Az Üveglány-ügy

"Felegyenesedtem, és nyújtóztam egyet, mielőtt nekifogtam a »svá« hangról szóló résznek. A »svá« - amit egy fejjel lefelé fordított e betű jelöl - lényegében egy röffenés. Egy jellegtelen »ö« hang. Nyelvtanulmányok szórakoztató, bár dicstelen tárgya. Ezzel a fonetikus jellel még valami közösséget is éreztem. A feje tetején áll és röfög."

Emily Arsenault: Az eltört teáspohár
Értékelés. 3 kékharisnyagyár az 5-ből
Kedvenc karakter. -

Próbáltam róla többet írni, de nem megy, és, ugyebár, ami nem megy, azt nem erőltetjük.

Időnként óhatatlanul előfordul, hogy az ember lánya rossz pillanatban kezd bele egy könyvbe, és nem tud vagy nem akar másikat elővenni, ezért lejátssza a vesztes meccset. Én különösen rühellem ezt a szituációt, ezért várok mindig egy csomó könyvvel, de ez most így alakult.
A bölcsészkrimik nem arról híresek, hogy ömlik bennük a vér, forr az adrenalin és a tesztoszteron, netán könnyezve röhögünk a jobbnál jobb poénokon - ezt mind tudom és semmi gondom vele, krimiben is elég tágtűrésű lény vagyok, ráadásul bölcsész is (le se tudnám tagadni), és akit felvillanyoz a lehetőség, hogy több kupacnyi könyvet bogarásszon át bizonyos szavakat keresve, az úgy veti magát Az eltört teáspohárra, mint gyöngytyúk a langyos ta... ööö, takarmányra.
Nem is tudom, mi volt a legfőbb bajom a regénnyel... talán az, hogy nem szerettem a hangulatát, dőlt belőle a reménytelenség, a tehetetlenség érzése, a sivárság, ebből gondolom leginkább, hogy nem jó alkalommal vettem elő. A szereplőket sem kedveltem túlzottan; szinte valamennyien a Samuelson szótárkészítő cégnél dolgoznak, amely "nem kimondottan a mentális egészség fellegvára", mind magányos emberek, ülnek a szótlan kis fülkéjükben, az érdekfeszítőnek aligha nevezhető munkát - micsoda bölcsészrémálom, a "jön" szócikkét elkészíteni... Billyt nem tudtam hova tenni, ill. a változását, motivációit megértettem, de azt nem, miért kellett egy bizonyos szálat belehelyezni ebbe a történetbe, számomra nagyon nem illik a cselekménybe. Monát kicsit neurotikusnak találtam, bár bizonyos tulajdonságai szimpatikusak voltak.
És az a nagy rejtély... kicsit nagyobb durranásra számítottam, legalább ami a lezárását illeti. Tulajdonképpen nem is volt itt semmilyen nagy rejtély, semmi csavar vagy fordulat.

Sajnálom, hogy ennyire rosszul sült el - pláne, hogy erre voltam a leginkább kíváncsi az európás zsákmányaim közül.

Eredeti cím: The Broken Teaglass
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2012
Fordította: Siklós Márta
Ár: 3200 Ft 
Az írónő honlapja

És ha már Kubla kán,

akkor itt a róla szóló vers - a Láthatatlan városokban ugyanis Kubla kánnak mesél Marco Polo.

Samuel Taylor Coleridge

Kubla kán 

Kubla kán tündérpalotát

építtetett Xanaduban,

hol roppant barlangokon át

örök éjbe veti magát

az Alph, a szent folyam.

Mérföldnyi jó földet tizet

gyorsan torony s fal övezett:

s itt tömjénfa nyilt, illat volt a lomb

tündöklő kertek és kanyar patak;

ott sötét erdők, vének, mint a domb,

öleltek napos pázsitfoltokat.

De óh, amott a cédrusfödte bércen

a mélybe milyen hasadék szakadt!

Micsoda vad hely! démon-kedvesét sem

siratja szentebb, iszonyúbb vidéken

elhagyott nő a sápadt hold alatt!

S e szakadékból, forrva, zakatolva,

mintha a föld gyors lélegzete volna,

hatalmas forrás lüktetett elő:

torkából, mint felugró jégeső

vagy mint a pelyvás mag a csép alatt,

ívben repült a sok nagy szirtdarab:

s táncos sziklákkal együtt így okádta

a folyót a kút örök robbanása.

