És ha már nem, akkor bukjunk nagyot

Szűk köreinkben járványszerűen ütötte fel fejét a Könnyed Könyvek Olvasása nevű, K-típusos libritisz; valószínűleg mindenkinek a töke, a topánja, a puttonya, a szőrös csizmája tele van az évvel, érezzük, hogy mindjárt jön néhány nap pihenés (avagy az idegbaj fenyő-és verejtékszaggal átitatott, ünnepi kiadása), és hát a vesztünket érezzük. Az év végi elcsigázottsághoz pedig nem A Buddenbrook-ház, A Mester és Margarita vagy a Kő hull apadó kútba illik, hanem a hétköznapi módon megható YA-k (Rainbow Rowell regényei, Neked adom a napot, Dash és Lily - Kihívások könyve stb. - van ennek a kategóriának valami trendi rövidítése? Erre utalva: ugye tudjátok, hogy van már betegségirodalom, sick-lit is? Mondjuk, ha valamiből, ebből nem kellene divatot csinálni).

Na, de arról akartam kotyogni, hogy mindenki ilyen kis lélekemelintő semmiségeket olvas, én meg összeszorított foggal, kiszikkadt aggyal fúrom magam előre A Mester és Margaritában, és ugyan már helyrerázódott a kapcsolatunk, a nyálam folyt valami síkegyszerű, csajos történetért.
Azt még nem mondtam, hogy a munkahelyemtől három villamosmegállónyira van a kísértés maga, egy FSZEK fiókkönyvtár. A tegnapi napig tartott ki az akaraterőm; felfedeztem, hogy a Fangirl és a Campari reggelire (utóbbira, amíg egyesek nem írtak róla, utálkozva néztem, hogy soha el nem olvasnám) kölcsönözhető. Tíz perc múlva feltéptem a könyvtár ajtaját, hogy újítsák meg az olvasójegyem és vágják hozzám a két könyvet, mert állati gyorsan vissza kell mennem, legközelebb végigmolyolom az egész helyiséget.
Szóval, ez lett belőle.

A kedves kiakadt, hogy mégis mi a halálnak nekem a könyvtár, amikor cirka háromezer könyv közül választhatok, és azt mondta, ne áruljam el senkinek, hogy ekkora gyűjtemény mellett könyvtárba járok, mert vagy hülyének fognak nézni, vagy megszállottnak. Két okból magasról teszek rá; egyrészt az emberek amúgy is hülyének néznek, másrészt magasról leszarom. Mellesleg senkinek semmi köze hozzá, hogy könyvtárba járok. Mégsem ugyanaz, mint a swingerklub, na.

Ui.: ez meg a cicás cicanadrágom meg cicás zoknim, az ünnepi szerelésem a lányokkal közös karácsonyi bulin:

Miről beszélek, amikor futásról beszélek

Hosszú idő óta először éreztem azt, hogy futás* közben sikerült zen állapotba kerülni. Hülyén hangzik, de nem is annyira fizikai próbatételről van szó, hanem szellemi teljesítményről - és szellemi elégedettségről. Persze, ha reggelente eszembe jut, hogy este edzés, legszívesebben az ágy alá bújnék, hogy én nem, képtelen vagyok rá, két kilót nem bírok el, olyan fáradt vagyok, és rettenetesen álmos... és hogy fussak? Képtelenség, tíz perc után beleáll a fura görcs a lábamba és lőttek a szellemi konfortérzetemnek. Aztán (szerencsés esetben) estére sikerül magam annyira felszívni (bátorsággal), hogy menjen az edzés, aztán eszembe jut, hogy kb. két év vergődés után eljutottam arra a szintre, hogy az átlag edzést, ha kínlódva is, de meg tudom csinálni. Futni még nem futok ennyi ideje, de kialakult annyi rutinom, hogy a roppant bizonytalan énem is szilárd bizonyossággal tudja, hogy az alapot végig bírom csinálni - bármi történik is, beszúr az oldalam, kapkodom a levegőt, két perccel a vége előtt a halálomon leszek, akkor is megcsinálom. Levegőt már nem tudok venni, de káromkodni igen.

De van egy pont, amikor sikerül a futás fizikai vonzatait elengedni - nem tudom pontosan, mi kell hozzá, valószínűleg sokat segített a napközbeni normál táplálkozás és a fehérjeturmix, de nem voltam kipihentebb vagy nyugodtabb, mint máskor -, és csak a gondtalanság marad. Az erőfeszítéssel a többi gondot is elengeded. Valahogy nem számít. Nyugodtan, laza testtartással, leeresztett vállal és lazán tartott, nem görcsösen ökölbe szorított kézzel. Nem számít, hogy a mellettem lévő fickó gyorsabb vagy a másik lány lassabban, de tovább bírja, mert nekem erőlködés nélkül, örömből megy. És gyors vagyok és ügyes és szép. A testem erős és egészségesen működik. Nem számít, hogy a lábam vékony és nem dagadnak rajta az izmok, mert bírják a tempót és nem fáradnak el - futás közben sose az a bajom, hogy fájnak a lábaim, mert egyes gépeken lazán mozgatnak hatvan kilót. Az se érdekes, hogy nagyobbat kellene lépni, hosszan előre nyújtott lábbal, nem így röviden felcsapva - nekem így kényelmes, nekem így megy. Biztos nem futok szépen. Nem, ez nem így van, szépen, harmonikusan futok. Más ítélete nem számít, ez a saját, belső élményem, küzdelem magammal, a problémák elegyengetése, elengedése, legalább ideiglenesen.

Ezt szeretem a mozgásban. Hogy igazi. Akármennyire nyivákolok egy-egy emelkedő megmászása közben, a kirándulások hiányoznak a legjobban, ki hitte volna. Sokkal értelmesebbnek érzek egy néhány óráig történő, oda és vissza gyaloglást, mint egy nyolc órányi munkával töltött napot, amit sikerül túlélni. A túrát viszont megéljük; ami nem fontos, otthon marad és bizonyos dolgok jelentősége felfokozódik; még egy korty víz is finomabb, hát még egy csomag keksz! És megadja azt, amit a dolgozás ritkán tud - a jól végzett munka örömét. Az elégedettséget, hogy végre nem ment pocsékba az idő, hanem valóban tartalmas, értékes dolgot végeztünk, amivel még a szervezetünknek is jót tettünk. Ez akkor is működik, ha nem megyünk gyorsan (kifejezetten utálok túrán rohanni, ennyi erővel a futópadon is lehet mászkálni), mert nem a sebesség, hanem az élmény a lényeg. És bármennyit kínlódtam is egy-egy alkalom során (sárga ösvény...), még nem volt olyan, hogy ne jó élményként maradjon meg bennem.

*Pontosabban futkorászás, mert nyugodt lelkiismerettel nem nevezném futásnak azt, amit művelek, de az én lelkiismeretem a létező legkaotikusabb terep, úgyhogy hagyom a faszba a mentegetőzést meg a magyarázkodást.

Közöny

"Elérkezett ahhoz a pillanathoz, amikor egyre nagyobb intenzitással merült fel benne egy olyan megsemmisítően egyszerű kérdés, hogy nem tudott szembenézni vele. Azon tűnődött, érdemes-e élnie; érdemes volt-e valaha is. Gyanította, hogy a kérdés előbb-utóbb mindenkire rátör; de vajon ugyanilyen személytelen erővel-e? A kérdéshez szomorúság társult, de csak amolyan általános jellegű szomorúság, amelynek (gondolta) nem sok köze van őhozzá és az ő konkrét sorsához; még abban sem volt biztos, hogy abból a nyilvánvaló okból fakad-e, amivé az élete vált. Úgy hitte, inkább évei egymásra rétegződéséből ered, a véletlenek és a körülmények megsűrűsödéséből meg abból, amit most már érteni vél belőlük. Zord, csúfondáros örömet lelt a lehetőségben, hogy e tudáshoz talán mindaz a tudomány vezette el, amire szert tett: hogy végül minden, még a tudás is, ami megérteti ezt vele, hiábavaló és üres, s a végén a semmibe fakul, abba, amin semennyit sem változtatott."

