Mit harácsoltunk össze decemberben?

Abban a hitben éltem, hogy még van pár nap az évből, aztán rádöbbentem, hogy igen, van pár nap - a maival egész pontosan kettő, úgyhogy elkezdhetném gyártani a zárós postokat.

Könyvmolyoknál a december a tobzódás hónapja, a többség ilyenkor fürdik az örömben és az ajándékba kapott könyvekben meg a zabálásban. Az évek során szép hagyománnyá vált a pat-Nita-fezer-vicomte-körrel közös karácsony, amit idén extrán megfűszereztünk (azok az arcok, hihihi:D) azzal, hogy az új, számukra meglepetésnek tartogatott lakásban karácsonyoztunk.
Egyébként nagyon jól viselkedtem, csak az S.-t szereztem be, amit viszont muszáj volt. Annyira be voltam zsongva, hogy előjegyeztem a kiadónál, akik olyan rendesek voltak, hogy a megjelenés utáni engedménnyel (-40%) ide adták - az előrendelésre a szokásos 20% kedvezmény volt.


Micsoda szépségek és jóságok! A gyönyörű monstrum, a Vadhattyúk pat ajándéka, A vágyakozás enciklopédiája fezeré, Nitától (aki általában a kívánságlista első elemét vadássza le:) a Lady L.-t kaptam, vicomte-tól pedig A teamesternő könyvét és a Szerelemről és más démonokrólt.
(Megvárom, amíg mindenki kikuncogja magát a két utolsó címen.)
Idén már nem szerzek be (és nem kapok) több könyvet. Hogy összesen mennyit sikerült felhalmozni és ezek közül mennyit olvastam el, majd az év végi zárásban (esetleg egy külön postban) kiderül.

Az olvasás terén nem remekeltem - hetet olvastam el, de négy közülük igen rövid -, bár tettem kétségbeesett lépéseket a várólista csökkentése érdekében - annak a tudásnak a birtokában, hogy néhány regény nem szerepelt rajta, különösen vicces az olvassunk-hiperrövid-könyveket-akcióm.


Ennek a hadműveletnek voltak a  tagjai az Illatos levélkék és az Oszkár és Rózsa mami. Utóbbi annyira tetszett, hogy egy buszút alatt elolvastam az Ibrahim úr és a Korán virágait, valószínűleg őt is egy több könyves postba fogom behajítani. Az esti ködök kertje egyszerre szép és kegyetlen regény, egyébként tavaly karácsonyra kaptam ajándékba.:D A Mester és Margarita... talán az év legnagyobb mumusa volt, vagy két éve tologatom a VCs keretein belül. Az elején nagyon küzdöttem vele - mert abszolút nem volt hozzá kedvem, de túl akartam rajta esni -, aztán megtörtént az áttörés és immár el vagyok ragadtatva.
A hónap (és valószínűleg az év egyik) meglepetése a Fangirl. Hogy rákívántam, hogy miatta beiratkoztam a könyvtárba, ahová munkaidőben kilógtam, és még tetszett is! Nem maradéktalanul, és teljes agyi kapacitással egy erős hármast kapna, de nagyon lemerültek a szellemi tartalékaim, és úgy tapicskoltam benne, mint egy kád meleg vízben.
A Lady L.-lel kicsit csalok, mert még a felénél tartok, de holnap befejezem a 200 oldalas kis szépséget (Park and Bognár Róbert for president). Az S. mellett kész felüdülés olvasni a játékos, csipkelődős stílusú visszaemlékezést, ő a BKV-s olvasmányom, az S. nem igazán szállítás-kompatibilis, könyv nélkül viszont nem lehet utazni, ez tudott.