Öt mérföldet átkanyarodva szállt a

szent Alph a völgybe, nagy erdők alatt,

aztán elérte a barlangokat

s leviharzott a halott óceánba:

s e messzi zajból Kubla ősatyák

szavát hallotta, hadak jóslatát!

A kéjpalota nézte sok száz

lenge tornyát a vizen

és egy zene volt a forrás

és a barlang, egy ütem.

Ritka müvészet, ihlet és csoda:

jégbarlangok és napfénypalota!

Ismertem egy lányt valaha,

látomás lehetett:

Abesszinia lánya volt,

Abora hegyéről dalolt

s cimbalmot pengetett.

Zendülne csak szivemben

még egyszer a dala,

oly vad gyönyör gyúlna ki bennem,

hogy felépítném csupa

muzsikából azt a szép

fénydómot! a jégtermeket!

S mind látná, aki hallana,

s „Vigyázzatok!” kiáltana,

„Szeme villám! haja libeg!

Hármas kört reá elébb,

s csukja szemünk szent borzalom,

mert mézen élt, mézharmaton,

s itta a Menyország tejét.”

Szabó Lőrinc

Álmok városai

"A városok és az emlékezet I.

 Elindulván arra és három napon át kelet felé haladva, az utazó Diomirában találja magát, a városban, ahol hatvan ezüstkupola magasodik, minden isten szobra bronzba öntve, az utcák ónnal kikövezve, a színház kristályból épült, az egyik torony tetején pedig minden reggel aranykakas énekel. Mind e sok szépséget ismeri már az utazó, mert más városokban is láthatta. Ennek a városnak azonban az a sajátossága, hogy aki egy szeptemberi estén érkezik ide, amikor a napok már rövidülnek, és a pecsenyesütő boltok ajtaja fölött egyszerre gyullad fel valamennyi színes lámpa, valamelyik erkélyről női hang sikolt:: uh! - azt elfogja az irigység mindazok iránt, akik most azt hiszik, átéltek már ilyen estét, mint ez, és hogy akkor boldogok voltak."

Italo Calvino: Láthatatlan városok
Értékelés: 5* fenomenálisság az 5-ből
Kedvenc karakterek. a városok, igen


Képtelen vagyok kifejezni azt a megkönnyebbülést, amely akkor fogott el, amikor kinyitottam ezt a könyvet és megláttam az első mondatot - több mint öt sor, és Amadea nagyon szereti a nagyon bővített mondatokat, és a nagyon bővített mondatok is szeretik őt -, a maradék szellemi épségem, amit zselévé konvertált A démon jele és Az eltört teáspohár, valósággal ujjongott. Igen, ez az, ez kell most nekünk, a mágia fátyla, a filozórikus mondanivaló, a bölcsesség, a szent világiasság, a profán szentség, igen, igen!
Nagyon hálás vagyok a kedvesnek - de ezt sose vallanám be neki -, amiért ezt a könyvet (is) hozta magával a nyaralásra, én pedig azóta is verem a fejem a falba, hogy sikerült így mellényúlnom, holott a fentebb említett két gazságot elvileg szeretnem kellett volna, de ez egy másik történet, illetve kettő. Néztem ezt a vékony, sárga címet az éjjeliszekrényen, és arra gondoltam, milyenek lehetnek ezek a láthatatlan városok? Álmaimban a képzelet égbe törő kőtornyokat, lombcsipkés oszlopokat, rokokó kerteket, vakító fehér sétányokat, illatoktól-szagoktól terhes levegőjű piacokat, kikötőket, bronzszín palotákat rajzolt elém és egyre jobban mocorgott bennem a késztetés, hogy legalább belekukkantsak ebbe a könyvbe. Ehhez tudni kell, hogy vannak olyan szerzők, akiket figyelek [ez nem olyan éjszaka, amikor normális postokat írok delíriumszerű állapotban]. A figyelemnek nincs semmi jele, általában nem teszem őket várólistára, nem jelölöm jegyzetben, csak ott üldögélnek a látóterem peremén és várnak. Várunk, ők és én, hogy úgy érezzem, megértem rájuk, és Italo Calvino az egyik ilyen figyelt szerzőm volt, mint annakidején Rushdie. Tényleg, ha már Rushdie, elárulom, hogy még párba is tudom állítani a Láthatatlan városokat és A firenzei varázslónőt (basszus, ideje lenne már másik Rushdie-t is olvasnom, hogy ne csak ezzel az eggyel villogjak), és nemcsak azért, mert mindkettőben egy nagy hantás utazó próbál lyukat beszélni egy nagy uralkodó feneketlen hasába, hanem mert úgy érzem, egy stílushosszon rezegnek ők ketten, egy olyan stílushosszon, amit én nagyon szeretek, amivel én nagyon azonosnak érzem magam, bármilyen hülyén hangzik is ez.
Hol vannak ezek a városok? Talán a sakkfigurák lépéseiben és magában a játszmában rejtőznek, talán a szomszéd utcában vannak elbújva, vagy egy kilométerre nyugatra, a föld alatt hat lábnyira, az emberek szemében, a te szívedben, a kedvesed lélegzetében, a gyermeked lelkében. A városok mindenütt ott vannak és sehol sincsenek, bennünk vannak és a világon kívül, mindenkinek máshol, mert ahányfélék az emberek, annyifélék a városok is. Vannak folyamatos városok, rejtett és karcsú városok, az emlékezet, a vágy és a cserék városai. A városok olyanok, mint a nők, nem hiába hívják őket Zoénak, Isidórának, Tamarának vagy Oliviának. Olyanok, akár a szeretők, különbözőek, mégis ugyanolyanok.

