Jane és mi

"- Nem vagyok én angyal - mondtam nevetve. - És nem is leszek, amíg meg nem halok. Én leszek, Jane Eyre. Ne várjon tőlem semmi földöntúlit, Mr. Rochester, mert azt hiába vár. Én sem várok magától semmi természetfölöttit.
- Hát mit vár tőlem?
- Azt hiszem, egy ideig - rövid ideig - ilyen marad, amilyen most. Aztán lassan lehűl, megint szeszélyes lesz és szigorú, és nekem ugyancsak igyekeznem kell, hogy magas tetszését elnyerjem. De aztán, ha összeszoktunk, talán megint kedvelni fog engem. Azt mondom: kedvelni, nem azt, hogy: szeretni. Úgy gondolom, hogy a szerelme fél év alatt, talán még rövidebb idő alatt elpárolog. Azokban a könyvekben, amelyeket férfiak írtak, a férjek szerelme legföljebb egy fél esztendeig tart. Mindazonáltal azt remélem, hogy mint élettársat és mint jó barátot sohasem fog megutálni."

Charlotte Brontë: Jane Eyre

Ez a bejegyzés eredetileg teljesen máshogy kezdődött - közbotrányokozás végett: A vadak ura c. nyolcvanas évekbeli fantasy filmopusszal -, írtam benne mindenről, aztán, mikor rátértem a lényegi részre, azaz a nevezetes regényre, nagy kínnal egy három soros, unalmas bekezdést tudtam magamból kiizzadni. Aztán az álomtól borzas hajjal lerogyott mellém Rochester a pasim, és elkezdtem neki mesélni a regényről. Azt már egyikünk se tudta megmagyarázni, hogy miért nem azt írtam le, amit elmondtam neki.
Ó, de még mindig nem a Jane Eyre-ről van szó, úgyhogy pofa lapos, és lássuk a lényeget.
Azért szeretem annyira ezt a könyvet, mert ellentétben más, rokonítható szerzőkkel - az eredeti pep talk végig nevén nevezett és csúnyán meghurcolt egy másik írói munkásságot, az ordas összehasonlítást most megpróbálom elkerülni -, a történet bizonyos elemeit, fordulatait nem számítva a valóságot mutatja be. Nem száll alá az égből a hamis, idilli szerelem rózsaszín köde, Thornfieldet látva senki nem lát kellemetesebbnek egy ablakon morc pofával kibámuló nemes ifjoncot, a főszereplők hangsúlyozottan nem gyönyörűek, nincsenek idétlen párbeszédek, közhelyek és felszínesség.
Mi van helyette?
Egy olyan főszereplő, aki a mai nőknek is példaképe lehetne - hát még a maga korában... -, színes, aprólékos jellemrajzot kapunk Jane-ről; a nélkülözés, szeretetlenség ellenére a düh nem mérgezi meg a lelkét, még ha a nagynénje és az unokatestvérei nem is így látják, képes a szeretetre, nagylelkű és szerény. Az ingerszegény, szűk környezetben élt rövid élet ellenére bőven bír józan ésszel - pedig sokat olvasni se volt lehetősége, az ellenkezőjére emlékeztem -, a megpróbáltatások nem tették nebáncsvirággá és nyivákolás helyett két lábbal áll a földön, habár önmagával szemben nagyon kíméletlen, ebben látszik, mennyire megtaposta az élet. Habár többször kihangsúlyozzák, milyen kicsi és sápadt, elképesztően szívós. Annak ellenére, hogy mennyire állhatatos és makacs, a tiszta szívű, erős személyiségek lenyűgözik, és készséggel áll a szolgálatukba. Ezen a tulajdonságán ámuldoztam, nagyon tetszik, hogy egy fiktív karakter nem kizárólag ilyen vagy olyan, ahogy a való életben is hajlamosak vagyunk a beskatulyázásra - és szerintem semmi szégyellnivaló nincs ezen, nem behódolás vagy gerinctelenség, csak egy tulajdonság. Jane igazi összetett személyiség, nem egy naiv, ijedős 19.-i századi tipikus hősnő, ahogy egyesek próbálják ábrázolni.
Pazar, ahogy megtanítja kesztyűbe dudálni azt a pokróc imádnivaló Rochestert. Ha jól emlékszem, Jane nem egyszer említi Rochester haragját - ne feledjük, egy nevenincs nevelőnő - alkalmazott és egy gazdag, régi névvel bíró nemes áll egymással szemben -, de nem hagyja, hogy megijessze és a fejére nőjön, sőt, a közel 20 év korkülönbség ellenére Jane viselkedik józanabbul. A hozzáállása kicsit sántít, mégis egy 18-19 éves lányról van szó, akinek ez az első szerelem az életében. Érzésem szerint Charlotte Brontë ennél a pontnál túlrajzolta a főszereplőt és egy idősebb nő tapasztalatával ruházta fel - sőt, olyan tapasztalattal, amivel elvileg ő sem rendelkezett... khm.:) De bánom is én, ha ilyen parázs, csipkelődő párbeszédeket olvashatok, amiken szívből lehet vigyorogni, és egy valódi, nehézségekkel teli kapcsolatról. Igen - egy tizenkilencedik századi, viktoriánus lányregényről beszélünk, ami olyan frissnek, formabontónak érződik, hogy majd' 170 évvel a megírása után is élvezet olvasni.

"- Ó, milyen jó magát látni és hallani! - kiáltott föl. - Milyen eredeti, milyen egészen más, mint a többi lány. El nem cserélném ezt a kis angol lányt a török szultán egész háremével!Ez a célzás a háremre megint fölbosszantott.- Én semmiképpen nem fogom a háremét helyettesíteni - mondtam-, az ilyen beszédet hallani se szeretem. Ha maga háremhölgyekről ábrándozik, akkor csak utazzék haladéktalanul Sztambulba, és fektesse rabszolganőkbe azt a készpénzt, amelyet itt, úgy látszik, nem tud ízlésének megfelelően elkölteni.- És maga mit fog csinálni azalatt, amíg én fekete szemű háremhölgyeket vásárolok?- Én elmegyek misszionáriusnak, hogy segítsek a rabszolgákat felszabadítani, többek között a maga háremhölgyeit is. Lázadást szítok a rabszolganők között, és velük együtt megbilincseljük magát, kegyetlen basa, és addig nem is engedjük szabadon, amíg írást nem ad, hogy nem zsarnokoskodik többé.- Csöppet sem bánnám, ha ki lennék magának szolgáltatva, Jane."

Az első olvasás óta hat év telt el, és a szempontjaimon erősen érződik, hogy inkább a szereplők ragadtak meg, nem a cselekmény, amit, valljuk be, nehéz lenne elfelejteni. Sajnáltam, hogy minden erőfeszítésem ellenére nem sikerült belehelyezkednem a hajdani sötét, depresszív (vagy az emlékeim alapján annak vélt) hangulatba, pedig az időjárás is nekem kedvezett - az esős őszi időtől mindig Jane Eyre-olvashatnékom van-volt, hiába kerül bőven szóba a tavasz vagy a nyár. Nos, az időjárás szükséges, de nem elégséges feltételnek bizonyult. Ettől függetlenül nagyon élveztem az olvasást - a szívélyes viszony köztem és a történet között nem tűnt el, csak átalakult. Vajon milyen lesz harmadik alkalommal?

Ui.: Tudtátok, hogy Jane-nek zöld szeme van? Úgy megbuktam volna egy szőrözős tanárnál, mint a huzat.

Ui2.: Életemben nem szenvedtem ennyit post írásával, négy napig vajúdtam vele, és még a második változat is szar lett, de nem kínlódok tovább vele. Semmi pénzért és körülhízelgésért nem lennék főállású író.

Eredeti cím: Jane Eyre
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1970 [igen, ebből direkt régi példányt akartam]
Fordította: Ruzitska Mária
Ár: pár száz forinttól elérhető