A többiek:
Katacita
Nita
Pilla
Dóri
Nikkincs

A 2016-os várólistacsökkentés könyvei

Miután túltettem magam a hirtelen megnövekedett várólista okozta sokkon, rögvest sikerült összeállítani a jövő évi VCs listáját.
Idén nem piszmogtam sokat a férfi-női szerzők arányával vagy azzal, hogy egynél több magyar és egzotikus regény kerüljön be. Egyrészt kezdek kifogyni az ilyesmikből, másrészt elegem van, ezért örömködő hippilistát szerkesztettem. Szintén újdonság, hogy nem huszonnégy, hanem tizennyolc könyvet szedtem össze, azaz csak négy szotyolázó tartalék* van, ennyit talán még sikerül is elolvasni.

    
    
    
  

Egyedül a Levélregénytől tartok egy kicsit, de jövőre megpróbálok rettenthetetlen lenni. Asszem, ez lesz a fogadalmam. És persze továbbra is kevés könyvet veszek, mérsékelten fosztogatom a könyvtárat és kevesebb édességet eszem.

* Gregoria_Hill polcától kölcsönöztem az elnevezést.

Tragédia

Súlyos arculcsapást kellett elszenvednem: felfedeztem, hogy nincs rajta a várólistámon az összes (nagyjából engem érdeklő) olvasatlan könyv. A fasza memóriámból faszán kihullott az emlék, mikor is egyszer nagyon beletöröltem a várólistába, hogy ne nyomasszon annyira a magas szám, és, ahogy fogy, fokozatosan pakolom vissza a korábban letörölteket. Briliáns logika, ugye?

Így ment fel a késő hetvenes várólistám 91-re. Legszívesebben elsírnám magam.

A sötétség mélyén

"Már nem tudom, mikor adtam be a derekam, talán aznap, amikor rájöttem, hogy az írás, az én írásom mennyire kötődik hozzá, az ő fikcióihoz, azokhoz a tébolyult pillanatokhoz, amikor az élet annyira súlyosan nehezedett rá, hogy muszáj volt elmenekülnie, amikor a fájdalma már csak a mesén keresztül juthatott kifejezésre.
Akkor megkértem a testvéreit, hogy beszéljenek nekem róla, meséljenek nekem. Felvettem őket, őket is és másokat is, akik ismerték Lucile-t meg a mi vidám és sorstépázta családunkat. Többórányi digitalizált anyagot raktároztam el a számítógépemen, emlékekkel, csöndekkel, könnyekkel és sóhajokkal, nevetésekkel és bizalmas vallomásokkal teli órákat.
Megkértem a húgomat, hogy hozza fel a pincéből a leveleket, írásokat, rajzokat, kerestem, kutattam, előkapartam, kihantoltam, exhumáltam. Órákat töltöttem azzal, hogy olvastam és újraolvastam, filmeket, fotókat néztem, újra és újra feltettem ugyanazokat a kérdéseket és más kérdéseket is. 

És aztán, ahogy előttem több tucat szerző, megpróbáltam megírni az anyámat."