És hogy én melyik városban laknék? Azt hiszem, Smeraldinában. Amíg tovább nem utazom.

"Smeraldinában, a vízre épült városban csatornák hálózatát és utcák hálózatát találjuk, egymásra helyezve, egymást átmetszve. Hogy egyik helyről a másikra menj, mindig választhatsz a szárazföldi vagy a csónakút között; és mivel Smeraldinában a két pont közötti legrövidebb távolság nem egyenes, hanem kacskaringós kanyarulatokba szerteágazó cikcakkvonal, minden járókelő előtt nem csupán két út nyílik, hanem rengeteg, és számuk még növekszik, ha valaki a csónakon átkeléseket és a szárazföldi átszállásokat váltogatja. Így Smeraldina lakót nem fenyegeti a naponta ugyanazon utcákon járkálás unalma. És ez még nem minden: az útvonalak hálózata nem egyazon rétegen helyezkedik el, hanem kis lépcsők, karzatok, szamárhát hajlatú hidak, függőutak hullámos terepét követi... Több kényszerűség nehezedik a titkos és kalandos életekre itt, mint másutt. Smeraldinában a macskák, a tolvajok, a titkos szeretők magasabb és meg-megszakadó utakon közlekednek, egyik tetőről a másikra, tetőteraszról erkélyre ugorva, az ereszeket kötéltáncosléptekkel kerülgetve..."

Eredeti cím: Le Città invisibili 
Kiadó: Kozmosz Fantasztikus könyvek / Európa könyvkiadó
Kiadás éve: 1980 / 2012
Fordította: Karsai Lucia
Ár: pár száz forint / 2900 Ft

Az van,

hogy le vagyok maradva jó sok könyvvel, de róluk írni nincs időm, mert látható, hány óra, mire idáig jutok. Fáradt vagyok, meleg van, ha csak a küszöbön ülök, úgy érzem, tíz perc alatt lekváros kistáska lesz belőlem.

Ha holnap - azaz ma - nem hozok rendes bejegyzést, tessék postán küldeni egy strigát. De elég lesz egy ledoromboló komment is...

Endymion megjelenés

Háááháhááááá, már kevesebb, mint egy hónap és:

Szeptember 20-án fog megjelenni - magyarul először -, bővebben a kiadó blogján lehet róla olvasni, de aki még nincs túl a Hyperion bukásán, ne kattintson a linkre, mert számukra erősen spoileres a bejegyzés.

Ui.: olyan szép.

A hét borítója

Egy hét absztinencia után ismét. Kicsit furcsa, de újabban a furcsákra bukom.

David Snodin: Iago

Megérdemled a halált

"- Tudja, hogy mire gondolok. Ő ölte meg?
 - Maga szerint? Olyan, mint egy gyilkos?
 - Túl régóta élek New Yorkban - felelte. - Nekem mindenki olyan, mint egy gyilkos."

