Yorkshire és az állatok szerelmese

James Herriot: Ő is Isten állatkája

Ritkán fordul elő, hogy olvasás közben jegyzetelek, azonban ennél a könyvnél sikerült összehozni - egyrészt max. oldalszámokat tudtam volna felvésni, másrészt a fáradtság semmi ilyen természetű dolgot nem engedélyezett.
Emlékszem, gyerekkoromban állatorvos akartam lenni, anya pedig kijavított, hogy kisállatorvos, mert biztos inkább kutyákra és macskákra gondoltam, nem tehenekre és disznókra. Igaza volt. Már a világért se lennék állatgyógyász, se kicsi, se nagy, de Herriot kellően színesen bemutatta, hogy vidéki állatorvosnak lenni szívás kemény meló. És nemcsak azért, mert kiröhögnek, ha rövidnadrágban mész ki egy gazdasághoz vagy mert - teljesen feleslegesen - kiugrasztanak a vasárnapi ebéd mellől. Iszonyatos felelősséget jelent, hiszen a gazda megélhetését az állatai jelentik, és ha te mondjuk nem veszed észre idején a sertésvészt (aminél 80-100 százalékos az elhullási arány), akkor a gazdaság tönkre jutásában nagy szereped van.
Emellett elképesztő fizikai teherbírást igényel, ha mondjuk hónaljig egy tehén méhében kotorászol vagy néhányszor eltalálja a rekeszizmod egy bika, akinek le kell vágni a szarvát, vagy kasztrálni kell. Mindezt a hatvanas években, amikor a rendelkezésre álló eszközök és gyógyszerek száma igen csekély volt - Herriot a könyv vége felé kezd beszélni a penicillinről, amit éppen megkaparintanak az állatorvosok. Penicillin nélküli idők, úristen.
Herriot stílusán érződik, hogy nem vérbeli író, de a történetei elevenek és pontos jellemrajzot adnak róla; néha túlzottan is lelkiismeretes, jóindulatú ember, aki mindent megtesz a betegeiért. Sajnos elég ideges típus, sokat gyötrődik az esetei miatt, mégis imádja a munkáját. Bizonyos szempontból magamra emlékeztet, ezért pontosan átéltem minden feleslegesnek tűnő stresszelését - ő is túl sokat idegeskedik amiatt, hogy a másik ember mit gondol róla. Persze, az ő esetében jóval nagyobb tétje van más véleményének. A helyében tuti, hogy idő előtt szanatóriumba kerülnék.

Botor módon nem gondoltam arra, hogy - ahogy állatokkal kapcsolatos könyveknél lenni szokott - lesznek benne szomorú anekdoták, amik még a mostani, fáradtságtól katatón állapotomban is pityergést okoznak. Ráadásul az egyik macskás volt, bizonyos bekezdéseket átugrottam, hogy ne fájjon annyira. Tudom, hogy nem vagyok normális, megkönnyezek egy hatvanas években élt, angol macskát, amikor az utcára se kell kilépni, hogy arcul csapjon a jelen nyomora. Néha mélységes ember-és világundorom van.
Brr, beszéljünk inkább vidámabb dolgokról, úgyhogy a post végére ide biggyesztem, hogy melyek voltak a kedvenc Herriot-történeteim.
"... aggyunk egy leheccséget..." - Jack Scott a kedvenc yorkshire-i gazdám; annyira imádja az állatait, hogy nem munkaeszközként, hanem dédelgetett kedvencekként tekint rájuk.
Egy véres fejezet - az egész napos szarvcsonkolás végignézése után Herriot bankban dolgozó barátja úgy gondolja, mégse olyan pocsék a munkája, ablaktalan iroda és áporodott levegő ide vagy oda.
"Ölég nyizigének láccik ez a bika..." - a jó doktor mesterséges megtermékenyítéssel, pontosabban a kincset érő anyag megkaparintásával járó tortúráján hangosan röhögtem. Szó szerint a tökénél ragadta meg a bikát, a felbőszült állatot művaginával verte el, és élve megúszta.

Ui.: Összességében semmi problémám nincs a magyar kiadással, de pár szó elég furán nézett ki:
" Amikor az ökör megérezte csüdje körül a szalmát, egy pillanatra megroppant fejvesztett iramodásában..." - Gondolom, "megtorpant" akart lenni.
"Andy újabb cigarettára nyújtott..."
Azt is furcsállottam, hogy Herriot hajónaplójának fejezetei nem egymás után következnek, hanem szanaszét vannak szórva a könyvben, de lehet, hogy ez az eredeti kötetben is így szerepel.

Eredeti cím: The Lord God Made Them All
Kiadó: Ciceró
Kiadás éve: 2011
Fordította: Sárközy Elga
Ár: 2490 Ft