A Könyvfesztivál - egy kiállító szemével

- Előre figyelmeztetek mindenkit, hogy ez nem egy profi bejegyzés lesz, a kiadó munkáját nem minősíti. Ez az én monológom, a szokásos idétlenkedő stílusomban, engem kell érte kritikával illetni. Megértésüket köszönjük. -
Kieg. megj.: ezt a postot részletekben és konstans kómásan írtam, mindennemű hülyeséget kéretik ennek számlájára elkönyvelni.

Hozzáteszem, egy amatőr kiállítóról van szó - de ezzel kiegészítve a cím nem lett volna figyelemfelkeltő:) -, akinek a tevékenységében vannak fehér foltok, és ez nem bűnözői tevékenységre hivatott utalni, hanem arra, hogy az eseményeknek csupán egy részében vettem részt. Például az előkészületek oroszlánrésze hálistennek másra hárult, én csak a moxyfigurákat gyömöszöltem be egy szatyorba az irodában - éjszaka fél tizenegykor. Az átdolgozott nap (kilencre értem be) éreztette rajtam és Sánta Kirán a hatását: brutális vihogás közepette kerestünk valamit Kira kupis levéltárat idéző e-mailjei között, azt hiszem, éppen arról beszélt, hogy addig nem nyugszik, amíg Hannu nincs a kezei közt, mert fél, hogy elküldte Azerbajdzsánba - ő intézte az író repülőútját -, én hozzátettem, hogy egyszerűbb lenne bent maradunk, megiszunk egy üveg pezsgőt és felfekszünk a frissen felszerelt polcokra.
- Jaja, az jó ötlet, és így megyünk Hannu elé, hogy hihihi, hihihi - hadonászott a kezeivel, ami nem segített abban, hogy abbahagyjam a röhögést.
Ekkor az iroda már úgy nézett ki, mint egy vándorcsalád kacatlerakata; középre górtuk a kiviendő cuccokat, moxyk, állványok, papír, tollak, számológép, szigetelőszalag (a cellux időközben elveszett, a helyszínen Bencétől kértük kölcsön), olló, az ollót itt ne hagyjuk, táblázat, vonalzó, Gamestar magazinok, plakátok, mikorkellmenniabögrékértholnap, regiment könyvjelző (mozdulni se bírunk tőlük, igaz, az Oszamáét elnyelte egy fekete lyuk), dobozok stb. Kira otthon hajnali egyig folytatta a munkát egy informatikus telefonos segítségével - azt hiszem, a Tucsi becenevűvel, aki akkor hozott be magának ebédet (!), amikor mi kitámolyogtunk a mézeskalácsház ajtaján. Ja, és az udvari villany lekapcsolódótt, ami ijedt vinnyogást és további röhögcsélést váltott ki belőlünk.

Másnap fél tízkor, miután körbeszimatoltam a területet, a standunknál olvastam, és vártam, hogy Tau és a holmik megérkezzenek. Másfél óra múlva, amikor unatkozni kezdtem kissé, befut a nevezett személy, kézikocsin rohamtempóban maga előtt tolva egy rakás könyvcsomagot. Az elkövetkező órákban felgyorsultak az események, ő és Lalus hordták be a cuccokat, én kilencesével (hármasával van csomagolva)  szaladtam a Behemótokkal, aztán csoportosítottam a tizenkétféle könyvet. Az összes polc merő por volt, némi kapkodó, zsebkendővel kivitelezett törlés nem sokat segített rajta, ezért a Prosperósoktól elkunyeráltam a fujkáló tisztítószert (ezúton is köszönet érte nekik) és egy marék papírtörlőt. Legszívesebben a porszívót is meglovasítottam volna a takarítónéniktől, de sürgősen ki kellett pakolni kb. száz könyvet. Igazán mutatósak voltak a Leviatánok és a Behemótok egymás alatt, de Jean le Flambeurék sem panaszkodhattak. A standunk kezdett egy zsibvásárra hasonlítani: nagy, közepes és kicsi moxyk, sárgák, kékek, zöldek, pirosak, leviatános és fraktálherceges bögrék, könyvjelzők, szórólapok, egy A lány, aki körülhajózta Tündérföldet (a továbbiakban: Tündérföld), Gamestarok, molyos állvány, a molyos versek, kitűzők. És persze mi. Kb. öt ember (ez volt a max., állandó létszám) nehezen fér el egy fél zsebkendőnyi helyen, a rengeteg könyv, dobozok, szatyrok, két asztal, kuka és négy szék mellett.