Lawrence Block: Tánc a mészárszéken
Értékelés: 5 digóbagó az 5-ből
Kedvenc karakter: Matt, Elaine

Olyan régen jelent meg a sorozat utolsó kötete, hogy már nem is emlékszem rá (ez nem igaz, de tényleg régen jelent meg). Ebben a részben az exalkoholista exzsaru egy gyanús gyilkossági esettől a prostitúció és a pornófilmek világába jut el, azoknak is a legmélyebb bugyrába: a gyerekek kihasználásához és az ún. snuff pornóhoz, amelyekben valaki hosszas kínzás után meghal a film végén.
Egyik Matt Scudder-történet sem habostorta, de ez a fenti témák miatt különösen fájdalmas és reménytelen hangulatú, és a végére megint azt a következtetést lehet levonni, hogy a világ úgy rossz, ahogy van, az emberek pedig a legnagyobb rohadékok rajta.
A cselekményről sokat nem akarok elárulni, a szerkezetét már megszokhattuk az előző nyolc kötet során: valaki megkeresi Scuddert, aki még mindig a hoteljában lakik és még mindig küzd az alkoholmámoros démonaival - nem, nem iszik, csak morbid módon szeret kocsmákban megbeszéléséket és baráti összejöveteleket tartani -, ő pedig elvállalja az ügyet, amely valójában sokkalta bonyolultabb, mint ahogy első ránézésre látszik. Jelen esetben úgy tűnik, Matt két eseten dolgozik párhuzamosan, az egyik Amanda Thurman meggyilkolása, ill. az, hogy tényleg a férje ölte-e meg a terhes feleségét, a másik egy videokazettához kapcsolódik - igen, egy kazettához, mert a regény eredetileg 1981-ben íródott, amikor én még csak kósza gondolat voltam. Ezt az "archaikusságát" is szeretem a sorozatnak, nincs mindenkinek mobiltelefonja, iPodja, tablet, blackberry, netbook, még az internet sincs jelen a történetben, ki hallott már ilyet?
Olvastam már néhány fanyalgó véleményt erről a sorozatról, miszerint nem történik benne semmi, és tényleg, a konkrét történés nem sok: Matt felkel, újságot olvas, kólát iszik, meghallgatja az üzeneteit, eljárkál ide-oda, sok minden a rengeteg párbeszéd során derül ki, és mindig megoldja az aktuális ügyet, így vagy úgy. Én szeretem a humorát - kicsit hihetetlennek tűnik, de vannak vicces fordulatok a beszélgetésekben, amelyek oldják egy kicsit a depresszív hangulatát, például ez:

" - Nyisd ki a bilincset.
 - Hát, nem is tudom - mondta. - Megmondom őszintén, tetszik a látvány, ahogy a saját segged markolászod, nem bírsz felállni, de leülni sem. Nem szeretnék közbeavatkozni."

Én nem mondtam, hogy Durrell-stílusú humorról van szó.
Tehát a szöveg szikár, de a szavakban rejlő mondanivaló annál több - vajon hányan néznek hülyén, amiért egy krimivel kapcsolatban ilyenről beszélek? -, minden vétke ellenére Scudder egy hős, moralitásának páncélja egy kicsit megkopott, itt-ott rozsdásodik, de becsületkódexe hibátlan: ha valaki valami nagy mocsokságot művelt, nem úszhatja meg, és ő addig dolgozik rajta, amíg minimum rács mögé nem kerül.
A szereplőket is kedvelem, pedig kik vannak itt? Zsaruk, akik csinálnak kisebb-nagyobb stikliket. Stricikből lett műkereskedők, luxuskurvák, akik dél-amerikai irodalmat hallgatnak és Borgest olvasnak, kocsmatöltelékek, csaposok (a Párizsi Zöld és a Miss Kitty a legjobb kocsmanevek a világon), drogosok, hajléktalanok, bűnözők, szentek, papok, gazdagok, szegények körhintája ez. És itt van ismét Mick Ballou, az ír gengszter, véres henteskötényében masírozik a hét órás hentesek miséjére - nagyon jó szereplő, de nem szeretném, ha bárdjával lecsapná valamelyik testrészem. Furcsa ez, rengeteg emberéletet kioltott, mégis megkedveli az olvasó és valamilyen szinte elfogadja az erkölcsi felfogását.