Delphine de Vigan: Semmi nem áll az éjszaka útjába

Mind így kezdjük - jelenti ki a Fangirl kreatív írás tanára a regény főszereplőjének, Cath-nek. Minden író a saját anyjánál kezdi az első sort. Delphine de Vigan-nek nem ez az első könyve, de ahogy minden korábbi (és későbbi) írását át meg átszövi az anyja, Lucile vibrálása, az ő lényének is szerves része - és amitől soha, senki nem szabadulhat. Az írónő végül megadta magát a hangtalan neszezésnek és megalkotta Lucile papírkoporsóját, vagy inkább papír mauzóleumát, emlékművét.
Anyaregényt mindig fájdalmas olvasni, talán azért, mert aki így próbál megérteni és feldolgozni, elengedni a túl jutni, annak kevés esetben harmonikus a viszonya az édesanyjával. Az én anyám nem volt depressziós (csak a vége felé, de az élete végén talán mindenki depressziós), ebből a szempontból Romain Gary: A virradat ígérete sokkal közelebb áll hozzám és sokkal jobban fáj, de Delphine-nek is sikerült jó pár heget megkapargatnia.
Ezért meglepő, hogy valahányszor belepillantottam a könyvbe, úgy éreztem, a szöveg idegen marad, szinte "kilök" magából. A random olvasás tuti módszerét is dobhatom a szemétbe.:) Az egyik elmebajos olvasási attitűdöm (a sok száz közül) leküzdése után elképesztően magába rántott a könyv atmoszférája, a gyerekkori emlékek édes-bús patinája, a mediterrán hangulatú családi emlékek és a vádaskodások, bűnök között feszülő ellentét ereje. Érthetetlen nosztalgiát érzek egy olyan miliő és egy olyan család iránt, ami nem az enyém és nyomokban se hasonlít a saját családi hátteremre. Ezek alapján a Semmi nem áll az éjszaka útjába sokkal jobban megfogott, mint A virradat ígérete, aminek a kedélyes kalandregény látszata alól nehéz kivakarni a kemény, fájdalmas igazságot. Persze lehet, hogy nem így van, hiszen azon még pityeregtem is, újra kellene olvasni, de az életösztönöm nem engedi, hogy ilyen rövid időn belül kétszer döngöljem magam a földbe.

Ez a könyv leginkább Delphine de Vigan szembenézése, feldolgozás-szerű próbálkozása az édesanyjával, a betegségével és az ebből fakadó számtalan sérüléssel és problémával, mementó Lucile-nak és terápia Delphine-nek. A fejezetek közé ékelődő személyes megjegyzések, a megtorpanások - amikor hirtelen egy adag szennyes ruha kimosása sokkal fontosabbá válik, mint farkasszemet nézni a képernyővel -, az elfelejtettnek hitt, váratlanul megrohanó emlékek elmesélése... hogy bír ennyire őszinte lenni annak tudatában, hogy vadidegenek fognak olvasni a történetéről? Nem fél a bírálattól, a vádaskodástól? Nem tudom elhinni, hogy nem.
Ezzel együtt nem szabad elfelejteni, hogy a történet egy része fikció, csak kevés részét teszik ki tények; az események többségéről az életben maradt családtagok mind máshogy számolnak be, csak különböző nézőpontok léteznek, objektív igazság nem. Bizonyos dolgokat pedig az írónő képzelete töltött ki; senki sem tudhatta, mi jár Lucile fejében, mikor fészkelte bele magát a sötétség és milyen pusztítást végzett benne. Csak sejteni lehet, mi játszódott le benne.

"Pierremont-ban az étkezések alkották a legfőbb elfoglaltságot és a fő beszédtémát: mit ettünk előző nap, mit fogunk enni másnap, mit fogunk majd legközelebb főzni és milyen recept alapján. Egyébként a napot a konyhában töltöttük előkészületekkel, főzőcskézéssel, asztalleszedéssel, a mosogatógép ki-és bepakolásával, torták, piték, szószok, krémek, édességek készítésével, nem győztünk lelkendezni Liane házi fagylaltjain, amit legalább tizenhárom-tizenöt ízben állított elő, pihenőt tartottunk, hogy igyunk egy teát, egy kávét, egy aperitifet, egy kis gyógyteát, gyúrtunk, kevertünk-kavartunk, lassú tűzön pároltunk, közben hol ezt emlegettük fel, hol azt, beszéltünk tanulásról, betegségekről, esküvőkről, születésekről, válásokról, munkahely elvesztéséről, ellentmondást nem tűrő hangon mondtunk ki igazságokat, helyreigazítottunk, vitatkoztunk, könyökkel bökdöstük egymást, hajba kaptunk azon, hogyan kell elkészíteni a tengeri herkentyűkkel töltött leveles tésztát."