John Williams: Stoner

Nagyon, nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, egy nehéz nap (vagy hét?) után úgy döntöttem, megérdemlem, berongyoltam egy könyvesboltba és majdnem teljes áron megvettem, mert néha szarni kell az ilyenekre, az árra, a várólistára, az "úgyis-lesz-akcióban"-gondolatokra. Rögtön elkezdtem olvasni, ne legyen ideje kialakulni a komplexusoknak (ez persze nem jött össze), létre is jött a harmónia a második oldalon (avagy a komplexusok sírva távoztak), és természetesen a projekt utolsó lépésénél sikerült elcsúszni - nagyon, nagyon sokáig eltolódott, hogy beszámoljak a könyvről. És a Stonerről elég nehéz, nem olyan kis könnyed, tinglitangli könyv, mint mondjuk az Illatos levélkék vagy a Vanessa és Virginia. Erre, mondjuk, rácáfol a Mrs. Hemingway postja, ami annyira nem akart sikerülni, hogy az első változat kinyomtatott verzióját írtam át, annyira nem boldogultam a képernyővel.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor elárulom, hogy a könyvvel kapcsolatban volt egy felkavaró vitám, ami óhatatlanul hozzátapad az olvasmányélményhez, mondhatni, átszínezi, érzelemdúsabbá teszi számomra a regényt - már csak emiatt is inkább személyes, mintsem objektív jellegű lesz a post. A másik ok az, hogy régen olvastam és már mindent megírtak róla, amit lehetett.
A Stoner nekem abból a szempontból kiemelkedő az idei olvasásaim közül, hogy szembesít a saját jelentéktelenségemmel. Úgy vág oda ez a könyv, hogy abszolút nem hatásvadász, falhoz-és érfelvágós sem akar lenni, de a tiszta, egyszerű, sallangmentes próza olyan harmonikus kontrasztot alkot Stoner teljesen átlagos életével, hogy csak azt nem rendíti meg, aki szándékosan ellenáll a varázsának. És mit kezdjek Stonerrel? Vessem meg a megalkuvásáért, a szelíd belenyugvásáért, ahogy egy "Nem számít." kijelentéssel elengedi a nyűgeit és inkább alkalmazkodik a helyzethez, mintsem felvegye a harcot? Mire megyek én a pitiáner küzdelmeimmel, a saját jelentéktelenségem miatti önkínzással? Nem biztos, hogy a toporzékolással előrébb jutok, mint Stoner a jóindulatú közöny kiépítésével. Talán ez kell ahhoz, hogy több-kevésbé épséggel ki lehessen bírni egy ilyen, hétköznapi veszteségekkel teli életet.
Kibírni az életet, hétköznapi veszteségek - baromi elszomorító jelenségek. Fel lehetne tenni a kérdést, hogy miért jó erről olvasni; mert megkönnyebbülök, cseszd meg, hogy nemcsak engem gáncsol el az élet, hanem még a regényhősöket is, és egy író megírásra érdemesnek találja a sablonos, pitiáner problémáimat, problémákat.
Egyébként tele van a könyv hihetetlenül emberi, jellegzetes pillanatokkal, ami az átlag (avagy fantasztikus) regényhősökre soha nem jellemző; nincsen például olyan "üres jelenet", amikor kívülről nézve nem történik semmi, de a szereplőben valami fontos játszódik le; Stoner egy téli estén az irodájában ül, hirtelen indíttatásból kinyitja az ablakot, a villanyt lekapcsolja, és némán a kint kavargó fehérségbe mered. Gyönyörű jelenet; semmit nem tudunk meg a gondolatairól, a szavak csak a külső körülményekről szólnak, de az író tökéletesen érzékelteti a pillanat jelentőségét. Nem hiszem, hogy van olyan ember, akivel ne történt volna meg legalább egyszer, hogy az idő egy pillanatra megtorpant, ő pedig kilépett az életéből, hogy aztán ugyanolyan gyorsan minden visszazökkenjen a szokott menetébe.

Kevés "mai" könyvről lehet megjósolni, hogy részévé válik-e a világirodalmi kánonnak és az emberi emlékezetnek, de a Stoner biztosan ilyen. Nem ilyen lesz, hanem már ilyen.:)

Eredeti cím: Stoner
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2015
Fordította: Gy. Horváth László
Ár: 3900 Ft

Természetesen nem jött össze

Avagy rövid helyzetjelentés egy állati jó karácsonyi meglepetés-buli után.
Természetesen nem olvastam el két könyvet szombatig, viszont A Mester és Margaritának nekiálltam. Rohadtul nyugodtabb időszak szükségeltetne hozzá, de olyan nem lesz, úgyhogy egy életem-egy halálom - elven belekezdtem. Ha nem veszem komolyan és nem agyalok rajta, hogy mi mit jelent, egészen élvezem. Semmi kincsért ne álljatok szóba idegenekkel, mert Annuska már kiöntötte az olajat és a fekete kandúrok szabályszerűen akarnak tömegközlekedési eszközöket igénybe venni.
Kaptam sok szép könyvet (szám szerint ötöt), és még fogok egyet, ha sztimivel sikerül összelogisztikázni a dolgot. Ezzel meghaladom a tavaly beszerzettek számát, de oly mindegy, hogy 35, 36 vagy 37 új könyvem lesz 2015-ben. Meg nem ez a lényeg, hanem az ésszerűség, meg hogy tényleg vágyott könyveket vegyek meg (és olvassak el), ne pótcselekvést műveljek.
Ezeket kaptam (pat, fezer, Nita, vicomte és vicomte ajándékai):
    

És a köret, az még ennél is izgalmasabb.
Új lakásba költöztünk. Nagyobba, szebbe, közösbe. És volt pofánk eltitkolni.:)
Nem tudom, kinek mennyire tűnt fel, milyen brutális mértékben megritkultak a postok, a költözés volt a fő ok, a költözés mellett végzett munka volt a második. Élni már nem nagyon jutott idő, olvasni, edzeni és írni végképp nem. Az egész procedúra és az átélt kalandok megérdemelnek egy külön postot, amennyiben érdekel valakit, miért habzik a szám a kartondobozok látványától és milyen rosszul vagyok az Obi és az Ikea gondolatától is. Ha az a kurva mosógép meg egy centit is arrébb mozdul, kivágom a picsába.
Huhh.
Tehát, ott tartottunk, hogy pofátlanul eltitkoltuk a lányok elől a helyváltoztatás tényét. Valami isteni csoda folytán mindenkinek alkalmas volt a december 12., a szombati munkanap a közös ünneplésre. Fezert beavattuk a titokba, mert ő meg messze költözött és nem érdemelte meg a kis kiruccanást, nem úgy, mint a büntitúrát elnyafogó pat és Nita. Kár, hogy nem készült videó, hülyére röhögtük volna magunkat, miközben a forralt bort és a kuglófot készítettük a meleg lakásban.:)) A két lányt halálpontosan négyre odarendeltük a régi lakáshoz - szegény Nitának várnia kellett, mert vicomte még tévét szerelt. A pasim gonosz, és felmásztak az ajándékokkal, kajával a harmadik emeletre, be az üres lakásba. Két perccel később becsöngetett pat, aki végképp nem gyanított semmit, hiszen azonnal nyílt a kapu, minden a szokott módon zajlott, a gonosz Nita pedig sapkában-kabátban elbújt, hogy teljes legyen az élmény. Az arckifejezés valószínűleg szavakkal nem kifejezhető, azokat a szitokszavakat pedig nem illik képernyőre vetni.

