Gyönyörű gyermek

Joyce Carol Oates: Szöszi

Az az izé a vásznon nem én vagyok.

Sose érdekelt Marilyn Monroe. Egyetlen oka van annak, hogy elolvastam ezt a könyvet, mégpedig a szerző; arra gondoltam, hogy ha Joyce Carol Oates a maga hússzaggató látásmódjával, írói eszköztárával a mélyére ás az ikonikus szőke szépség életének, abból valami rendkívüli fog kisülni.

Először a filmmel találkoztam; érzékelhető volt benne Oates stílusa, de az írott szó nélkül csak egy inkoherens nyomorpornó volt (nekem), végig se bírtam nézni. Amikor a könyvtárban belefutottam, kicsit haboztam, de mégiscsak Oates-ról volt szó és ki kellett törölni a film emlékét (vagy tartalommal megtölteni a látottakat).

Nem mondom, hogy nem küzdöttem vele, nem egyszerű 900 oldalon keresztül Norma Jean/Marilyn fejében lenni, aki a nagykönyv szerinti megbízhatatlan narrátor. Vele együtt lebegünk a nembutalos-benzedrines-pezsgős kábulatban, érezzük (az álmokban vagy a valóságban) a tűzforró víz hevét, a hasogató migrént, a vér romlott bűzét, halljuk az igazi vagy képzelt csecsemő elhaló nyöszörgését. Norma Jean/Marilyn továbbra is rejtélyes jelenség, nem lehet biztosan tudni, ki volt az apja, hány szeretője és abortusza volt, tényleg öngyilkos lett-e vagy megölték, tudott-e színészkedni vagy minden szerepében önmagát adta. Oates könyve nem tesz markáns kijelentéseket, a szerző az előszóban leszögezi, hogy fikciós műről van szó, mert nem történelmi forrásokra támaszkodik, hanem életrajzokra, még a versek jó része és a Norma Jean/Marilyn által forgatott, színészi játékról szóló könyvek egy része is kitalált.

Úgy is mondhatjuk, hogy megalkotja a saját Norma Jeanét/Marilynét, és ezt a Norma Jeant/Marilynt nem nehéz szánni. Látjuk a rengeteg rossz döntést, a maladaptív sémákat, de nem igazán lehet haragudni erre a lányra - én legalábbis nem tudtam -, akiből úgy dől a magány, mint egy született Buendíából. Egy elhagyott kisgyermeknek tűnik, aki egy nagyon vonzó női testbe került - és mindenki ezt a vonzó testet akarja valamilyen módon kihasználni. Ahogy haladunk előre a történetben, az igazi Marilyn Monroe összemosódik a fiktív Norma Jeannel/Marilynnel és amikor valamilyen kontextusban előkerül a színésznő neve, eszünkbe jut ez a zavarodott, magányos lány és az első gondolat az, hogy de ő nem ilyen volt, ti nem ismertétek.

Veszélyes dolog a fikció ereje.

Marilyn Monroe holttestéért a halálát követő 24 órában senki nem jelentkezett.

Ui.: a New Yorkban és a Maine-ben játszódó részt nagyon élveztem, mintha egy mázsás súly került volna le rólam és végre úgy éreztem, egy olyan regényt olvasok, amit jó érzés is befogadni, nemcsak fájdalmas. A Kapitány Háza A Manderley-ház asszonya hangulatát idézte nekem, ez a rész önmagában jó alapanyag lenne egy borzongató pszichothrillerhez.

Eredeti cím: Blonde

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2022

Fordította: Bíró Péter

Ár: 10.000 Ft (Mennyi?!)

A februári zárás

 Látszik, hogy a múlt hónapban két monstrummal küzdöttem, de egalább mindkettőről sikerült írni:

 

Vásárolni már annál jobban sikerült:

A Tükör és fény Hilary Mantel Tudor-trilógiájának befejező kötete, mivel az első kettőt nagyon szerettem, csak idő kérdése volt a harmadik rész beszerzése. Az Olvadot beleraktam az idei Várólistacsökkentésbe, de annyira kíváncsi voltam rá, hogy már el is olvastam. Chabontól mindent elolvasok, így a Telegraph Avenue-t is muszáj volt megvenni.

