/Pongyola filozofálás a nőpszichológiáról/
Na, merüljünk alá a mocsokba, gondoltam (értsd: lelki nyomorba), és felcsaptam a színpompás kis könyv fedelét.
Cseppet sem bántam, hogy a szerző ilyen kurtára szabta Ida és a családja történetét, illetve egy ilyen kicsinyke időszeletet emelt ki, hogy bemutassa, ami már tudott: minden család pszichotikus, ahogy pedig én szoktam mondani: a család öl, butít és nyomorba dönt, de minimum egy életre bekasztliz egy nem túl hízelgő skatulyába.
Habár a kisregény címe Felnőtt emberek, a szereplők többsége ezt remekül álcázza és leplezetlen, önpusztító örömmel süllyed le egy négy-hat éves gyerek érzelmi szintjére, különösen Ida és Marthe, akik képtelenek elengedni a lánygyermekek közötti idült versengést, mert, ha így tennének, a végén még kiegyensúlyozottabb életük lehetne, minő borzalom!
Általában lesújtó véleményem van a pasikról, de egyre többször megcsap a bizonyosság, hogy a nők totálisan őrültek (tudnak lenni). A nagy erénynek számító szívós állhatatosságunk, ha valamilyen egyéni vagy univerzális téveszme szolgálatába áll... hát, akkor kő kövön nem marad.
Nagyon elcsigázó volt olvasni, ahogy Ida és Marthe saját magukat és környezetüket megnyomorítva, véres verejtékkel próbálnak megfelelni egy társadalmi elvárásnak - amit a 21. században már nagyon a sarokba kellene vágni -, és hogy végül, a célszalagot átszakítva a porba döngölhessék a másikat: nesze, én győztem, én vagyok a jobb, a szebb, az ügyesebb, én méltó vagyok a szeretetre, te nem. Az Élet az élet után olvasása közben is eszembe jutott, milyen iszonyú transzgenerációs sebekkel, társadalmi nyomással kell a nőknek megküzdeni és mennyire nehéz ezeket a láthatatlan pókhálókat félresöpörni a szemünk elől és felismerni, mi az, amit tényleg mi akarunk és nem belénk plántált elvárások. Hogy milyen kétségbeesetten vágyunk a szeretetre, a külső megerősítésre, hogy van helyünk a világban.
Nem kellemes ezekkel a gondolatokkal szembesülni és felfedezni magunkban azokat a tulajdonságokat, amikért mélyen elítélünk néhány fiktív (?) karaktert. Baromi nehéz megtalálni a lelkierőt ahhoz, hogy leszakadjunk a többi emberről, hogy ne hozzájuk viszonyítva határozzuk meg magunkat és legfőképpen ne hozzájuk igazodjunk, hanem kiderítsük, mi az, amire önnön indíttatásunkból vágyunk.
Eredeti cím: Voksne Mennesker
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2021
Fordította: Pap Vera-Ágnes
Ár: 4000 Ft
Nagyon szépen megfogalmaztad miről is szól - én is épp ezen a héten olvastam el ezt a kisregényt. Megfogott, elgondolkodtatott, sok helyen ijesztően ismerős volt.
VálaszTörlésEgy hétig aszaltam piszkozatban, mert úgy éreztem, nagyon elmentem egy irányba, de ez már így maradt.:)
TörlésÖrülök, hogy rád is hatással volt (mert hát nem lehet erre a könyvre mondani, hogy "tetszett", úgy beléd akasztja a karmait).
Az utolsó mondatodban minden benne van, nem tudom, hogy lehetséges-e ez egyáltalán ebben az életben, annyi elvárással küzdünk szerintem nap mint nap.
VálaszTörlésValószínűleg lehetetlen.
TörlésMost jut eszembe, azért is baromi ijesztő ez a nőkkel szembeni elvárás (szülj gyereket, lehetőleg minél többet, különben semmit nem érsz), mert Ida és Marthe valójában nem akarnak szülők lenni. Ők csak biztonságot akarnak, jóváhagyást, visszaigazolást, hogy rendben vannak, de ha Idának is lenne férje meg ott rohangálni két gyerek, akkor se lenne boldog, és szenvedne attól, hogy de hát neki nem ezt "ígérték", hol a vágyott boldogság?