Az ünnepi szerelés

Közben én otthon már átkozottul ideges voltam. Két hónap elmebaj volt mögöttünk, péntek este bevásároltam, még szombat reggel is eliszkoltam pár cuccért - sietni kellett a tévé kiszállítása miatt -, kitakarítottam, pakoltam, aztán megállapítottam, hogy szívrohamom lesz és ledőltem kicsit. Olyan iszonyatosan fáradt és álmos voltam, hogy még akkor is fáziskésésben voltam, amikor a lányok megérkeztek, de legalább a vérnyomásom helyre jött. Ha nincs ott velem fezer, nem tudom, mit csinálok, bestresszeltem a kuglóf és a hosszú tepsi miatt, amit ő elfordított, forralt bort csinált, segített ajándékot csomagolni, de még el is mosogatott, örök hálám érte.
A felháborodottságtól (na meg a másfél kilométeres sétától) kipirult arcok minden fáradozást megértek, a teljes hétvégéket felemésztő pakolást, a hétfő esti ikeázást, a rengeteg szerelést, a sok cipekedést, mindent. Szegényeket kicsit sajnáltam, de ha belegondolok, hogy én mennyit túráztam, futottam és milyen kevés könyvet szereztem be, már annyira nem.

Maga a délután-este nagyon jó hangulatban telt, a legkedveltebb italt a cider volt (patnek a lime-os örök szerelem marad), a legjobb étel még mindig a mártogatós. Elregéltük az egész históriát, onnantól kezdve, hogy nyáron nekiálltunk aktívan lakást nézni, odáig, hogy aznap délután kettőkor vicomte összerakta a tévét. Utána társasoztunk, engem a saját pasim (is) megölt a Citadellában, amiért szaloncukrot és mandarinhéjat hajigáltam hozzá. Kilenckor asztalt bontottunk, mert mindenki majd' lefolyt a (nagyon szép huzatú!) székről, a kedves hajnal kettőig bizgerálta a tévét (leginkább káromkodott), én bezuhantam az ágyba a plüssállatok közé és nyolcig aludtam.

Mindenkinek válaszolni fogok a kommentjeire, csak előbb alszom egyet, mert pokoli fáradt vagyok. Most már legalább tudjátok, miért.:)

Próbáljak meg tervezni?

Szerintem ne, de úgy szeretem nézegetni a többiek decemberi listáit, hogy muszáj elnyafognom, az én olvasási helyzetem mennyire reménytelen.
Valamikor november közepén kitaláltam, hogy a közös karácsonyi buli előtt lecsökkentem a várólistám 70 darab könyvre. Aztán olyan jól haladtam, hogy merészen gondolkodtam a 65-ön.
Nem számoltam a sunyi Európás akcióval, de nem ám. Meg az S.-előrendelésemmel. Ez csak három plusz elemet jelent, de ha az embernek két hete van munka mellett három-négy könyv elfogyasztására, akkor kétesélyes helyzetnek nevezzük a jelenséget. Ráadásul elszámoltam magam; tegnap győzedelmesen befejeztem az Illatos levélkéket (93 oldal, és magyar szerző! - mert a magyarok is elég csehül állnak nálam), ma a metrón elolvastam az Oszkár és Rózsa mami (98 oldal - belga, belga!!) felét, és a mellényem a felére apadt, amikor felfedeztem, hogy ezeken kívül még két könyvet kellene szombatig ledarálnom, és nincs több rövidke olvasmányom. Illetve, akad pár, de max. egy fér bele ebbe a pár napba:

Halász Margit: Bergengóc balladák - 172 oldal
Bródy Lili: A Manci - 200 oldal
Joyce Carol Oates: Állatok - 134 oldal (de lelkileg ledarál) 
Christa Wolf: Kasszandra - 228 oldal

Persze, mondhatnátok, mit számít, hogy 70, 71, esetleg 72 könyv, ha egyszer kapok ötöt. Négyet kellene, de egy aljas személy nem átall kettőt ajándékozni nekem. Azt is tudom, ki az, és jobb, ha fél, mert egy ágyban alszik velem. Meg egyébként se számít, mert tök jó könyveket ajándékoznak nekem és különben is, le van szarva a várólista.
Ha már idáig jutok a gondolatmenetben, úgyismindegy-alapon erősen gondolkozom az összes tervlehetőség felrúgásán. De ezt a kettőt azért még szeretném sorra keríteni:
                                                      
A Mester és Margaritát évek óta hurcolom magammal, idén is beválogattam a VCs-be, jóformán könyörgök magamnak, hogy csak még ezt az egyet olvasd el és ne félj már tőle annyira, végülis ez csak egy könyv, és van benne fekete macska, még ha gonosz is. Az S. pedig BKV-intoleráns olvasmány, pokoli lenne, ha egy kanyarnál az összes csicsa melléklet kiszóródna belőle a mocskos padlóra. A könyvtárak bajban lesznek vele, esetleg csak helyben olvasható lesz.

A többiek tervei:
Kata bingózik
Dóri
PuPilla
Nita - aki olyan ügyes volt, hogy teljesítette az őszi terveit

A varázslók

"Ebben az életben sosem érnek véget az apró-cseprő megaláztatások?"