A butikos stand egy része.
A kép a kiadó Facebook-oldaláról származik.

Aztán elkezdtek az emberek szállingózni. Az eddig rejtve maradt kereskedői vérem kiütközött és roppant büszke voltam magamra, hogy lyukat beszéltem az emberek hasába, hogy néhányan az olvasmányélményeim és a hablatyolásom alapján vásároltak könyveket.
Számtalan kaland esett meg velünk ez alatt a három nap alatt; a vásárlók hullámokban jöttek, az egyik pillanatban nem volt senki, aztán négyen álltak sorban, állandóan elveszett valami, ami persze sürgősen kellett volna, két polc leszakadt. Nagyon sok emberrel találkoztam, a felük sem jut eszembe, de néhányan megmaradtak az emlékezetemben; a kedves hölgy, aki átment a Ciceróhoz, hogy vegyen a lányának Tündérföldet, a srác, aki a Grimm sorozatot mutogatta nekem, a bácsi, aki megkérdezte, hogy én is ott leszek-e a kiadóval a Könyvhéten, a kislányra, aki nagyon öntudatosan válogatta a könyvjelzőket, az a néni, aki csak a Kira festményeiből készült könyvjelzőket vitte el ("a művésznőért"), a lány, aki az Angyalnyárt kereste nálunk (átirányítottam a Maximhoz), egy másik csaj, aki egy egész listát adott le, egy fickó, aki határozottan csak egy Marija Morevnát kért. Közben felragasztottuk a dedikálás tacepaóját a stand felső részére, én az egyik ingatag, összecsukható széken álltam, Kira szorosan fogta a bokámat, Bence adta a celluxot, Hannu szerintem meg magában röhögött, csak túl udvarias volt kimutatni, milyen remekül szórakozik. Arra nem volt időm, hogy ráérősen végigballagjak a fesztiválon, csak akkor tudtam Borostyánnak és Bridge-nek köszönni, amikor pénzváltásért terrorizáltam a fagyist és a kávésokat. Szerencsére Tau hozott egyszer egy rakás pénzt, bár se vacsorát, se talpmasszázst nem kapott érte cserébe, ahogy Csilla fogalmazott. A zsákbamacska sajnos nem jött össze, pedig vért izzadtunk, mire összeraktuk a dobozt, ami úgy nézett ki a folyamat végére, mint egy giccses cicavécé, aminek könyvjelzőkkel díszítették az ülőkéjét.