Az Ezer hajótól kicsit tartok, hogy nem fog tetszeni, elég magasan van a léc a Trójával foglalkozó könyvek terén. A Rekviem egy gyilkos asszonyért tavalyi könyvtári felfedezés volt és annyira szerettem olvasni, hogy kellett belőle egy saját példány, a Könyvudvar pedig teljesítette a vágyam, kétezer forintért nem hagyhattam ott ezt a kincset.

A többiek februárja:

Dóri

PuPilla

A felszín alatt

 

Lize Spit: Olvad

Lassan, súlyosan koppannak a fiatal belga szerző, Lize Spit szavai első regénye lapjain; minden szó súlyos kőként nehezedik a gyomrunkra, úgy, hogy zavarosan villódzó képekkel a retinánkon merüljünk nyugtalan álomba; minden szót gondosan mérlegelni kell, óvatosan átforgatni a fogaink között, hogy teljes mélységében feltáruljon előttünk az a csendes, hideg pokol, amelynek békés felszíne mit sem sejtet az alatta rejtőző borzalmakról.

Már ha akarjuk, hogy feltáruljon. Olyan ez a történet, mint egy szörnyű baleset, ahol a kiforduló, még gőzölgő zsigerek napvilágra kerülnek és hiába nem akarsz, nem tudsz nem odanézni. Az iszonyat beleeszi magát a lényed legbelső részébe és hiába akarnád kitörölni, nem lehet.

Mi a jéghegy csúcsa? Egy álmos belga falucska, ahol mindenből csak egy van, van a Hentes, a Kisbolt (a Kuplerájnak nem sikerült meghonosodnia), pár tucatnyi család és rengeteg mérgező titok, amely a felszín alatt a falak között rejtőzik. Majompofa nevű szalámi. A pultban sorakozó tálkákban fonnyadó saláták. Tehenek, amelyek csak inak összességei. A Monopoly szétszóródó bankjegyei a szélben. Halkan kattogó billentyűzet, amely a semmibe, a semmiért ír.

Lize Spit több szálon futó regénye komótosan építkezik, a feszültség szinte észrevehetetlenül tetőzik, de már az elején érezni, hogy ennek a korai felnövéstörténetnek nem lesz jó vége. Lassan, de kérlelhetetlenül haladunk az események lüktető szíve felé. Kiszáradt szájjal, izzadó tenyérrel lapozunk, látni akarjuk, de legszívesebben csukott szemmel tovább haladnánk.

Honnan ered a bennünk rejlő sötétség, mi határozza meg, hogy kiben burjánzik szét és emészti fel és kiben kevésbé? A jéghegy mélyben rejlő, a szemünk előtt láthatatlan része mindent szétroncsol.

Vannak olyan sebek, amelyek nem gyógyulnak be.

Maróan éles, rettenetesen kíméletlen könyv az Olvad. Lize Spit nem fordul el, és azt sem hagyja, hogy mi elforduljunk. Elég sok hasonló tematikájú könyvet elolvastam már, de talán az övé a leghúsbavágóbb. Ha akarnám, se tudnám nem maximális pontszámmal értékelni - a kegyetlensége nem öncélú, nem cirkuszi, hanem a lélek legsötétebb mélyéről fakad -, de soha az életbe nem akarom még egyszer látni ezt a könyvet.

Eredeti cím: Het Smelt

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2021

Fordította: Wekerle Szabolcs

Ár: 4499 Ft

A februári olvasmányok

Mivel semmi indíttatásom nincs egyesével hosszan kivesézni a kis olvasmányaimat, megpróbálok úgy és annyit írni róluk, ahogy és amennyit jólesik. Így most, beelőzve a szokásos havi zárást, először lássuk a két legfontosabb februári olvasmányt:

 

Kar Ove Knausgård: Halál

A Sugárban lévő Sparban csak kerekeken gördülő, húzgálós bevásárlókosár van, ráadásul fekete, nem is piros, mint a többi Sparban. Ki nem állhatom a húzgálós bevásárlókosarat - nem véletlen, hogy bőrönd helyett vállra vethető sporttáskám van -, általában megpróbálom a könyökhajlatomba szuszakolni, de a kosár ormótlansága miatt hamar feladom a dacoskodást és megadóan húzom magam után, mint egy elhízott, lassan totyogó, szenilis kutyát.A huzigálós bevásárlókosárról mindig Karl Ove Knausgård jut eszembe; valamelyik könyvben - sajnos nem emlékszem, hogy melyikben - olvastam róla, hogy Knausgård becsmérlően nyilatkozott róla, holott ő is biztosan ugyanúgy húzza maga után, mint bárki más.