Lev Grossman: A varázslók

Most jutott eszembe, Ilweran Éles-postjának olvasása közben, hogy A varázslók is lehet generációs regény, vagy a késő huszonévesek-korai harmincasok kulcsregénye - nekünk olyan világ volt Harry Potter Roxfortja, mint Quentinnek Fillory. Kérdés, hogy ki mennyire ragaszkodik ehhez a varázsvilághoz és mennyire döglik bele, amikor már muszáj elereszteni és ebben a tökéletlen világban kell az embernek megtalálni a helyét.
De kezdjük az elejéről.
Nincs elég jelző arra a magyar nyelvben, amivel ki tudnám fejezni, mennyire tartottam attól, hogy utálni fogom ezt a könyvet*, vagy, ami még rosszabb, végigszenvedem, hátha elkapok valamit a varázsából, ahogy a Horzsolásokkal is tettem. Szerencsére Ilweran türelmes kölcsönző és egy hónap ádáz szemezés után végre nekiláttam.
És tetszett.
Régen éreztem olyat, hogy nem tudtam kitotózni, mi fog történni a következő fejezetben vagy mivel zárul a történet. Régen éreztem azt a kíváncsiságot, amikor azt várom, mivel fog ismét meglepni a szerző, milyen szokatlan fordulattal fog elszórakoztatni. Kevés fantasyt olvasok és alig pár darab van az olvasmánylistámon, ami varázslóiskolákhoz kötődik, de még én is éreztem, hogy ez mennyire újszerű és több műfaj jellegzetességéből tevődik össze, én pedig szeretem a műfajmixeket, hihetetlenül érdekes és agyalós dolgok jönnek így létre. Az eredmény ez esetben is új és izgalmas lett; mit csinálsz, ha kiderül rólad, hogy tehetséges varázsló vagy (és azon belül is a felső elithez fogsz tartozni), titkos tudásanyagok garmadáját szívhatod magadba, testileg-szellemileg halálra szívatnak, de végigcsinálod, aztán... semmi. Nincs végrehajtandó küldetés, megoldandó rejtélyek, lekaszabolható sárkányfej vagy gonosz boszorkány. Túl sok az ember és kevés a fóka - túl sok a varázsló és túl kevés a szörny. Grossman megfosztja a mágiát a varázslattól; Quentin lassan ráébred, hogy Varázskapu, a mágikus egyetem nem a Kánaán (bocs, Fillory), ahol minden probléma egycsapásra megoldódik; a varázslás nem romantikus pálcalengetés, hanem ugyanolyan kemény munka, mint a normál tanulás, ráadásul itt csupa kiváló, tehetséges diák veszi körül Quentint, igazi vetélytársak, és korántsem evidens, hogy ő a legjobb tanuló. Egy idő elteltével belefásul az egészbe és új, varázskapus énje egyre jobban emlékeztet a cipőbámuló, lúzer brooklyni srácra, aki mindent és mindenkit utált, nem tudta, mihez kezdjen az életével és halálosan unta még saját magát is.
Hiába kapsz meg mindent, amire egy humán entitás vágyhat, fénnyé és porrá válik a kezedben, és rájössz, hogy az egésszel semmit nem tudsz kezdeni. Szar, hogy ha nincsenek céljaid vagy olyan dolog, amibe bármikor belekapaszkodhatsz, amikor úgy érzed, az egész életed felesleges. Quentin, a fő-antihős a felesleges ember archetípusát eleveníti fel - milyen jól siránkoznának egyet közösen Holden Caulfielddel és Anyeginnel -, sokakkal ellentétben nem tette élvezhetetlenné a könyvet életének kiúttalansága, ő kellett, hogy legyen a főszereplő; valljuk be, ha Alice a narrátor, egészen más típusú regényt olvashattunk volna. Szegény srác állandóan pofára esik és annyira képtelen felnőni, hogy csodálkoztam, hogyhogy nem veszejtette el magát valami elcseszett varázsigével a történet negyedénél [igen, azért, mert ő a főszereplő - ezt a konvenciót azért nem rúgja fel a szerző]. Quentin nagyon jól illusztrálja az, milyen elveszíteni valamit, ücsörögni a padlón, valamennyire feltápászkodni, aztán megint seggre esni és kezdeni az egészet elölről.

A varázslók az iskolai megpróbáltatások, kalandok kapcsán nem is annyira Roxfortot idézte fel bennem, hanem az Alekszandra és a Teremtés növendékeit, aztán ki is ment a fejemből a hasonlóság, annyira más a két regény atmoszférája; Varázskapu totál anglomán világa is szinte meghitten ismerős a rengeteg angolszász olvasmány miatt, mint a jellegzetesen kelet-európai torpai kollégium, de az utóbbi húsba vágóan igazinak tűnik, mert a helyszínek hétköznapiak és valósak - bár elhiszem, hogy a brit iskolák is tartalmazhatnak kényelmes klubfoteleket, ómódi hálófülkéket és barátságos meleget adó kandallókat.:)
"Egy kissé lepusztult, de annál kényelmesebb, meghitt könyvtárszobában ültek, amit kopottas, foszló szőnyegek béleltek, és gyertyák, meg a kandalló fénye világított be. Quentin ráébredt, hogy a kicsiny bungaló belülről bizonyára nagyobb, mint amilyennek kívülről látszott;  ezenkívül sokkal hűvösebb is volt - a hangulata egy kellemes, kissé csípős őszi estét idézett. A könyvespolcok roskadoztak a könyvektől, és még a sarkokban, sőt a kandallópárkányon is ingatag könyvkupacok tornyosultak. A bútorzat előkelő, ám nem összeillő, helyenként pedig erősen viharvert darabokból állt. A könyvszekrények között a falakon a szokásos - a magánklubokban jellegzetesen felszaporodó, megmagyarázhatatlan - műtárgyak lógtak: afrikai maszkok, kopár tájakról készült festmények, nyugállományba helyezett dísztőrök, térképekkel és medálokkal teli vitrinek és oszlófélben lévő egzotikus pillangók preparált tetemei, amelyhez feltehetőleg nem kis erőfeszítés és költségek árán sikerült hozzájutni."
Kellemesen eljátszadozik a posztmodernnel is - amennyiben a Fillory-könyvek hatodik részének valóban A varázslók a címe, nem pedig A mágusok, ahogy kétszer is szerepel a második kiadásban. Erről jut eszembe, az apró, elejtett utalások, jelentéktelennek tűnő mozzanatok késleltetett kibontása külön élvezetes volt.
Talán a nyelvezete volt az, ami leginkább megfogott a könyvben, az életszerű leírások, bemutatások. Amikor találom kinyitottam a könyvet és elolvastam az alábbi részt, már mertem reménykedni, hogy jóban leszünk:
"Alice többé nem számított a műsor sztárjának; a másodéveseknek megvoltak a maguk kedvencei, elsősorban Amanda Orloff, egy harsány, nyers modorú, széles vállú lány, egyenes, mosogatólé-színű hajjal, akit rendszeresen felkértek, hogy szemléltessen valami új technikát az osztálynak. Egy ötcsillagos katonai tábornok lányaként a maga kidolgozatlan, egyszerű, nem túl színpadias módján, ám iszonyú hatékonyan és hozzáértően varázsolt nagy, zömök lapátkezeivel, mintha egy láthatatlan bűvös kockát rakott volna ki.. Vaskos hurkaujjai mintha nyers erővel facsarták volna ki a varázslatot a levegőből."

Ilyenkor örülök annak, hogy merek kísérletezni és belevágok olyan könyvekbe, amelyeknél kétesélyes, hogy tetszeni fognak - nem mintha tutibiztosnak tűnők nem ejtettek volna még pofára -, nem szeretnék szűk látókörű  és előítéletes lenni. Szóval, éljen A varázslók (érthetetlen oknál fogva még a címe is tetszik, valószínűleg a határozott névelő sokat dob rajta - igen, tudom, hülye vagyok:D) és próbálkozzatok meg vele, szerintem megér egy próbát.

Eredeti cím: The Magicians
Sorozat: A varázslók 1.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2015
Fordította: dr. Sámi László
Ár: 3780 Ft





*A remény apró lángocskája volt Grossmanról régi házak iránti rajongása; abban is él, és annyi patinás épület részletgazdag bemutatását olvashatjuk, hogy ha akarná, se tagadhatná le.:)

Gülüszemű zárás

A hajtépés, a percenként történő káromkodások, a totális elmebaj hónapja. Fúúúúújj. És még könyvet is vettem.



A Szandis akciók még mindig nagy kísértést jelentenek, amiknek igazából nem is akarok ellenállni. A Vanessa és Virginiát már elolvastam, a jó értelemben vett női regény, A párizsi feleség stílusára emlékeztetett - aztán majdnem elnevettem magam, amikor a Köszönetnyilvánításban Paula McLain nevét olvastam.
Az özönvíz évét pláne muszáj volt megvenni, mert nemrég olvastam a Guvat és Gazellát, és ez egy olyan sorozat, aminek a részei között nem ajánlatos hosszú (évekig tartó) szünetet tartani. Az isztambuli fattyúra régóta kíváncsi vagyok, jóféle család-és asszonyregényt remélek benne felfedezni néhány megbízható vélemény alapján.

 

Ahhoz képest nem is alakult rosszul az olvasások száma, mint amire számítottam.
Az Elizabeth Costellóval birkóztunk egy nagyot, főleg a befejezésével, azt hiszem, kicsit nyugisabb időszakban kellett volna elővennem. A katicák évéről már írtam, kellemes kis regény, akárcsak a Mrs. Hemingway vagy a Vanessa és Virginia. Katacitánál már beszélgettünk a könnyed könyvek iránti vágyakról a sötét téli hónapok során, nagyon úgy néz ki, hogy ez rám is érvényes.
Képzeljétek, tetszett A varázslók! Annyira féltem, hogy utálni fogom, hogy egy hónapig hozzá se mertem nyúlni - köszönöm Ilwerannak a türelmet is;) -, de meglepő módon ezúttal nem csalódtam.