Utólag visszagondolva, furcsának találom, hogy Delphine nem haragszik az anyjára - ó, saját magára, vagy a többiekre igen. Mondjuk, én se haragszom az enyémre (csak néha, de akkor eléggé). Az esti ködök kertjében hangzik el a mondat, hogy a gyűlöletet el kell engedni, különben felemészt és nem hagy élni.
Ha létezik terápiás célú írás, akkor terápiás olvasásnak is lennie kell. Ez a könyv mindig velem lesz, és biztos, hogy többször elolvasom.

Ui.: Halálra rémültem, amikor rájöttem, hogy a borítón lévő képen nem Delphine de Vigan, hanem az anyja, Lucile látható. Hülyén hangzik, de sokkal valóságosabbá tette az eseményeket.

Eredeti cím: Rien ne s'oppose à la nuit
Sorozat: Arany pöttyös könyvek
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Burján Mónika
Ár: 3000 Ft

Csak úgy

- Jó napot! - Köszöntem a házunk előtt szöszmötölő, kertészeknek tűnő egyéneknek.
- Szia! - felelte az idősebb. Valamiért rosszul esett. Oké, hogy fiatalabb vagyok nála, de ez egy eléggé formális szituáció, igazán nem értem, miért tegezett le.
Hát azért, mert: - Ma volt iskola?

Megkérdeztem tőle, hogy mégis mi a faszt gondol, hány évesnek nézek ki. Láttam az arckifejezésén, hogy gondolatban dob még néhány évet az általa megsaccolt számra - annyira még nem lehetek öreg, hogy emiatt sértődjek meg. Kinyögte, hogy tizennyolc?
Kis híján tíz évet tévedett.

Nem sokkal utána (valójában előtte, de a történet szempontjából így hangzik jobban), egy este, hazafelé menet, megláttam magam a metró tükröződő ajtajában, és persze, hogy tizenhatnak néznek - bakancs, cicanadrág, steppelt dzseki, mélyen a szemembe lógó frufru. Slusszpoénként a Fangirlt szorítottam magamhoz, bár nem hiszem, hogy az összképen sokat dobott volna A Mester és Margarita vagy az Elizabeth Costello.

Egyébként a favorit karácsonyi étel a sós vajas kenyér paradicsommal. Vannak dolgok, amiket az ember nem nő ki.
De ma búcsút inthettem a vajas kenyeremnek, mert jöttek az ősök lakásnézőbe, és az ebédhez két kiló kaját is hoztak - meg néhány szobanövényt ajándékba, a fikusz azóta vidoran növeszti magát az előszobában -, nem hittem volna, hogy édességundor lép fel nálam, most megtörtént.
Kedvenc karácsonyi olvasmány az S. (kb. hat oldalt olvastam belőle), k.k. film a Becstelen brigantyk, k.k. körömlakk (4K) az I.L.N.P. Juliette, mert most mindenkinek piros a körme (tudom, szívem, a tiéd nem), az enyém csak azért se. Annyira csillog ez a lakk, hogy festés közben nem lehet ránézni, imádom.
És tegnap végre eljutottunk odáig, hogy elrendezzük a könyveket a nappaliban. Most már csak meg kell tanulni, melyik könyv melyik polcon van.

A két picike egyben

Nemrég volt egy olyan kétségbeesett húzásom, hogy rövid (nagyon rövid) könyveket fogok olvasni, hogy a karácsonyi bulira, mikor is öt könyvvel leszek gazdagabb, a tetszetős 70-es számra csökkenjen a makacs szám. Mint tudjuk, nem sikerült, de gőzerővel beindult az évvégi leszaromalistákat-hozzáállás, és az agyam is bemondta az unalmast.
De ez a két csekélység mindent megtett, hogy a segítségemre legyen - azaz, tetszettek -, és legalább egy igazi előnye volt a habzsolásnak; két, a várólistán régóta parkoló könyvet vettem a kezembe.