Összességében annyit tudok mondani, miután ennyit rizsáztam, hogy minden fájdalmas részlete ellenére szerettem olvasni ezt a könyvet, és annyira szeretném, ha Block írna még vagy tíz részt. Annál is inkább, mivel egyike azon furcsa íróknak, akik tudják tartani a színvonalat, ha sorozatba kezdenek.
Ui.: Biztos én vagyok a lökött, de jobban szeretem Scuddert, mint Bernie-t.

A könyvet köszönöm szépen az Agave kiadónak!

Eredeti cím: A Dance At The Slaughterhouse
Sorozat: Matt Scudder 9.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2012
Fordította: Varga Bálint
Ár: 2980 Ft
Az író blogja

Nyereményjáték az új Maxim-regényekért

Júniusban már hírt adtam a Maxim Kiadó ősszel megjelenő regényeiről - amelyek azóta "Dream válogatás" név alatt futnak -, hamarosan néhányat a kezünkbe vehetünk, ezeket lehet most megnyerni a kiadó Facebook-játékában:
Ruta Sepetys: Árnyalatnyi remény [link]
Cynthia Hand: Angyalsors [link]
Cynthia Hand: Angyalfény [link]
Jay Asher - Carolyn Mackler: Kezünkben a jövőnk [link]
Jennifer E.Smith: Vajon létezik szerelem első látásra? [link]

A részletekről itt olvashattok, csak annyit kell tenni, hogy nyomsz egy tetszik-et, megosztod és regisztrálsz.

A Wimpole Street foglya

"-... Mrs. Barrett valószínűleg nem alkalmazott volna, ha nem lettek volna kitűnő bizonyítványaim. Még eddig mindenütt sikerült eredményeket elérnem. De Elizabethnél minden nevelési elvem csődöt mondott. Még gomblyukat sem tud varrni, noha elmúlt tizennégy éves!
 Mrs. Barrett keze gyengéden végigsimogatta a vékony bőrkötésű könyvet, unokája első, nyomtatásban megjelent munkáját, és hangjában egy csipetnyi gúnnyal megjegyezte:
 - Hát ha gomblyukat nem is tud varrni, azért, úgy érzem, kedves Miss Orme, ez a kis könyv felér egy tucat gomblyukkal, ha nem többel!"

Kertész Erzsébet: Elizabeth
Értékelés: 5 verssor az 5-ből
Kedvenc karakter: Elizabeth, Browning, Flush:D

Ezt a csodás könyvet Heloise-tól kaptam ajándékba, aki tudja, mennyire odavagyok Elizabeth Barrett-Browningért a 43. portugál szonett óta. Az elsőként a Delírium c. könnyed ifjúsági disztópiában olvasott szonett után elolvastam a Flush-t, amely a költőnő történetét hűséges ebe, Flush szemszögéből írja le, természetesen csak a Wimpole Streetre kerülésétől a haláláig. Kertész Erzsébet regénye ehhez képest olyan, mint egy exkluzív mozifilm, végre az elejétől a végéig megismerhettem Lilibeth életét és választ kaptam a Flush olvasása közben felmerült kérdéseimre. Természetesen nem kezelem kőbe vésett objektív anyagként a történetet, de nem hiszem, hogy földrésznyi lódítások lennének benne.