Monumentális önéletírása kezdő kötetében a gurulós bőrönd kerül szóba, pontosabban az, hogy nem férfias, mert egy férfinak bírnia kell a cipekedést.

Miután túltettem magam a kisebbfajta sokkon, hogy Knausgård nem is a kerekes bevásárlókosarat tartja a plebs jellemző eszközének, hanem a gurulós bőröndöt, megpróbáltam kicsit átértékelni a bennem kirajzolódó képet, de nem volt egyszerű.

Valamiért kialakult bennem az az érzés, hogy menőnek számít Knausgårdot olvasni - talán mert egy fellengzős, sznob vénember kezében láttam a Halált -, aki egyfajta norvég Franzen szeretne lenni és jóízűen, polgárpukkasztási céllal savat köpdösni, bár talán nem is tehet mást, ha mindig a két keresztnevét használva szólítják meg.

Én is egy bitang, sznob elvárással ültem le az asztal másik felére, azzal a gondolattal hátradőlve, hogy "na, gyerünk, Knausgård, kápráztass el, szakigáld szét az ereimet te magad a nagy skandináv, minimalista bölcsességeddel"; ehhez képest óriási csalódás volt az a nagyon, nagyon részletes leírás, amivel a szerző a gyerek-és ifjúkorát tárja elénk; egy végtelenül ellenszenves kamaszfiú uralja a játéktér nagy részét, aki pontosan olyan, mint bármelyik másik tinédzser srác. El lehet úgy veszni a regényben, hogy nem érdekli az olvasót, miről szól, hogy szól-e egyáltalán valamiről; nekem a Halál tetemes része nem ilyen volt.

Aztán bekövetkezik a megszabadító halál és mind Karl Ove, mind én megkönnyebbültünk. Elkeseredetten küzdöttem, hogy eljussak a történet lényegéig, hogy átérezzem, hogy találjak egy kapcsolódási pontot és nem olyan meglepő módon az apa halála volt az, ami ezt a pontot jelentette. Vicces módon az, ami korábban hátrány jelentett, átfordult előnnyé; végtelenül megnyugtatónak találtam a nagymama házában történő takarítást, az állandó csésze kávékat, ahogy Karl Ove főz.

Azt szeretném, ha ez az érzés maradna meg nekem a könyvből, nem pedig a kamaszfiú afeletti megkönnyebbülése, hogy minden srácnak görbe a farka és nincs semmi baj az övével.

Jaume Cabré: Én vétkem

Ő is még az ünnepek előtti pánikszerű harácsolás egyik zsákmánya volt - mondanom se kell, a hatalmas kupacnak a felét se sikerült elolvasni -, nem is tudom, hogy Knausgårdtól vagy tőle reszkettem jobban, hogy fogok én ezzel a monstrummal boldogulni, miközben az agyamat felfalják a számok és oly messzire szakadtam az irodalom berkeitől?

Nos, az lehet, hogy olyan távolra vetődtem az irodalmi Árkádiától, mint a pardàci Jachiam Muredától, de ez igazából semmit se jelent. A lényem szervezőelve még mindig ugyanaz és Jaume Cabré hamar munkához látott; nem telt bele sok idő és valami felizzott bennem; az izgalomtól lüktetni kezdett a szívem és körülöttem az irodalom szagával telt meg a levegő, száz meg száz világ régi bőr-és pergamenillatát árasztva, a Tibidabo útnál pedig már tudtam, hogy végem van. 

Emlékszem, anno A holt lelkek intézményes keretek között történő olvasása előtt figyelmeztettek minket, hogy az első mondat másfél oldalas, ami kellemes izgatottságot váltott ki belőlem. A mai napig úgy gondolom, hogy nincs szebb egy oldalakon keresztül hömpölygő mondatnál, ami a szerző minden technikai és szépirodalmi tudását felragyogtatja és ami csak úgy működik, ha az ember hagyja magát sodortatni. Az Én vétkem minden olyan irodalmi bravúrt felvonultat, ami derűs mosolygásra késztet; egy olyan élő, lüktető szöveget hoz létre, mint amilyen maga az emberi test, ami magán viseli egy egész élet nyomait; az Én vétkem évszázadok regénye, az emberiség palimpszeszt szintézise, ami sohasem ér véget.

A januári zárás

 Tudtam, hogy januárban olyan munkalavina indul meg, ami óhatatlanul betemet majd, de minden lelki rákészülés mellett és ellenére kíméletlenül letarolt.

Részben ezért januárban nem vettem egy szem könyvet se - időm se lett volna utánuk rohangászni -, és az olvasás terén se jeleskedtem:

A könyvtárban igazi ámokfutást végeztem, csupa olyan könyvet szedtem össze még két ünnep között, amelyeken még én is meglepődtem. Oké, szeretem az emészthető formában megírt életrajzokat, de Oriana Fallaci? Akitől semmit nem olvastam, csak a családi könyvtár polcain álló kötetei alapján tudtam, hogy van egy ilyen nevű író? Annie Ernaux? Még az Emberiség csak-csak racionális okokra vezethető vissza, Katacita említette az egyik bejegyzésében és másutt is szembejött velem.

A Holtaknak menete volt az egyetlen rám jellemző, kiszámítható olvasmány, pedig nehezen szántam rá magam, mert a Farkasbőrbent kicsit nehezen emésztettem meg, de a Holtaknak menetéhez úgy menekültem munka után, mint a nyári futások idején A Megkönnyebbülés Kútjához. Szeretem, ahogy Mantel ír, hogy úgy nyúl egy eltorzított, közhelyesre gyepált témához, hogy az ember minden prekoncepcióját és felszínes ismeretét sutba dobja és hagyja, hogy a szerző körbefonja és a fülébe susogja a saját történetét.

A többiek januárja:

Dóri - aki csak egy könyvet vett és téliesre vette az olvasást

PuPilla - aki remek hónapot zárt

December

 Decemberben egyetlen könyvet vettem, amelyet azóta vártam, hogy az elődjét befejeztem:

Karácsonyra kaptam magamtól, ami azért is jó, mert egy futó gondolattal eldöntöttem, hogy nem várok vele 24-éig, nem kellett az ajándékozót érzelmi zsarolással rávenni, hogy hamarabb elkezdhessem (ami nem azt jelenti, hogy nem szoktam önellentmondása kerülni).

A december már jobban sikerült, mint a november, de az Olyan, mint te-vel sajnos mellényúltam - hogy csinálhat ilyen Hornby? -, kénytelen voltam némi Sissel-Jóval ellensúlyozni, akiből középsúlyos túladagolást kaptam, mert néhány hónapon belül elolvastam mindhárom könyvét.

A múlt hónap se telt el újraolvasás nélkül és vagy öregszem, vagy léteznek örökérvényű olvasmányok, amelyek sokáig, vagy életünk végéig elkísérnek minket, nálam az egyik ilyen könyv Az időutazó felesége.

Az ünnepek alatt és után rácsavarodtam A Koromfekete szívre és sikerült ebből is túladagolást kapnom. Az üvegbura az év és a 2022-es Várólistacsökkentés utolsó olvasmánya lett, voltak kétségeim, hogy be tudom-e fejezni a kihívást (és a könyvet is, mert ugyanúgy a hátam közepére kívántam, mint a Fellélegzést).

A többiek decembere:

Dóri - aki "csak" tizenhárom könyvet olvasott el

PuPilla - aki szintén elég aktív volt decemberben

November

Tavaly novemberben kivételesen nem vásároltam könyvet és olyan sokat se olvastam:

Lehet, hogy a november volt a legnyögvenyelőbb hónap olvasás szempontjából 2022-ben; a Fellélegzést évek óta tologattam, végül a tavalyi, kicsit önszívatásos Várólistacsökkentés kereteiben belül leerőltettem a torkomon. Éreztem, hogy ez nem nekem szóló Atwood-könyv és van, amikor a baljós előérzetek beigazolódnak, de legalább rövid volt. A test lázadása könyvtári kíváncsiskodás volt, ami után nagy szükségem volt egy hamisítatlan kabátkönyvre, méghozzá az egyik kedvenc Joanne Harris-kötetemre, a Csokoládécipőre, ami ismét teljesen elvarázsolt.