Tersánszky Józsi Jenő: Illatos levélkék
Édes kis semmiség, vagy három éve vettem a Könyvudvarban, biztos azért, mert cuki és olcsó volt. Bah, akkor még sok felesleges könyvet szereztem be, mint mondjuk ezt - nincs vele semmi baj, sok időt se igényelt, de nem kell feleslegesen hizlalni a várólistát, gyarapodik az amúgy is.
A történet: egy színész - a kor elvárásainak megfelelően daliás, szoknyabolond, ám gavallér művész úr, Zürössy Sándor (nevünkben a sorsunk...) rövid, ám szenvedélyes és az életére alaposan kiható liezonba kezd egy vidéki kiskirály szépséges leányával, aki egy másik vidéki kiskirály menyasszonya.
Persze van dráma, izgalom, szerelem meg főleg, de lehet nélküle élni.

Eric-Emmanuel Schmitt: Oszkár és Rózsa mami
Ez már más tészta, rövid, gyors fejesugrás a pokolba. Mert mi a pokol, ha az nem, hogy valaki kilenc évesen meghal?
Ám a poklot is vidám hellyé lehet tenni, ha nagyon akarjuk, és ha van kéznél egy Rózsa mami, az egykori világbajnok szabadfogású birkózó, jelenleg nagyszájú kórházi segítő és botcsinálta pszichológus. Rózsa mami az egyetlen felnőtt, aki nem menekül Oszkár közeléből - ebbe a helyzetbe inkább be gondoljatok bele -, hanem megpróbálja túlélhetővé tenni a hátralévő rövid idejét; sőt, szórakoztatóvá. Az általa kitalált játék segítségével Oszkár átélheti a serdülőkort, az első szerelmet, a kamaszok lázadását a szülőkkel szemben, a házasságot, az élet nagy mérföldköveit.
Ha jól emlékszem, egy gyerekszemszögből íródott könyv volt az, aminek ütemesen sikerült a falhoz csapkodnia (Én nem félek). Ez így is marad, mert, akárcsak a Szólít a szörny vagy az Előttem az élet, nagyon jó könyv, szívszorító, szemet könnybe lábasztó, nekem általában kiérződik valami hamis hang a narrációból. Oszkár gondolatait sem sikerült egy kilenc éveshez társítanom (nem mintha olyan sok kilenc évest ismernék), de ettől eltekintve ez egy fajsúlyos, nagyon jó kisregény, idővel a szerző többi könyvével is szeretnék megismerkedni.


Ui.: Be fogtok pisilni a röhögéstől; felfedeztem, hogy A budapesti kém ugyan megvan nekem, de a várólistámon nem szerepel. A két lépésnyi előnyből így kell egyet villámgyorsan elveszíteni.

Az idei Várólistacsökkentés összegzése

Mivel nem valószínű - kb. 98% az esélye -, hogy idén sikerül elolvasnom még egy könyvet a listáról, beszámolok az idei teljesítményemről.
Az első, amit kénytelen vagyok megállapítani, hogy a 2015-ös év válogatása nem sikerült túl jól; két könyvet (Az életkereskedő; Egyetlen pillantás nélkül) félbehagytam, egynek az elolvasásáról letettem (Bársonytalpon oson a halál - ha már patnek sok volt, ahogy nyírják a macskákat, nem akarok belenézni) és ha hármat nem olvasok el (Szégyenlős szerelem; Szerelmem, Róma; Csipkerózsika-álom), nemhogy katasztrófa nem történik, hanem jó pár napot megspórolhattam volna - jó könyvek elolvasására.
    