A többiek:
Nita
Katacita
PuPilla
Dóri
Nikkincs

Az utolsó nyár

Graham Joyce: A katicák éve

Graham Joyce-nak a magyar piacon debütáló regénye* nem talált rajongó fogadtatásra; a legtöbb véleményből azt lehet leszűrni, hogy jó-jó, de valahogy kevés, valami hiányzik a jó élményhez. Kicsit félve kezdtem bele, mert mostanában elég kiszámíthatatlan, mi tetszik a francos ízlésemnek és mi nem, de az adott helyen, az adott időben nekem nagyon is megfelelt A katicák éve, kisimogatta a lelkemből a zaklatottságot, lecsendítette a zizegő figyelmemet, az ideges vibrálást, ami a túlfokozott feszültség jele. Csak ülj le, és figyelj, ez volt az üzenete, vagy inkább a rám gyakorolt hatása. Graham Joyce a vállamnál fogva lenyomott egy székre és vetített nekem egy jó kis filmet.
Tulajdonképpen azt kellene mondanom, hogy ez a könyv a felnőtté válás regénye, amikor David, az okos, mégis naiv fiatalember elveszti az illúzióit, de nem. Remélem, hogy nem válik felnőtté, mert ez itt azt jelenti, hogy keserű vagy, kiégett és csak az önös érdekeid vezérelnek. Megvan a magadhoz való eszed, de ez olyan veszteséggel járt, amit nem lehet kitölteni. Ilyen értelemben én se akarok felnőni.
Úgyhogy azt mondom, ez a könyv a szemlélődés regénye, a lassúdad, ám mélyreható folyamatok és apróságnak tűnő, valójában fontos momentumok kavalkádja. David egy pusztulás felé tartó, mégis velejéig intrikus világba kerül, az Angliában a hetvenes évekre lassan megszűnő, főleg a munkásosztályt kiszolgáló üdülőtelepek egyikébe, ahol részt vesz egy emberismereti gyorstalpalón. A maga zárt kis világából átkerül egy másikba, aminek a belső mechanizmusa teljesen különböznek az általa megszokottól és elképzelttől. Hangulatában a magyar SZOT-üdülőkre emlékeztetett, jó adag nosztalgiát szabadítva fel ezzel, de talán nem követtem el akkora baklövést, kicsit közelebb éreztem magam a történethez ezáltal.
Röhejesen hangzik, de itt mindenki mesterkedik valamiben, sütögeti a szánalmas, sovány kis pecsenyéjét, a cigarettaárus lányok (néhányszor tudatosítani kellett magamban, hogy 1976-ban játszódik a regény) trükköznek az utalványokkal, az egyenruhára szánt pénzt lenyúlják a tábor vezetői, és a társadalmi-politikai ellenfelek, folyamatok is éreztetik hatásukat. Ennél is nagyobb forgatagot jelentenek Davidnek az emberi érzelmek, szegény srác, hiába volt már dolga lányokkal, képtelen kiigazodni rajtuk és nem veszi észre az árulkodó jeleket. Fehér lovon vágtató lovag szeretne lenni, de már kinőtte a páncélját, és, hát, valljuk be, a valóságban a megmentésre váró királylányok nem mindig azok, amiknek látszanak - néha borzasztóan hatalmasra nyílik a szájuk, méteres fogaikkal elropogtatják a lovagok csontjait és kiderül, hogy emberevő szörnyetegek. Az emberek nem fekete-fehér figurák, ez az, amit David nagyon nehezen tanul meg. Hihetetlenül egyszerű, elcsépelt dolog, mégis sokáig tart, mire tudatosul.
A kísértetszál nagyon finoman húzódik meg a háttérben, egészen a regény végéig kell várni, mire fény derül, ki a titokzatos férfi összecsomózott kötéllel a vállán és bánatos kisfiú - nem nehéz kitalálni, és valószínűleg David is tudja a lelke mélyén, de olyan mélyre temette magában, hogy kell néhány löket, mire minden felszínre kerül.

Még egy megjegyzés a végére: valamiért vonzódom a forró nyarakon játszódó regényekhez. A vibráló, párás hőségben bármi megtörténhet - oroszlánt sétáltatnak a promenádon, tömegével rajzanak a katicák, kísértetek tűnnek fel a tengerparton -, a valóság keretei elmosódnak, bizonytalanná válnak.
Őszintén örülök, hogy sokakkal ellentétben engem ennyire megtalált A katicák éve, tök jó, hogy a sok csalódás mellett akad néhány kellemes meglepetés is. Kicsit az Óceán az út végén következő állomásának tűnt olvasás közben, csak kevésbé mágikus.

Eredeti cím: The Year of the Ladybird
Kiadó: Gabo
Kiadás éve. 2015
Fordította: Komló Zoltán
Ár: 2990 Ft




* Valójában a második; a Rémálom-világ 1991-ben jelent meg, az akkori könyvkiadási viszonyokat és szokásokat híven tükröző formában, szerintem jobb, ha el is felejtjük.

"Egy idegen szív mindig sötét erdő"

"Mindig több kell neki: ez lesz a veszte..."

Naomi Wood: Mrs. Hemingway

A címet Pauline Pfeiffer, azaz Fife (második feleség) egyik leveléből loptam, amit Ernest Hemingwaynek írt, és amelyet egyébként Martha Gellhorn (harmadik feleség) is felhasznált az egyik könyvének címeként - Egy idegen szív, de szerintem a teljes mondat sokkal szebben hangzik. A sorban az hibádzik, hogy én nem voltam Hemingway felesége, de ez senkit em zavarjon.