A Gallant igazi guilty pleasure beszerzés volt. Reménykedtem, hogy ezzel a történet Schwab majd elbűvöl, de olyan kevés volt ez nekem, mint a reggeli zabkása ízesítés nélkül, még kevésbé tetszett, mint az Addie LaRue, pedig az ötlet nagyon tetszik.

A többiek novembere:

Dóri - aki végre elolvasta a Madarakat :)

PuPilla - akinek jól sikerültek az őszi tervei

Október

 Vettem könyveket, ismét:

A Gallantra nincs mentségem, remélem, igazi szégyellnivaló guilty pleasure lesz, Atwood pedig kötelező beszerzés. A Monstress - Az esküt nagyon vártam, a jegyzetemnek hála nem kellett újra keresztülgázolnom ezen a vérgőzös, stilizált világon még egyszer. A Fahajas boltoknál elgyengültem, pontosabban akkor, amikor megláttam, hogy 690 Ft a Könyvudvarban.

Dolly Aldertonnal nagyon befürödtem, a többi olvasmány azonban hozta azt, amire számítottam; a Monstress a szokásos hangulatot, a Fahajas boltok a labirintusszerű prózát, a Várólistacsökkentésbe beválogatott A budapesti kém az igazi noir hangulatot (miért halogattam ilyen sokáig?...). Anne Tylertől kicsit többet vártam, de szívesen olvastam, valószínűleg a többi regényét is elolvasom idővel.

A többiek októbere:

Dóri - aki már el is olvasta a Gallantot

PuPilla

Katacita

Így jártam anyátokkal

Anne Tyler: Légzőgyakorlatok

Azért kezdtem el Anne Tylert olvasni, mert fáradtnak éreztem magam és úgy gondoltam, kellemesen szusszanok egyet eme komfortkönyv barátságos miliőjében.

Hát persze, Maggie Daleyt pont olyan fából faragták, aki hagyja pihenni a szegény olvasót.

Nem tudom, Anne Tyler hogy csinálja, de ő tényleg a hétköznapok embereit örökíti meg a regények lapjain, minden apró idegesítő gyarlóságukkal egyetemben, akkurátusan, kíméletlenül, az ember szinte szégyelli olvasni a szereplők gondolatait, amelyek egyben a saját rossz döntéseikre emlékeztetik.

A Légzőgyakorlatok főhőse, hasonlóan a Vacsora a Honvágy étterembenéhez, egy idősebb, múltba révedő asszony; Pearl Tull egy igazi nyársatnyelt, szívós, hirtelen haragú és megkeseredett nő, akitől jobban Maggie Daley (ill. Maggie Moran) nem is különbözhetne jobban; szeleburdi, kotnyeles, csapongó, aki, bárhol is tűnik fel, nagy kalamajkát és konstans fejfájást okoz. Ő az a szomszéd, aki átlóg a kerítésen és a második kérdése az, hogy régóta együtt vagy-e azzal a fiatalemberrel és mikor mész hozzá; ő stalkol a konyhaablakból és vacsora közben kész fantasztikus regényt kerekít az életedből légből kapott feltételezések alapján - magyarán átkozottul idegesítő, akit nagy ritkán megcsap az önkritika szele, de gyorsan visszatér szélfútta gondolatai világába, hiszen nem akart ő semmi rosszat és a dolgok maguktól összekavarodtak.

Ugyanakkor nagy odaadással végzi a gyakorlatilag mindenki által lenézett idősgondozói munkáját és becsülendő, hogy nem hagyta magát eltéríteni a céljától, kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő idősekkel akar foglalkozni, nem beülni egy kényelmes irodai székbe, ha megérem ezt a kort, szeretnék egy Maggie típusú nő ápoltja lenni.

