Ahhoz képest, hogy régen (sőt, még tavaly ilyenkor is) mennyire szerettem az évzárás adminisztrációjával szöszölni, most úgy kellett rávennem magam, hogy az ölembe vegyem a gépet és pötyögjek pár sort zárásként - persze, a munka az oka, abban úgy tobzódik a rendszerezés iránti vágyam, ahogy csak bír és ebből kifolyólag szinte élvezem a linkeskedést a magánjellegű szöszöléseimben.:)
Lássuk, miket harácsoltam össze idén:
Összesen 39 könyvet szereztem be, ami elég visszafogottnak nevezhető. A rekordom eddig 35 volt, ez alá nem sikerült menni - és nem is baj, csupán érdekességként méláztam el felette, a 39 is teljesen elfogadható számomra, bár a könyvespolcok nem igazán osztják a véleményem.
Ezek közül 15-öt olvastam el, A kis baráton nyammogok nagy boldogan, ill. Az elvesztett gyerek történetébe is belekezdtem, de nincs türelmem Elena gondolataihoz, még várnia kell a sorára. Hülye módon azért nem kerítettem még sorra párat, mert sajnáltam zilált, fáradt időszakban elővenni, meg tartogatom őket, mintha jövőre nem jelennének meg érdekes könyvek. Érdekes téveszme, remélhetőleg kialszom magamból.
Az olvasások brutálisan lecsökkentek, aminek a munkától a sorozatokon át sok oka van. Fiatal blogger-és molykoromból emlékszem az idősebbek hasonló tendenciáira; bizonyos darabszám felett már nehezebb dolga van egy-egy történetnek, hogy úgy magával ragadjon, mint tizenévesen szinte bármi, amikor vallásos áhítattal olvastam el mindent - akár egymás után kétszer is -, ami a kezembe akadt.
Nyávogás ide vagy oda, összesen 52 könyvet sikerült elolvasni, amiből az alábbi, sorrendiségtől mentes darabokat tudom kiemelni:
- Donna Tartt: A kis barát - hiába viszem át jövőre, muszáj itt is szerepelnie
- Naomi Novik: Ezüstfonás
- Nathan Hill: Nix
- John Fowles: A francia hadnagy szeretője
- Robert Galbraith: Halálos fehér
- Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb fantasy és science fiction novellái 2019
- Sam J. Miller: Orkaváros
- Gillian Flynn: Éles tárgyak
- Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa
- Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése
- Eleanor Catton: A próba
- Isabel Allende: Elmosódó önarckép
- Brian K. Vaughan - Fiona Staples: Saga 3.
- Marjorie Liu - Sana Takeda: Monstress: Fenevad 1-2. (Ébredés és Vér)
- Joe Hill - Gabriel Rodriguez: Locke & Key 1-3.
Volt, aminél borítékolni lehetett, hogy tetszeni fog (Nix vagy a Halálos fehér), volt, ami kellemesen meglepett (Ezüstfonás vagy A francia hadnagy szeretője), ami letarolt (Éles tárgyak). A Strahan-válogatás igazából nem olyan fantasztikus, bőven vannak benne feledhető írások, de a koncepció nagyon kedves a szívemnek, nem tudtam kihagyni, akárcsak az Orkavárost, aminek a közmegítélése korántsem olyan jó, mint az én vélekedésem. Az Elmosódó önarckép igazi kabátkönyv volt, tulajdonképpen faék egyszerűségű történet mondjuk, A próbához képest, de annyira, annyira jólesett, mint a téli futások utáni forró fürdő.
Mosolyognivalóan lelkes voltam a képregények iránt, örültem, hogy végre találtam olyanokat, amelyekbe bele tudok feledkezni és eszembe se jut, hogy csupa betű regényként mennyivel jobb lenne olvasni őket. Sőt, a Monstress Sana Takeda gyönyörű rajzai nélkül nem is működne, ahogy a Saga se lenne olyan arcpirítóan polgárpukkasztó.
Sikeresen teljesítettem a Várólistacsökkentés aktuális versenyszámát, és természetesen jelentkeztem a jövő évire is, habár első nekifutásra sikerült 2019-et írni a polc nevébe... Ezekről szeretnék írni külön postban (ha rá bírom magam venni), meg néhány idei olvasmányomról is, ha máshogy nem, akkor zanzásítva.
A többiek 2019-e: