul minden könyve olyasmi stílusú, mint ezek az esszék, nem a boldogság érzése önt el - bár Ilweran egyszer azt mesélte, hogy Tandori fordítása nem teljesen szöveghű, de a stílust jól adja vissza.
"Sir Arthur [Colefax] nagyon kedves ember volt, és mindent megtett, hogy szórakoztasson, de soha nem jöttem rá, miért hitte, hogy engem elsősorban a mesterséges színezékeket illető törvényjavaslat érdekel elsősorban. De mégis így állt a dolog. Beszélgetésünk valahogy mindig erre terelődött. Egy időben Anglia második legnagyobb szaktekintélye voltam ezen a területen."
A kötetben négy esszé található, bevezetővel, négyjegyzékkel, családfával, tokkal-vonóval, a lábjegyzeteket sem sajnálták, mintha a szélesebb olvasóközönséget igyekeztek volna a kötettel - és, gondolom, az egész sorozattal - megszólítani. Fogalmam sincs, mennyire sikerült, már akkor beszerezhetetlen volt, amikor a saját példányomat beszereztem (véletlenül bukkantam rá egy antikváriumban), hát még most.
Olyan érzés olvasni ezt a könyvet, mintha leülnénk a Stephen család teázóasztala mellé és Virginia mesélne nekünk a családjáról; a gyermekkori emlékeiről St. Ivesban, ami olyan idilli, mintha Gerald Durrell megmaradt volna Anglia tengerpartján (mínusz állatok - tudom, nehéz elképzelni); az édesanyjáról, a gyönyörű, megközelíthetetlen Juliáról, aki olyan boldog volt az első férjével, amilyen boldog egy ember lehet; a női empátiára rendkívül érzékeny, zsarnoki, színpadias, de a lányait taníttató apáról, a viktoriánus konvenciókról, a féltestvéréről - mesterien ír George Duckworth-ról olyan elegánsan és finoman maró gúnnyal, ami halálosabb, mint a vörös fejjel végzett ordítozás -, a szalon fekete, kétszárnyú ajtajáról, a konvenciók és a kialakulóban lévő lázadásuk kettősségéről, Guatemala földrajzi elhelyezkedéséről, a viktoriánus nőideálról és az ő és Vanessa taníttatásának ellentétéről, és az is kiderül, mi köze a harisnyatartónak a teameghívásokhoz.
Nagyon intellektuális és kifinomult módon vicces. El bírom képzelni, ahogy Virginia Woolf fapofával mesél egy anekdotát, és ártatlanul csillogó szemmel szemléli a hatást, amit kiváltott vele (az erőteljes röhögést, ha szoktak ilyet megengedni maguknak az angolok).
Eredeti cím: Moments of Being
Sorozat: Artemisz Könyvek
Kiadó: Csokonai
Kiadás éve: 1999
Fordította: Séllei Nóra
Ár: ?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése