2020. február 4., kedd

Jellegzetes napok

Michael Cunningham: Jellegzetes napok

Az év első várólistacsökkentős olvasmánya, az év első csalódása...
Úgy tűnik, a Cunninghammel való viszonyom örökre ellentmondásos marad; a friss regényeit az első tíz oldal után elhajítom, ellenben Az órákért és az Otthon a világ végénért rajongok, nem is kicsit. Sajnos a Jellegzetes napok valahol a kettő közti senkiföldjén vergődik - végigolvastam, de eléggé szenvedtem közben.
Olvasás közben egyszer eszembe jutott, hogy David Mitchellnek mennyire jobban áll a minden-mindennel-összefügg, kozmikus, több idősíkon játszódó történetlavina, amitől az ember - legalábbis olvasás közben - úgy érzi, az univerzumban valami alapvető rend uralkodik. Cunningham a múlttól jövőig átívelő novellafüzére (vagy nemtudommicsodája) nem képes ezt elérni; láttam ugyan az összefüggéseket, a kapcsolódási pontokat, de érzelmileg távol maradtam az egésztől, valahogy nem tudott megérinteni. 

Egyetlen ponton, egy szereplő leírásánál éreztem azt a végtelen elragadtatást, amit Az órák és az Otthon a világ végén olvasása közben mindvégig; ezekben a könyveiben a szerző, aki hosszú évekkel ezelőtt, egy másik nyelven vetette papírra azokat a kitalált alakokat, akik a kitalált életeik kitalált fordulatai körül botladoznak egy félig kitalált városban, nem tudom jobban megmagyarázni, megalkotott valamit, ami sok-sok évvel később lelki vigasztalást jelentett nekem. Minden egyes szava, amit Tótisz András - akire Michael Cunningham "magyar hangjaként" fogok emlékezni, nem pedig A szürke ötven árnyalata gyalázatosan rossz fordítása miatt - a lélek gyönyörűsége.
[Tudom, hogy mennyire nyálasan hangzik.]

A Jellegzetes napok iszonyú depresszív könyv; az általam favorizált kötetek sem afféle Anne Shirley-i idillt idéznek meg, belengi őket a melankólia szépiaszín füstje - hogy az öngyilkosságot fontolgató vagy a halálos beteg szereplőket ne is említsük -, de a Jellegzetes napok mindhárom rétegét a totális reménytelenség és kilátástalanság sűrű köde árnyékolja be; az első történet az ipari forradalom idején játszódik, egy testileg sérült, fiatal fiú egyedül próbálja eltartani a családját, fillérekért robotol nagyon veszélyes munkakörülmények között és végzetes lépésre szánja el magát, hogy hite szerint megmentsen valakit, akit szeret; a második novella főszereplője egy rendőrnő, aki gyermek öngyilkos robbantókat próbál megfékezni és közben a saját démonaival küzd; a harmadik történet posztapokaliptikus-cyberpunk világában egy öntudatra ébredezgető mesterséges lény és egy másik bolygóról származó, humanoid teremtmény élete kapcsolódik össze.

A történet három rétegét - vagy a három történet rétegeit - Walt Whitman költészete és a talán reinkarnálódó szereplők kötik össze, de ez utóbbi nekem elég erőltetett volt, ahogy a poszt elején említettem, David Mitchell ez sokkal elegánsabban műveli és tőle nem akarom felvágni az ereimet.


Eredeti cím: Specimen Days
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2006
Fordította: Tótisz András
Eredeti ár: 2780 Ft


3 megjegyzés:

  1. Az órákat és az Otthon a világban nagyon szerettem én is, meggyőztél hogy ezzel a kötetével ne próbálkozzam, meg az újabbak se vonzanak :(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sokan szeretik az újakat is, ha szembe jönnek veled a könyvtárban, olvass bele az egyikbe - rögtön el fog dőlni, hogy tetszeni fog-e.

      Törlés
    2. Teszek vele legközelebb egy próbát ;)

      Törlés