    
    
    
   
Hetet nem olvastam el a huszonnégy kötetből (Vörösbegy; Ida regénye; Dorian Gray arcképe; A bábjátékosok; A Végtelen Történet; Egy jó házból való úrilány; Wildfell asszonya). Néhányukat 2013 óta belepakolom a játékba, és már a látványukat unom, úgyhogy jövőre tükörfényes, vadiúj listával indítok. Vagy csak tizenkét könyvet teszek fel rá, mert huszonnégyet úgyse fogok elolvasni. Vagy tizennégyet, hogy legyen menekülési útvonal, ha megint belenyúlnék a tutiba. Vagy az alternatív listán tizenkét magyar szerző könyve fog szerepelni, ohh, a várakozás izgalma.
Azért akadt néhány szerencsés kivétel is, értük megérte idén is játszani:
Megszökött a király! - Huh, ez kemény volt, nem véletlenül hagytam félbe tavaly nyáron, hogy idén nyáron, a tikkasztó hőségben, a villamos üléséhez ragadva végigvergődjem magam rajta. Jó, részletes (nagyon részletes), aki akarja tudni, hogyan nem szabad királyi családot szöktetni, olvassa el.
Rúnajelek - Oh, Harris csodálatos, még északi istenekkel tarkított ifjúsági regényt is tud írni! A dög Ulpius nem adta ki a folytatást, félő, hogy angolul kell majd nekiveselkednem.
A hétfő szombaton kezdődik - annyira abszurd szatíra, hogy nem is értem, hogy nem jutott róla eszembe A Mester és Margarita, habár Vaszilij kandúr nem fekete.
A boszorkány - nagyon meglepő és érdekes könyv ez, mindhárom része más stílusú, igényes, jól kidolgozott történet. Sajnáltam, hogy az a vége, ami - Maguire nem tért el az eredeti mesétől.
Napok háza - Csúcs sci-fi, az a fajta, amit a legjobban szeretek! Halomra lövik az űrhajókat, van benne régi ház, mindenféle utalás, imádnivaló és nem kell félni, nem nehéz. Engem ez tartott vissza... olyan három éve.
Mielőtt elalszol - Asszem, sokat elárul a lelkivilágomról, hogy Linn Ullmann rég nem tud fájdalmat okozni, csak eksztázist, hogy igen, ez így van. Szeretlek, Karin, de nem kedvellek.
Az idő térképe - Ezt még talán előrendeltem... ugye, milyen előrelátó, okos lány vagyok? Okos, csalafinta, vicces steampunk könyv az időutazásról egy szájmenéses narrátorral.
A Mester és Margarita - még olvasás alatt van, de sikeresnek könyvelem el az ismerkedésünket. Az elején nem tudtam eldönteni, hogy komolyan vegyem, nevessek rajta, ahogy Gogolon, próbáljam értelmezni, vagy csak olvassam... nos, csak olvasom és úgy veszem, mint Gogolt.
A nyugalom - Kedvencgyanús. Aki Linn Ullmannál nem nézett szociopatának, most fog; mérhetetlen lelki felüdülést jelentenek nekem az olyan könyvek, mint A virradat ígérete, a Semmi nem áll az éjszaka útjába, és A nyugalom. Dögöljen meg, édesanyám. Az egyik legerősebb mondat, amit valaha olvasni fogok.
Elizabeth Costello - A költözés kezdetén olvastam, a vége nagyon megsínylette a dobozolást. Fogalmam sincs, mit írjak róla. Az esszék többségét szerettem, egyelőre maradjunk ennyiben.
Szellemírók - A lista egyik legnagyobb mumusa és várólista-őskövület, ahogy itt sokan. Ha a Behemót rám rezegtetné aranyozott bajszát, akkor se olvastam volna el hamarabb. Az első történetnél majdnem eldobtam a kötetet, aztán belevesztem a részletek utáni nyomozásba. Remélem, a többi könyvét is kiadják magyarul.

Nem túl jók az arányok, de nagyon örülök, hogy ennyi régi könyvemet sikerült kiszórni a várólistáról. A várható jó élmények miatt szeretek ebben a játékban részt venni, amikor ütögethetem a fejemet, hogy ezzel meg azzal miért vártam eddig, de nem baj, most végre sorra került - ha nincs a VCs, ki tudja, meddig tologatom őket.