Ha ebből a regényből sorozat készülne, biztosan nem raknám a saját listámra, mert annyira hétköznapi, hogy fájna nézni és én érezném kínosan magam a szereplők helyett.

Van egy vezérmotívum a regényben, ami megragadott: hogyan változunk, milyenné válunk azon emberek mellett, akik mellett kikötünk. Érdekes, hogyan reagálunk egymásra; Maggie, habár korábban nem volt rá jellemző, kifejezetten locsifecsi hebrencs lett a szótlan, hallgatag Ira Moran mellett, munkál benne a nem megfelelőség érzése és tisztában van vele, milyennek látják az emberek, de az önvizsgálat elmarad; erről nagyon szívesen olvastam volna többet, mert dimenziót adott volna a történetnek (ha rondán akarok fogalmazni: értelmet adott volna neki).

Kicsit elgondolkodtató, kicsit szórakoztató, olykor fárasztó olvasmány, nekem a Vacsora pár fokkal jobban tetszett.

Eredeti cím: Breath Lessons

Kiadó: Tericum

Kiadás éve: 2021

Fordította: Megyeri Luca

Ár: 3970 Ft

Bruno Schulz & Dolly Alderton

(Tudok ám párosítani, de ezekről volt kedvem írni.) 

Bruno Schulz: Fahajas boltok

Nem sokat (vagy inkább semmit se) tudtam Bruno Schulzról, mielőtt levettem a könyvtári polcról ezt a könyvet, csak annyit, hogy pár ember, akinek megbízom az ízlésében, elismerően nyilatkozott róla, és merem állítani, hogy most se tudok róla sokkal többet, ami a tényeket illeti. A belső világáról már annál inkább.

Olyan ez a szöveg, mint egy... folyó. Vagy inkább labirintus, rengeteg átjáróval, tükörteremmel, a semmibe nyíló ajtókkal, a kinézetüket állandóan változtató szobákkal. Felesleges ellene küzdeni, a koherens cselekmény korhadt csontváza után kapirgálni benne, mert nincs ilyenje. Olyan, mint egy álom, ahol egyik snittből a másikba lebegünk, tehetetlenül sodródunk és csak reménykedhetünk, hogy a piskáló figyelem lángját nem veszítjük el. Egyszerre a mágikusan ősi és a gyermeki fantázia végletekbe tartó szintézise. Egyben fogyasztva rettenetesen fárasztó ezeket a burjánzó mondatborostyánokat olvasni, szemenként kell morzsolgatni őket, ha nem akarunk visszapattanni róluk és mérgesen a kapun kívül toporogni.

Nagyon régen olvastam ilyen magával ragadó mondatáradatot, amíg nem került a szemem elé, el is felejtettem, mennyire hiányzik. Gyönyörűség volt elmerülni benne, erőlködni se kell a megértéséhez, annyira magába tud rántani, csak néha szusszanni kell egyet, mert több mint 500 oldal még a legjobbakkból is sok tud lenni.

Eredeti cím: Sklepy cynamonowe

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2016

Fordította: Galambos Csaba, Kerényi Grácia, Körner Gábor, Körtvélyessy Klára, Reiman Judit

Ár: most 690 Ft a Könyvudvarban! (Eredetileg 4000 Ft)

Dolly Alderton: Minden, amit tudok a szerelemről

Van, amikor egy könnyed, szórakoztató élményre vágyunk, amelyen nem kell különösebben gondolkodni, csak élvezni, ez pedig tipikusan ilyen könyvnek tűnt.

Igen, annak tűnt. Általában nem szokott zavarni, ha egy szereplő gyökeresen más világnézettel bír, mint én, de Dollyéval nagyon nem tudtam mit kezdeni. Mindig emlékeztetni kellett magamat, hogy egy fiatal lányról olvasok, akinek kevés dolgot lehet a javára írni, de azt igen, hogy rendkívül bátor, amiért ezeket a gondolatokat, érzéseket és rosszabbnál rosszabb döntéseket arccal és névvel ország-világ elé merte tárni. Sose írnám le, hogy egyik este annyira részeg voltam, hogy leestem a buszról és ez kb. megszokott történés az esetemben (józanon előfordulhat, a botrányos mozgáskoordinációmat ismerve), vagy azt, hogy milyen önértékelési zavart és iszonyú féltékenységet okozott az, hogy a legjobb barátnőm szerelmes lett és összeköltözött a pasijával.