Ez a regény Hemingway négy feleségének és a gyümölcsök fölött sajnálkozva néző zöldségesek regénye. Mindegyik asszony kap egy fejezetet, amelyekben megtudhatjuk, hogyan ismerkedtek meg Hemingwayjel, hogyan fonódnak össze a szálak - mert Hemingwaynek állandó jelleggel nem elég egy nő, legalább kettőre van szüksége; úgy viselkedik, mint mohó kisfiúnak a cukorkásboltban -, hogyan válnak a nők "nem-is-tudom"-szendéből hipergyorsan őrülten vágyakozó szeretőkké, majd megkeseredett feleségekké, miközben egy másik, a sorban őket követő asszony ugyanezen a metamorfózison esik át. Kifejezetten vicces volt olvasni az erős akaratú, a munkáját imádó (szándékosan nem írok karrieristát) Martha Gellhorn egymást követő megnyilatkozásait, a könyvébe írt sorokat: "Nesto, légy örökre az enyém!", az ezt követő fejezetben pedig Hemingway már Disznóként szerepel, aki azért űzte ki a nácikat a párizsi Ritzből, hogy hozzájusson a piakészletükhöz. Vagy azt, hogy a Maryvel (utolsó versenyző) való házassága kis híján egy napig tartott.Naomi Wood annyira nem ás mélyre, ezért csak tippelni lehet, mivel bódította el a nőket - akik ráadásul gyökeresen különböztek egymástól - az író. Pláne, hogy már a megismerkedésük elején felvillantotta a rosszabbik énjét; a faragatlan, agresszív alkoholista, lelkibeteg emberét, akik lassan, de biztosan felemészt a benne rejlő sötétség, és aminek a forrásához sem ő, sem a feleségei nem jutottak el. Hemingwaynek inkább egy, a gondoskodó anyaszerepet betöltő, idősebb nőre lett volna szüksége, vagy egy jó pszichiáterre. Vagy mindkettőre; egyikük a böhöm nagy önérzetét lelkét dajkálta volna, a másik nem hagyta volna, hogy gyáván meghátráljon a problémák elől és inkább megismételje őket újra és újra.
Persze utólag, egy fiktív mű összegzése közben könnyű okosnak lenni - valószínűleg mindannyian ugyanazt tesszük a saját életünkben, legalább egyszer. Azt hiszem, a felnőtté válás (?) egyik fő ismerve, amikor egy kapcsolatban félretesszük az "én"-t - engem bántottak meg, nekem van jogom megsértődni és bosszút állni -, és próbáljuk a másik fél szemszögén keresztül látni  és megérteni a konfliktusokat.
Ennyi női szapulás után illendő lenne valami mást is olvasni Hemingwaytől a Vándorünnepen kívül - ami 2011-ben megjelent bővített kiadásban, olyan jó lenne magyarul olvasni, habár Göncz Árpád hangulatos fordítását már nem élvezhetnénk -, valószínűleg tombolna sértettségében, ha megtudná, hogy egy jelentéktelen, huszonegyedik századi kelet-európai kislány ennyire semmibe veszi az írásművészetét. Egyébként a Vándorünnep az utolsó fejezetben többször előkerül "párizsi emlékek" fedőnév alatt. Anno, amikor olvastam Mary pár szavas megjegyzését a kötethez, eszembe jutott, vajon milyen érzés lehetett a negyedik feleségnek lenni - inkább már ápolónő volt, vagy a megszelídült író fényében diadalmasan sütkérező múzsa? Inkább az előbbi. Neki a paranoid, félig őrült, depressziós Hemingway jutott, a torta legkevésbé ízletes szelete.

Ja, hogy maga a könyv milyen volt? Habár még tavaly olvastam, akaratlanul összehasonlítottam A párizsi feleséggel, ill. elég élénken élt bennem az emléke ahhoz, hogy szokatlannak érződjön az E/3-mas elbeszélésmód. Késő este, nyűgösen majdnem félredobtam, hogy ez most nem lesz nekem jó, de némi alvás javított az ítélőkészségemen és onnantól élveztem az olvasását. Könnyű, nagy érzelmekről nem csicsásan nyilatkozó női regény a Mrs. Hemingway, egy nehéz időszak és az Elizabeth Costello megterhelése után baromi jólesett olvasni, még a sok időigényes elfoglaltság mellett is három nap alatt elolvastam.
Fontos tudatosítani, hogy ez a könyv regény, tehát bővelkedhet kitalált elemekben, erre maga a szerző is figyelmeztet a felsorolt szakirodalom előtt (A párizsi feleséget is megemlíti, nemcsak a magyar kiadó játszik rá a két könyv olvasóközönségére)

Ui.: Érdekesek a véletlen egybeesések; az első feleség, Hadley gyerekkorában lezuhan az erkélyről és eltöri a gerincét, Hemingway egyik szeretője, Jane Mason leveti magát egy balkonról és szintén a gerince sérül meg. Martha Gellhorn édesapja Hadley nőgyógyásza volt, és így tovább.

Eredeti cím: Mrs. Hemingway
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2014
Fordította: Komáromy Zsófia
Ár: 3500 Ft

Az olvasás természete és ami hiányzik

Cseri gyerekkori olvasásról szóló karca megihletett, bár nekem (részben) más dolgok miatt hiányzik az akkori olvasás élménye.
A poros, macskaszőrös szőnyegen ülök, hátamat a régi, palackzöld fotelnek támasztva. Nyár van, senki nincs itthon, a macskák az árnyékban heverésznek, a kutya illetlenül hangosan, ugyanakkor teljesen helyénvalóan horkol. A hűtő elkezd duruzsolni. Porszemcsék táncolnak a spaletta résén betűző napfényben, ahogy azt egy idilli jelenetben illik. Tizennégy vagy tizenöt éves vagyok*, A három testőrt olvasom és tövig rágom a körmöm az izgalomtól, hogy Milady meggyilkolja-e Buckinghamet. Szétfeszít az izgalom, és feszült hangon kiabálok az éppen megérkező anyának, hogy Mindjárt. Nagy izgalmak történnek éppen, nem érek rá sertepertélni meg macskaalmot takarítani.

Forrás

Azt hiszem, ez az, ami nekem a leginkább hiányzik a gyerekkori olvasás élményéből. A szemlélődés, a ráérés érzése. Nagyon ritkán tudok annyira kikapcsolni - és nagyon ritkán van rá értékelhető mennyiségű időm -, hogy annyira belemélyedjek a könyvbe, mint tíz-tizenkét éve. Hiányzik az érzés, hogy teljesen része, jelen lévő szereplője vagyok a történetnek, hogy feloldódom benne vagy átadom magam neki. Ezért tűnnek a gyerekkori olvasások színesebb, gazdagabb élménynek, ezért tudom még részletesen felidézni őket.

Írni is így szeretek, bár helyesebb volna gépelésnek nevezi, ahogy sportolásnak se illenék azt a nyűglődést nevezni, amit edzés alkalmával elkövetek (Na, ki találja ki, hogy Amadea virágos jókedvében van-e, vagy az alkalmi depresszió szélén hajladozik?). Hullafáradtan képtelen vagyok értelmes - vagy akár kevésbé értelmes - gondolatokat leírni. Ráadásul, bármilyen hihetetlenül hangzik, ehhez a nyolc óra alvás kevés, kell még hozzá fél napnyi szemlélődés (avagy bambulás), hogy a bennem zsibongó sok benyomás feldolgozódjon és elcsituljon, hogy a könyvekkel kapcsolatos gondolatok előtérbe kerülhessenek. A belemélyülő olvasásra ugyanez áll. Az az ideális, amikor van egy nap, vagy legalább egy délután, amikor nem kell görcsölnöm a lakás tisztes állapota, a munka, a bevásárlás, az annyi-mindent-kellene-csinálni folyton kattogó érzése.miatt és megengedhetem magamnak az elnyújtózás luxusát. Felpolcolt párnák, Puha Takaró (extra gyorsan ellazít) és kezdődhet a kaland Csodaországba. A kellő mennyiségű fénypászmától eltekintek, a borús ég vagy a kotyogó eső is megteszi - megadja az embernek az elégtételt, miszerint milyen jól tette, hogy bekuckózott az ágyba és nem kell semmit csinálni.

Meg persze az is benne van, hogy kapkodok; egyik könyvről ugrok a másikra, ritkán kap el az érzés, hogy nem akarom, hogy vége legyen a történetnek, a fél szemem mindig a várólista számán tartom, nehogy az dög a tudtomon kívül nőni merészeljen. Szeretném, ha kb. 30 olvasatlan könyvem lenne, mármint a sajátjaim között, mert a képzeletbeli várólistám túllépi a végtelen határait (hehe). Akkor aztán nyugodtan vandálkodhatok a könyvtárban, kapkodhatom le a polcokról a kedves könyveit és nyugodt szívvel vásárolhatok alkalomadtán néhány új könyvet, mert ez is hiányzik. Régen nem volt várólistám, Moly, blog, válogatás nélkül befaltam mindent, ami érdekelt, egymás után daráltam le egy-egy szerző könyveit és azok némán tették a dolgukat; új gondolatokkal ajándékoztak meg, elborzasztottak, örömmel töltöttek el, emlékezetes (vagy csak számomra emlékezetes) jeleneteket hagytak nálam. A maga módján mind elhelyezte zsenge személyiségemen a lenyomatát, mint egy őskori fosszílián. Nem tudom, mennyire kínos, hogy sok gyerek-vagy kamaszkori olvasmányra jobban emlékszem, mint jó pár, ezekhez képest frissen olvasott műre. Vagy csak nekik is időt kell hagyni, hogy az emlékeik kikristályosodjanak?
Rengeteg könyvet olvastam újra, akár három-négy alkalommal is, nem izgatott, hány összeharácsolt könyv várakozik a polcokon, mert alig vettem könyvet, és amiket megvásároltam, szinte rögtön el is olvastam. Emlékszem, ahogy sóvárogva nézek a dohányzóasztal faragott lábai mellett heverő A burokra és az Angyali játszmára - a tanulás miatt olvasás-stoppon voltam és azokat tartogattam jutalomfalatnak.

Szóval ez az, ami néha hiányzik. Néha, mert az is tetszik, hogy próbálok tudatos olvasó lenni és figyelni arra, hogy minél többfélét olvassak, de sokszor belefáradok, pedig takaréklángra tettem a listamániás énemet, nem jelentkezem kihívásokra, és nagyon ritkán készítek terveket.

A majdnem nullás hónap

Afenét, hiszen októberben vettem a Stonert is, úgyhogy a Reálban történő, ötszáz forintos beruházásom a tejföl és a Powerade mellett nem is olyan egetrengető.

 

Az olvasás terén sajnos nem remekeltem, öt könyvet olvastam el és kettőt félbehagytam.

    

Cserébe elmondhatom, hogy ezen öt igazán jó élmény volt; a Guvat és Gazelláról nemrég írtam, szerencsére Atwood olyan író, aki nálam kiállta az idő próbáját és továbbra is lenyűgöz a könyveivel. Az Angyaltrombitát hirtelen felindulásból vettem anno, nem vártam tőle sokat, amolyan egynek elmegy-típusú könyv volt. A Stonernél rettegtem, hogy én leszek a feketeseggű indián, aki nem érti A Nagy Művet, de az első oldalakon megfogott és azóta sem ereszt. Végre megismerkedtem, ill. mélyítettem ismeretségemet Eraszt Petrovics Fandorinnal, az éles eszű, fess fiatalemberrel. A hónap utolsó lezárt olvasmánya igazi kataklizma volt, nem gondoltam volna, hogy ennyire beleszeretek Delphine de Vigan könyvébe.
Új fogadalmam (lett volna...), hogy a havi zárásig minden, az adott hónapban olvasott könyvről írok - sajnos kicsit későn találtam ki, a Stonerrel és a Semmi nem áll az éjszaka útjábannal még adós vagyok, de előbb-utóbb csak megszülöm őket is.

A bukottak pedig ők:

 

A babaház úrnőjével kapcsolatban már kifejtettem, mi volt a gondom. Az életkereskedővel az volt a problémám, hogy az írónak volt egy nagyon jó ötlete és iszonyat laposan valósította meg. Már az elején irritált Selma okoskodása - a hideg futkos a hátamon az öregasszonyok bölcselkedésnek szánt locsogásától -, a Semmi nem áll az éjszaka útjába érzékeny szövege után extrán kirítt a bárdolatlansága. A témák pedig, amikkel foglalkozik, unalmasan, laposan vannak tálalva. Jajdeszarmulticégnél dolgozni, mert minden csillogása hamis, a nagy profithajhászásban elvész valami, amit nem tudunk nevén nevezni, jajdeszar telefonos értékesítőként dolgozni, mert már elveszett az emberek közötti személyes kapcsolat blablabla. Olyan jó kis posztmodernkedő, elidegenkedésről szóló regényt lehetett volna ebből kanyarintani, ehelyett kapunk egy adag nyafogást. És nem kicsit azt akarja sugallni, hogy régen bezzeg jobb volt, hát persze. Kb. Coelho felett áll egy szinttel a szerző, legalábbis ez a könyve. Sajnálom, hogy félbe kellett hagynom, de azt a kevés időt, amit olvasásra tudok fordítani, inkább jobb könyveknek tartogatom. Ha valami száz oldal alatt nem bírja megbirizgálni se az érdeklődésem, hiába erőlködnék még kétszáz oldalon keresztül, és még rosszul is érezném magam, pfuj, inkább nem kérek belőle.

Remélem, a következő hónap kicsit jobban alakul. Az, hogy idén nem lesz meg a száz olvasás, az tuti, de igyekszem még kihozni az évből, amit lehet.

A többiek októbere:
katacita
Dóri
PuPilla
Nita
Nikkincs

"Az élet építőkockáival játszadozol"

"... de a szeretet megbízhatatlan, egyszer van, egyszer nincs, úgyhogy jó, ha az embernek van pénzbeli értéke, mert akkor abból valaki biztosan hasznot akar húzni, ahhoz pedig gondoskodnia kell elegendő élelemről, és arról, hogy az áru ne sérüljön túlságosan. Sokan voltak olyanok, akik szeretetet sem kaptak, és pénzbeli értékük sem volt, és akkor már jobb, ha a kettő közül legalább az egyik megvan, mint ha egyik sem lenne."

Margaret Atwood: Guvat és Gazella

Nagyon, nagyon régen olvastam Atwoodot, tartottam tőle, hogy összetör, péppé rág, és elegánsan kiköp, mint anno - jesszusom, hét évvel ezelőtt... - A szolgálólány meséje. De azóta sok idő telt el, én sokat változtam és változom most is, úgyhogy "csak" egy remek regény élvezete adatott meg, némi megrendüléssel vegyítve. És elég rossz szájízzel, mert Atwood félelmetesen reális jövőképet vetít elénk.
Gondoljunk bele: egy apokalipszis után - kb. lényegtelen, mi miatt következett be -, amennyiben túléljük a katasztrófát, az összes, évszázadok alatt magunk köré emelt védelmi rendszerünk összeomlik. Nincs fűtés, ami megvédene a hidegtől, klíma, ami a döglesztő meleget semlegesítené, egyáltalán, ház sincs, vagy, ha igen, nem biztonságos. Ha bármilyen alapvető dolgot - cipőt, naptejet, kést stb. - be akarsz szerezni, hosszas, kockázatos túrára kell indulnod. Vigyázz, hova lépsz és mit eszel meg, mert nincs gyógyszer vagy orvos. Az izmaid elkezdenek sorvadni, mert a tested nem jut elegendő fehérjéhez, a fogaid lassan kihullanak a skorbuttól. Miért ne ihatnád meg az utolsó üveg whiskyt? Mi lesz, ha holnap végig másnaposan fogsz fetrengeni? Nem kell munkába menned, senki nem néz rád rosszallóan és nem kell diszkréten a vécébe öklendezned.
Nincs miért várni a holnapot. Az emberiség kihalt.

A múlt és a jelen idősíkja váltakozik a regényben; megismerjük Jimmyt, aki Hóembernek nevezi magát, talán ő az egyetlen túlélő a Földön, habár akad társasága, melynek tagjai azonban különböznek tőle. Az ő szempontjából ismerjük meg azokat az eseményeket, amelyek a világ pusztulásához vezettek, és Jimmy nemhogy közel volt a tűzhöz, hanem - akarva vagy akaratlanul - segédkezett a meggyújtásában. A fejében lángoló emlékkönyv nem hagyja, hogy bármit is elfelejtsen. Olyan, mintha az utolsó ítélet után is keresztre lenne feszítve.
Atwood nem végzett felületes munkát; olyan időszakban veszi fel a történet fonalát, aminek a jelenségei, eredményei, a hatásai vagy nincsenek messze tőlünk, vagy már jelen vannak, pl. a művészetek, a bölcsészet nimbusza megtört és nem tisztelik az emberek, nincs értékük és művelőik megpróbálnak átnyergelni az egy fokkal eredményesebb marketing tevékenységi körébe. Ennek fényében hátborzongató olvasni a további folyamatokat, belegondolni, hová vezethet mindaz, amit már természetesnek találunk vagy észre sem veszünk.

"A dorombolást Guvat évekig fejlesztette. Amint rájött, hogy a macskafélék dorombolásának ugyanaz a frekvenciája, mint annak az ultrahangnak, ami csonttörésekre és bőrsérülésekre használatos, azaz ezen állatoknak saját öngyógyító mechanizmusuk van, mindent elkövetett, hogy a Guvatkákat elláthassa ezzel a tulajdonsággal. Az volt a dolog nehézsége, hogy módosítani kellett a nyelvcsonton, összekötni az akaratlagos idegrendszer pályáit, és a neokortex vezérlő funkcióit úgy alakítani, hogy ne akadályozza a beszédet. Számos elfuserált kísérlet történt, Hóember jól emlékszik.Az egyik tétel próbagyereken hosszú pofaszakáll nőtt, és imádtak függönyre mászni. Egy másik tétel beszédhibás volt, egyikük pedig csak főneveket és igéket tudott megtanulni, és folyton ordított."

Az ember baromi bonyolult és törékeny lény. Ezer veszély fenyegeti, ellene fordulhat a saját szervezete, az egyedeinek egy része még a felnőttkort se éri meg, egy időben rombolja és teremti magát és a világot maga körül. Vedd ki belőle a féltékenységet, az irigységet, az ambíciót, a csalfaságra való hajlamot, stabilizáld a hormonháztartását, seperd tisztára az agyát, küszöböld ki a sebezhető pontjait; adj neki rugalmasabb bőrt, picit bökd meg azt a kromoszómát, hogy ne legyen meg benne a rákra, az elhízásra, az őrületre, az alkoholizmusra való hajlam, add hozzá más fajok előnyös tulajdonságait - lehet, hogy sikerül megalkotni az Új Embert? Beköszönt a szabadság és egyenlőség korszaka, a világbéke? Nem lesz éhezés, járványok, gyilkosság, szegénység?
Ugye senki nem hiszi, hogy ez ilyen egyszerű?
Margaret Atwood felvillantja annak az útnak a nagyon valószínű végállomását, amin egy ideje haladunk. Egy dolog színpompás, levesestányér méretű pillangókat teremteni (brr...) és kerti sziklát imitáló, száz százalékban újrahasznosított anyagot, és más szervátültetésre alkalmas, hat vesét növesztő, génmódosított disznót létrehozni vagy olyan görényfajtát, ami nem szaglik. És rohadt ironikus, hogy a végítélet kirobbanásában a gyarló emberi érzelmek játszhatták a főszerepet.

Eredeti cím: Oryx and Crake
Sorozat: VadÁdám 1.
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2012
Fordította: Varga Zsuzsanna
Ár: 3200 Ft

Majdnem erasztománia

"- Masza, te semmiben sem vagy bűnös... A kard meg ócska vacak, egy kötőtű, azzal aztán nem döföd le magad. Majd veszünk másikat, ötvenrubeleset. Ez nem egy családi kard.
 Masza felegyenesedett, eltorzult arcán patakzottak a könnyek.
 - Én mégis csak ragaszkodnék hozzá, uram. Képtelen vagyok így élni, hogy ilyen szörnyűségeket okoztam önnek. Rászolgáltam a büntetésre.
 - Rendben van - sóhajtott Fandorin. - A szótárból megtanulod kívülről a következő tíz oldalt.
 - Nem, húszat!"

Borisz Akunyin: Akhilleusz halála

Mindig elfelejtem, hogy tulajdonképpen már olvastam egy kötetet Akunyintól, és az alapján igazán nincs mitől tartanom, jóformán biztos, hogy Fandorin nyomozása sem okoz csalódást (ráadásul, ha jól emlékszem, a Temetői történetekben is szerepet kap a drága Eraszt Petrovics). Emellett egy könnyedebb olvasmányra vágytam, mondjuk, egy krimire, amiket egyébként is szívesen fogyasztok. És hát szerettem volna erasztomán lenni, mert az olyan sikkesen intellektuálisan hangzik.
Anno, amikor a könyvet vettem, sikerült beletalálnom a sorozat közepébe, ugyanis az Akhilleusz halála a negyedik rész, de néhány utalástól, továbbá az első rész, az Azazel egyik felbukkanó szereplőjétől eltekintve nem éreztem, hogy végzetes információhiányban szenvednék, de ez a krimisorozatok hálás és olvasóbarát sajátsága.
Nem ismertem a sorozatot, ezért alaposan meglepett, hogy milyen régen, az 1800-as évek végén játszódik, továbbá azon is, hogy milyen igényes a nyelvezete, játékos, kissé szószátyár narrátorral, aki nem átall szegényt Fandorinon is humorizálni. Ahogy pat kolléganő említette egyszer, Akunyin valószínűleg viszi a pálmát a legbonyolultabb, nyelvtörő-szintre emelkedő orosz nevek megalkotásában, lásd például: Kszaverij Feofilaktovics Grusin - magamban mormogva nem tudom, hányszor elpróbáltam a kiejtését, mire sikerült megjegyeznem (de elsőre leírnom már nem:)). Fandorin nagyon cuki - jelenlegi munkakörét tekintve törvényszéki ülnök - olyan, mint egy James Bondba oltott Sherlock Holmes; hihetetlenül jó megfigyelő, testi ügyessége és problémamegoldó készsége kiváló, a szép nőktől általában elgyöngül, viszont kicsit sem Aspergeres, ellenkezőleg, jól bánik az emberekkel és az emberismerete sem hagyja cserben. Mindez kiegészül a Japánban felvett, az orosz környezetben egzotikusnak (mondhatni: furának) tűnő szokásaival, és harcstílussal, ami szintén fura, viszont rendkívül hatékony. Hű társa Masza, az egykori jakuzagyerek, a kettejük szóváltásai szolgáltatják nagyrészt a humor forrását.

Kb. a könyv felénél tartogatott még egy meglepetést nekem a könyv - van egy másik nézőpont, ill. egy olyan szereplő, akinek nemcsak az ügyben betöltött szerepét ismerjük meg, hanem az egész élettörténetét is. A gyilkosság - holtan találják Oroszország közkedvelt főhadsegédét, a Fehér Generálisnak vagy Akhilleusznak nevezett Mihail Szoboljevet, aki látszólag természetes úton halálozott el, de a hőst jól ismerő Fandorinnak gyanús az eset - szempontjából (ha mindenáron innen akarunk indulni, de szeretek én regényes élettörténeteket is olvasni, és ez kétségkívül ilyen) megismerjük a szereplő... khm, stílusát, lelki beállítottságát, és az ő szemszögéből Szoboljev halálát, valamint a köré szőtt, többszörösen összetett machinációt. Gondolom, nem okoztam mély lelki sérüléseket azzal, hogy elárultam, Akhilleusz nem az infarktus vitte el.

Krimikről mindig olyan nehéz írnom... az Akhilleusz halála jó, okos és szórakoztató kis könyv, örülök, hogy több évnyi tologatás után végre sorra kerítettem. Rajongó (erasztomán:) nem lettem, de előbb-utóbb megismerkedem az Azazellel és a sorozat többi részével is.

Eredeti cím:
Sorozat: Fandorin 4.
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Fordította: Bagi Ibolya
Ár: 2200 Ft