Mr. és Mrs. Barrettnek tizenegy gyermeke született, nem csoda, hogy édesanyjuk nem tudott maximális figyelmet szentelni valamennyi csemetéjének, miközben a hatalmas birtokot és háztartást is igazgatnia kellett. Elibeth-et a kor szokásaival ellentétben teljesen szabadon nevelik, hagyják, hogy az erdőben kószáljon, verseket írjon, hanyagolja a hímzést, festegést és éneklést, azaz a korabeli, leányokkal szemben támasztott műveltségi követelményeket, jaj, és minő borzalom, ógörögül tanul legkedvesebb testvérével, Edwarddal, kettejüket csak Brónak és Bének nevezik. Édesapja bálványozza a törékeny, fekete hajú kis teremtést, lánya hasonló érzéseket táplál Mr. Barrett iránt.
Aztán egy gyönyörű hajnalon minden megváltozik, amikor... ez spoilernek minősülne? Mivel életrajzi regényről van szó, nemigen, de azért nem írom le, hiszen EBB élete nem annyira ismert, mint például Boleyn Annáé, az aligha okoz meglepetést bárkinek, hogy Anglia királynéját lefejezik. Tehát maradjunk annyiban, hogy történik valami, ami megtöri a Hope End-i boldog életet. Elizabeth amúgy is gyenge egészsége még inkább megrendül, ágyhoz kötött beteg lesz, ám ez tehetségét nem rombolja le - mindössze húsz évesen megjelenik az első verseskötete [a fenti idézetben szereplő kötetet apja készítteti el, ötven példányban], és ami nagyon meglepő, a kritikusok is jól fogadták, akárcsak a további alkotásait, ellentétben férje művészetével, pedig Robert Browning műveit ma jelentékenyebbnek értékelik.
A családot további veszteségek érik, ezek után költöznek a komor Wimpole Street-i lakásba, Londonba, és nemsokára feltűnik Flush "szőrös szatírfeje":) Innentől a történet nagy része ismerős volt, és tudom, hogy ciki, de hótt romantikusnak találtam Elizabeth-ék szökését Itáliába - ahol egyébként sokat javul a költőnő állapota. Nagyon dühös voltam Elizabeth apjára, akit az átélt fájdalmak keserű, zsarnoki emberré tettek, amiért gúzsba kötötte a gyerekeit. Hiába javasoltak az orvosok levegőváltozást, hogy Lilibeth erőre kapjon, apja gyakorlatilag bezárva tartotta abban a komor szobában, ahol az ablakot se merték kinyitni, nehogy a nyirkos londoni levegőtől még rosszabbul legyen. Képtelen vagyok megérteni, hogy egy jóindulatú ember, aki imádja a gyerekét, hogy képes néhány hónap alatt ennyire megváltozni, és meggyőződésében semmi nem képes megingatni, a szökés után apja soha többé nem állt szóba Elizabeth-tel, az unokája se érdekelte. Az is rejtélyes, hogy Elizabeth apja iránti szeretetét hogy nem mérgezte meg annak önzése, egy rossz szót nem mondott rá, pedig nagyon sokszor okozott neki fájdalmat.

Nagyon szerettem ezt a könyvet olvasni -a benne feltűnő regények és más irodalmi vonatkozások miatt pláne -, két nap alatt befejeztem, és biztos, hogy újra fogom olvasni. Csodálom ezt a törékeny nőt, aki szembeszállt a tizenkilencedik századi asszonysorssal ("Asszony sorsa a tűrés" - mondta az édesanyja.), az apjával, a költészetéért, a szerelméért, és számos művével kiállt az elesettek mellett. Gyenge egészségi állapota ellenére hatalmas erő és kitartás rejlett benne, ezt csak a tehetsége múlta felül.

Ui.: nézegetem Kertész életművét, és mivel tetszett az Elizabeth stílusa, valószínűleg a többi könyvét is el fogom olvasni.

Kiadó. Móra
Kiadás éve: 2007
Ár. 1890 Ft
Az írónő a wikin

Tündérkrónikák 5!

Szeptember 17-én érkezik a sorozat befejező(?) kötete, a fülszövegét nem olvastam el, mert én marha úgy tartogatom A hajnalra várvát, mintha nőne az érték értéke attól, hogy később olvasom el.

Dönörű a  borítója:

Bővebb információ a kiadó blogján, ahol megint hirdettek trailer-és bannerjátékot.

A zúj sablonról

Ami még minden, csak nem tökéletes, még nem találom, hová kell beszúrni a háttérkép html-jét, a képeket át kell méreteznem, meg ilyen gyengédségek, de az is lehet, hogy az egészet lecserélem, tehát a viharos állapotokon kéretik nem meglepődni.

Parázs mesék

"Ó, de régen is volt már az, amikor hatalmas tökre ültünk, és azon úszkáltunk a Tiszán, lágyult el a kocsmáros hangja, és megölelte Béci vállát, cingár kis kölyök voltam, és akkor a húgomat elragadta a víz. Vitte, vitte egyenesen egy buzgár felé, mi meg csak ordítottunk, visítoztunk a parton. A folyó büntet, bátyám, ne feledd, csak tényeket ismer, a nagyszájúak véleményét pedig szereti megcáfolni, mutatott a másik sarokban félrészegen fennhéjázó halászokra. Béci elgondolkodva nézett rá. Ilyen a Tisza, fiam, kegyetlenül akaratos folyó."