Persze nincs igazi nőimagazinos szentencia fejlődéstörténet nélkül; Dolly nagyon nehezen, nagyon apránként eljut az önismeret egy szintjére és ekkor válhatott volna izgalmassá a történet, de sajnos nem derül ki, hogy mi volt ennek az egésznek az eredője, hogyan lett egy átlagos angol középosztálybeli lány ilyen féktelen, alkoholmámoros, pletykafészek partiállat, aki a számtalan randiappja segítségével csak egyéjszakás kalandokat tud elképzelni.

Azt se igazán értem, miért könyvformátumban kellett ezt megjelentetni, a stílusa, a felmerülő témákból adódó töredezettsége folytán egy személyes hangvételű életmód-önismeretrovathoz jobban illett volna. Számomra ez egy borzasztó töltelékkönyv.

Eredeti cím: EveryThing I Know About Love

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2021

Fordította: Palásthy Ágnes

Ár: 3500 Ft

A megkésett szeptemberi zárás

 Szeptemberben alaposan megtáltosodtam (sőt, már az október sem tekinthető makulátlan hónapnak):

A Locke & Key legújabb kötetét nagyon vártam és ha már rendeltem a Fumaxtól, az érdekesnek tűnő Punk Rock Jézust is bedobtam a kosárba. A Szülősebeket eredetileg nem akartam megvenni, de az istennek nem akarták visszavinni a könyvtárba, ezért inkább ő is hozzám költözött.

A Kis tüzek mindenüttet mindig elfelejtettem beszerezni, pedig abszolút nekem való, ahogy a sorban következők is (elég markánsan kirajzolódik, mostanában mi a kedvenc témám); a Fehér virágokat már olvastam könyvtárból, a Tintagomba azért jött, mert nincs meg a könyvtárban, a Ha történne valami pedig szintén polcon tudós, mert Marie Aubert nem rest a mélyben vájkálni. Ja, és Anne Tyler, rájöttem, hogy bírom őt, mert ugye végre elolvastam a Vacsora a Honvágy étterembent közel 10 éves érlelés után.

Jó arányt produkáltam a frissen beszerzett könyvek elolvasásában és a tetszési index tekintetében is jó hónapot zártam, egyedül a Férfiak az én helyzetemben rontja az átlagot, fényévekkel elmarad a Megtagadom erejéhez képest.

Magamat is megleptem, mennyire tetszett Orvos-Tóth Noémitől a Szabad akarat, totálisan impulzusvezérelt könyvtári kölcsönzés volt.

A többiek szeptemberre:

PuPilla - aki szintén megcsúszott

Dóri - aki a fasorban sincs hozzám képest a beszerzések terén:D

Férfiak az én helyzetemben

"Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Amikor aznap reggel elhagytam a lakását, szinte biztos voltam benne. Hogy ő az. De néhány nap múlva elbizonytalanodtam, és aztán már biztos voltam benne, hogy mégsem ő az. Azt kívántam, bárcsak ő lenne az, de nem így volt. Végül feladta. Nagyon megkönnyebbültem. Nemcsak magam miatt, hanem miatta is, legalábbis ezt mondogattam magamnak, így nem jutunk oda, hogy ő kénytelen legyen könyörögni, senkinek nem jó, ha könyörögnie kell a szeretetért, és nem kapja meg."

Per Petterson: Férfiak az én helyzetemben 

Kinyitom a ház kapuját, lassan ballagok fel a lépcsőn. A sötétben kirajzolódik Arvis alakja, a lépcsőn ülve cigarettázik, bár késő éjszaka van. Úgy árasztja magából a magányt, mint egy Buendía-leszármazott. Fújok egyet, átkozott hideg van, aztán az összetekert sálamra ülve letelepszem Arvis mellé.

Arvis, kezdem, elárulnád, miért ülsz itt a sötét lépcsőházban, kérdezem. A cigaretta füstje az orromba kúszik. Elhagyott a feleséged és elvitte magával a lányokat is, rendben van, ezt értem, de ez kb. naponta megesik és nem kell annyira szétcsúszni, hogy átess egy másik dimenzióba, mert biztos vagyok benne, hogy ez nemcsak Turidon múlt, hanem rajtad is, de te képtelen vagy kihúzni a fejed a seggedből és még engem is ezzel a mérhetetlen önsajnálatt fárasztottál több mint háromszáz oldalon keresztül, pedig csináltál ám te mást is, suttyomban edzettél, hogy jobban nézz ki ruha nélkül és csak vajúdtál a gyárról szóló könyveddel, valami munkálkodott ott a mélyben, ne is tagadd, ha ezt cincálgatod ennek a könyvnek a lapjain, annak sokkal jobban örültem volna.

Pedig olyan jól indult a kapcsolatunk, a Megtagadom biblikus erejű, szikár, majdhogynem tökéletes, annyi felszín alatt mozgó mondanivalóval, hogy majd' szétrepedt tőle a szöveg, persze, hogy utána mindent el akartam olvasni Pettersontól és annyira tetszett ennek a kötetnek a címe, hogy őt választottam a polcon sorakozó könyvei közül.

Igazából nem akarom bántani Arvist, aki Per Petterson alteregója is lehet - a fülszöveg szerint önéletrajzi elemekkel átszőtt regényt olvashatunk -, mert boldog gyerekkorral bíró, életvidám emberek aligha tudnak olyan szöveget kipréselni magukból, ami lüktet a fájdalmuktól és ez a fájdalom annyira ismerős, hogy minket is megéget, mert elér a saját mélyen eltemetett sebeinkhez és mi más képes úgy összekötni az embereket, mint a fájdalom stigmája? Az a fájdalom, ami feloldja a magányt, mert nemcsak velem történt meg ez, hanem veled is és lehet, hogy még sok más emberrel is és akkor lehet, hogy nincs is ezen mit szégyellni?

Van abban egyfajta bátorság, hogy valaki ennyire nyíltan mások elé tárja a kendőzetlen fájdalmát, az irányvesztettségét, minden elesettségét, ezt becsülöm Pettersonban, de mint irodalmi szöveg nekem kevés volt (vagy sok).

Eredeti cím: Menn i min situasjon

Kiadó: Scolar

Kiadás éve: 2020

Fordította: Pap Vera-Ágnes

Ár: 4.000 Ft

Az augusztusi zárás

 Augusztusban még mindig nem vettem könyvet, de a szeptember már nem lesz szeplőtelen, ennyi bizonyos.

Olvasás szempontjából egész termékeny hónapot tudhatok magam mögött:

Elég vegyes volt a felhozatal; sose gondoltam volna, hogy éktelenül dühös leszek Ferrantéra, vagy hogy a Volt egy farmom Afrikában arról szól, hogy Blixen bárónő vidáman lepuffant mindent maga körül, ami él és mozog, végez némi esőerdőirtást és közben a csodálatos naplementéről áradozik. Iszonyúan rühelltem ezt a könyvet.

Az Otmar fiaiban Buwalda hozta a Bonita Avenue-ból ismert formáját (vagyis szerettem olvasni), A nők ruháiban volt egy-két érdekes írás, de általánosságban eléggé feledhető volt. A lány, a nő, a többiek kellemes meglepetés volt, a Mérgezett hajtűk kapcsán elmondható, hogy egy rakás említett művet nem olvastam (de a szégyen nem akadályozott meg, hogy jól szórakozzam). 

Antonia Fraser Marie-Antoinette írását nem véletlenül válogattam be a Várólistacsökkentésbe; nagyon tömény, részletes, összeszedett kötet, ha valaki egyetlen könyvet akar elolvasni MA-ről, ezt tudom a legjobban ajánlani. A Neruda postása kész felüdülés volt, mint egy csobbanás a kellemesen hűs vízbe a nyár derekán. A dinoszaurusz tolla sajnos nem sikerült olyan jól, mint a Fehér virágok, de a kora reggeli agykapacitásomnak pont elég volt.

A többiek augusztusa:

Dóri - aki csak két könyvet szerzett be, viszont tartott egy nagy selejtezést

Katacita - akinek szuper nyara volt és tombol nála az olvasás

PuPilla - aki újra belelendült a blogolásba