Szombat
Figyelmeztettek, hogy ez a nap lesz a legrosszabb, de erre a tombolásra nem lehetett felkészülni. A tömeges támadás fő oka Mr. Irtó Cuki Rajaniemi volt, aki nem elég, hogy jó könyveket ír, okos, még kedves is, továbbá egységes, kortól független, rendkívül bamba vigyort váltott ki a nőnemű rajongókból. Többen voltak, akik rákérdeztek a könyvekre, én rámutattam az íróra, és Hanna már írhatta a nyugtát. Ráadásul a rajongás tárgya ropogósra vasalt fehér ingben érkezett a dedikálásra, és bár a neurofictionös bigyulát nem hozta, továbbá nem is táncolt, se az asztalon, se félmeztelenül, előző nap, köztünk ücsörögve a negyed keszkenőnyi helyen, összeütött egy izét programot, ami a nevekből regénycímeket generál, és már pénteken minden érdeklődőnek egyenként elmagyarázta, és persze dedikált, fotózkodott (emlékszem egy lányra, aki azt kérte, Hannu álljon neki háttal az egyik képen, mert neki ez a beállás a mémje), mosolygott, és azon kívül, hogy kicsit összegyűrődött az inge, nem látszott rajta, hogy két napig aláírásokat firkantott alá, interjút adott és mindenkivel beszélgetett. Nekem és Kelenik Évának, amikor dedikáltattunk, megköszönte a munkánkat (csak egy kicsit gyengült el a térdem), és ezt bele is írta a könyvbe. Egy kisfiú hozott neki rajzot, amit elvitt magával, nem nagyon tudtam kivenni, hogy mit ábrázol a kép, de Hannu örült neki és elvitte magával. Mármint a rajzot. Többen megkérdezték, hogy van-e barátnője/felesége a finn istenségnek, igen, van, és nem, nem lehet őt elrabolni, letámadni és hazavinni.
Az újonnan érkezőket Vörivel alig bírtuk megkérdezni, miben segíthetünk vagy meséljünk-e a könyvekről, ha valaki vásárolt, megkönnyebbült sóhajjal rogytunk vissza a székekre. Az különösen vicces volt, hogy a pénzt számolva-rakosgatva Vöri tett egy megjegyzést, ami azóta is nevetésre késztet, azonban a hozzájárulása nélkül nem írom le, mi volt az. Hannuval ellentétben mi ötkor már alig álltunk a lábunkon, és annál szörnyűbb dolgot nem lehetett számunkra kitalálni, mint bemászni az alsó polcra a szekrényben és bögréket előcibálni, vagy tovább kajtatni a leviatános könyvjelzőket a degeszre tömött, dögnehéz szatyrokban.
Többen megjegyezték (igazán tapintatosan, amiért hálás vagyok), hogy fáradtnak tűnök, azaz a tekintetem üveges, a kinézetem enyhén szólva zilált és képtelen vagyok egy összefüggő mondatot normálisan elmondani. Szerencsére nem ez az alapállapotom, csupán iszonyúan fáradt voltam, előző héten levizsgáztam, utána hazamentem, majd készültünk a Fesztre. A derekam meghúzódott, a lábfejem lüktetett, a vádlimat nem éreztem, a szemem égett (ahogy most is). Vöri sokkal jobban festett, de valószínűleg neki se tett jót, hogy nem jutott idő enni vagy elszaladni a mosdóba. Tényleg nem volt.
Nagyon sokan látogattak el a standunkhoz, részben azért, mert együtt voltunk a molyokkal, ott volt Bence, Imma, Izolda, Fummie hűségesen posztolt mellettünk az ábrándos, gyönyörű kék szemeivel, szombaton Veron ült mellettem. Köszönöm nekik, hogy a kezünk alá dolgoztak, szorgosan adogatták a kezünkbe a kért könyveket, feltöltötték a polcokat. Egészen bensőséges viszony alakul ki azon emberek között, akik három-négy napig egy bódéban laknak.
Aznap kiegészültünk a magyar steampunk társasággal is, melynek hivatalos neve "The Crew of the Flying Kraken - The Hungarian Steampunk Group", hoztak saját készítésű hidrogénszaglászt és egyéb jószágokat, kettőt kiraktunk a standra, hogy a butikstand még szebb legyen. Nekem a vasrácsos-faketreces rózsaszín-lila kraken tetszett, akinek félemmetes chápjai kilógtak a moxyk közé, már csak egy kitömött sárkány hiányzott az állatkertünkhöz.

The Crew of the Flying Kraken - The Hungarian Steampunk Group
Kép innen.

Vasárnap már nem díszelegtem a standon, hanem a kedves famulusa voltam az idei első félmaratonon. Úgy látszik, hagyomány lesz abból, hogy a Vivicittán megfagyok, továbbá nem tudok fotózni, de láttam egy aranyos, kis fekete shar-peit, és találkoztam Masnival, az aranyos vizslával, aki a viszontlátás örömére boldogan nyálzó pofával vigyorgott rám. A futóknak viszont aktívan melegük volt, vicomte-ról is dőlt a víz, de olyan boldogan csapódtam neki (pont a mázsás súlyom hiányzott neki 21 km után:), mintha háborúból tért volna haza. Elfáradt, de fülig ért a szája (itt olvasható a beszámolója), erős volt, jóképű és elégedett, én meg veszettül szerelmes azt hiszem, az ömlengés rész kihagyható.

Konklúzió: rettenetesen elfáradtam, de rettenetesen élveztem ezt a hajcihőt. Teljesen természetes volt kilenckor, a hűvös tavaszi reggelin becsattogni a Fény utcai piacra, aztán kitűzni a kiállítói plecsnimet (annyira büszke vagyok rá, hogy még mindig a táskámban van, igaz, az a bácsi, akinél az újkrumplit és az epret vettem, parfümárusnak nézett, de sebaj), köszönni a fűben henyélő vadkacsáknak, aztán leltározni, majd könyvekről mesélni és könyveket adni az embereknek. Életem során ritkán éreztem azt, hogy a helyemen vagyok, de itt végre nem éreztem magam kívülállónak vagy furcsának; rengeteg ismerőssel találkoztam, olyanokkal is, akiket eddig csak virtuálisan ismertem, és hülyén hangzik, de jóleső elégedettséggel töltött el, hogy az enyéim közt vagyok, legyen szó molytagokról vagy a könyvkiadásban dolgozó emberekről.
Ui.: Időközben elkészült a kiadó beszámolója is a Könyvfesztiválról.