Halász Margit: Éneklő folyó
Értékelés: 5* prominens bögrecsárda az 5-ből
Kedvenc karakter: Árvai Lali:D


Számosával vannak olyan könyvek az életemben, amelyek nagyon-nagyon érdekelnek, de valami miatt úgy érzem, még nem érkezett el az idő, ezért várok, várok, aztán átkozódom, hogy mi a fenének vártam ennyi ideig. (De ez még mindig a szerencsésebb kategória, mint a hatalmas pofára esés.)
Az Éneklő folyó kicsit olyan élmény volt számomra, mintha hazaérkeztem volna; otthonos érzés volt hallgatni Mari nagymamájának meséjét a tiszai szörnyről, ami bánatosan sír elvesztett szerelmese után, de a regényben szereplő alakok is ismerősek voltak, hiszen ízig-vérig magyar figurák, ismerhetjük néhány vonásukat más történetekből, vagy az utca túloldaláról, a munkahelyről vagy akár csak hallomásból. Néhány szereplőnek öröm elemezgetni a lelkivilágát, például Mariét, ennek a szerelmi drámának a királynőjéét. Olyan ez a nő, mint egy Hortobágyon nőtt orchidea, az ember csodálkozik, hogyan tud ezen a szikkadt, kegyetlen földön megélni ez a kényes, üvegházba való törékeny virág, és egyáltalán, hogy a csudába került ide, a Jóisten pottyantotta le a földre? Mari, Kandicsfalva orchideája, ez a két diplomás festőnő Béci, a falu hentese mellett tengeti az életét, amit ő boldognak és teljesnek nevez - csoda, hogy az ég még nem repedt meg -, nem is tudom, hogy lobbanhatott benne szenvedély a zöldszemű Renátó iránt, biztos a tiszai szörny síró éneke tehet róla.
Amit ezekből a kapcsolatokból szerintem meg lehet tanulni, az az, hogy a szerelem önmagában nem elég. Édeskevés az a hirtelen kiszikrázó, leírhatatlan érzelem a gyomor és a szív között, erre házasságot - már amennyire én értek hozzá - nem lehet építeni, ha nem társul mellé közös hullámhossz (talán ez a legfontosabb), egyetértés, együttműködési készség, hasonló életszemlélet és néhány közös téma. Felelősségérzet, egymás kölcsönös megbecsülése. Mert Mari és Béci olyanok egymás mellett, mint egy cikornyás, kicsit silány minőségű üvegpohár és egy mázas bögre, aminek letörött a füle, de ugyanez igaz Kisékre, főleg Beára. Mindig keres valamit, de sose találja meg, pokoli lehet. A benne tátongó űrt keresi tulajdonképpen, talán az önbecsülése hiányát, amelyet használtruha-bálákba próbál fojtani. Bezzeg a Kozma Orbán, a remekbe szabott ladikok alkotója, ő tudja, mi a dolce vita, és tudják Mariék malackái is, a Rómeó és a Júlia.
És persze tudja a Tisza, ez a festett szőke ledér nő, aki mindig ad, de mindig többet vesz el, mert ő a partba szerelmes, és az emberekkel ellentétben oly ritkán és oly kevés időre érheti el vágyai tárgyát, és azok a hülye emberek még mérgezik is, meg állandóan fogdosnák a halakat, a vén, telefonáló harcsa is megmondhatja, meg a kerge szilvaorrú keszegek. Amikor pedig a szörny megmozdul benne, az epergömbökről álmodó gyík felrezzen, és belebújik a sátort formáló Anna Karenina lapjai közé.
De mindenki tudja ám, hogy Kandicsfalva a világ közepe, oszt Dallas, ezt Árvai Lali is megmondta, a horgászok sokfunkciós átka, meg a fácánjai.

"A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az."

Kiadó: Geopen

Kiadás éve: 2011

Ár: 2990 Ft

Az írónő honlapja 

Akció

Szandi Könyvmaraton, 40%-os akció, a kiadó saját regényeire, 

augusztus 17-éig.

Igen, volt képem rendelni, mert ezek iránt régóta esz a fene, és ez a vágy nem csillapult:

Tölgyfa a dombtetőn

Napok háza

A párizsi feleség

Ti rendeltek valamit?