2018. augusztus 8., szerda

Semmi kis életek

"Szépség vibrált abban az őszi levegőben, meg az izzadt, fiatal testekben, a sáros lábakban, szépek voltak az erős fiatalemberek, amikor előrevetették magukat, hogy nagyot csattanjon a labda a homlokukon; szép volt az üdvrivalgás, ha gólt lőttek, a térdre hulló kapus. Voltak napok - Olive erre tisztán emlékezett -, amikor Henry hazafelé menet fogta a kezét, középkorú emberek voltak, életük delén. Vajon volt annyi eszük, hogy az ilyen pillanatokat csendes örömmel fogadják? Aligha. Az emberek akkor és ott többnyire nincsenek eléggé tudatában annak, hogy most élik az életüket. Neki viszont megmaradt ez az emlékkép, valami egészséges, tiszta dolog képe. Talán ez a legtisztább emlék, amit őriz, a focipálya mellett töltött pillanatoké, mert vannak más emlékei is, amelyek nem ilyen tiszták."

Elizabeth Strout: Kisvárosi életek

Úgy tartalékoltam ezt a könyvet a polcomon, mint mások a malacpersely tartalmát; tudtam, hogy nem szabad rögvest nekiesni és felfalni, hanem el kell tenni ínségesebb időkre [hogy még teljesebb legyen a képzavar], az utolsó Strout különleges figyelmet érdemel.

Ahhoz képest, hogy az írónő összes magyarul megjelent regényét olvastam - vagyis azt hittem, tudom, mire számíthatok -, a Kisvárosi életek tartogatott meglepetéseket.
Kiment a fejemből, hogy nem regényről, hanem egy laza szövésű novellafüzérről van szó, amelyeket az idős matektanárnő, Olive Kitteridge alakja kapcsol össze; vannak történetek, ahol főszereplő és az ő életét ismerjük meg, van, ahol csak cameózik és érintőlegesen esik róla szó. A műfaj nem vett el a kötet élvezeti értékéből, a legtöbb olvasóval ellentétben - illetve az olvasók általános fogyasztói elvárásával szemben - szeretek novellákat olvasni, csak egy kicsit meglepődtem.
Na, azon viszont nagyon, hogy mennyire depresszív a történetek hangulata, főleg azoké, amelyekben Olive a központi alak.
Olive Kitteridge nem egy kedves ember, sőt, piszkosul nehéz természete van. Kevésbé polkorrekt megfogalmazásban: egy elviselhetetlen banya. Most kicsit gonosz leszek hozzá, mert alaposan megrugdosott olvasás közben, valószínűleg nem véletlen, hogy pont matematikát tanított, ilyen rettegett tanárt - egy ponton a fia megemlíti, hogy ő volt a legfélelmetesebb az egész iskolában -mondjuk irodalom szakkal nehéz elképzelni. A novellák nagy része retrospektív, ezáltal a fiatal Mrs. Kitteridge-t is megismerjük, már akkor se volt kellemes természetű; házsártos, ingerlékeny, intoleráns, összeférhetetlen, nem-találom-a-helyem-utálok-mindenkit, a legtöbb ember halálosan idegesítette. A mindenki kedvence, közmegegyezéssel cukinak kikiáltott férje is - ezt a típust halálosan ingerlik a jó kedélyű, szelíd természetű emberek.
Rettenetesen keserű érzés volt Olive-ról olvasni, mert magamat láttam benne. Talán ezért nem volt nehéz a mérgezett tüskékből álló páncél mögé látnom; itt egy nő, aki korán ráébred, hogy nem azt az életet éli (vagy nem úgy éli az életét), ahogy szerette volna; a gyorsan pörgő hétköznapok észrevehetetlenül felmorzsolták az erejét, elrejtették az apró figyelmeztető jeleket és kialakult egy helyzet, amiből nincs visszaút maradandó károsodás nélkül. Óriási frusztrációt okoz benne a kényelmetlenség érzése, az, hogy tudja, mi a probléma, de nem tud (vagy már nem lehet) változtatni rajta. A frusztráció dühvé kristályosodik és kiutat keres magának, ezért Olive mindenkibe belemar maga körül - hogy képes-e felülkerekedni a keserűségen, az csak a kötet végére derül ki. 
A nem ilyen életet akartam érzése, az örökös visszakanyarodás a hol rontottam el kérdéshez szinte az összes novellára jellemző, állandóan ott lebeg a megbánás réme, amit nem lehet örökké az agyunk hátsó zugába szorítani. Mindenki azt hiszi, hogy neki majd sikerülni fog. Aztán mindenki elcseszi. Mindenki magányosan néz szembe a napok romjaival és kevesen hagynak valós nyomot a világban. Valójában minden csak illúzió.

Annak ellenére, hogy mennyire lehangoló volt - senki nem szereti, ha emlékeztetik jelentéktelen kis porszem mivoltára és az elcseszett életére -, szerettem olvasni ezt a könyvet, mert igazi. Igazi emberekről, a valós életről szól, a "kis durranásokról", mások számára jelentéktelen, nekünk viszont kulcsfontosságú eseményekről/jelenségekről, amelyek alapjában változtatják meg a "nagy durranásokhoz" (házasság, gyerekek, hivatás) való hozzáállásunkat.

Eredeti cím: Olive Kitteridge
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2010
Fordította: Szieberth Ádám
Eredeti ár: 2800 Ft (sajnos nem nagyon lehet már kapni, úgy vettem észre)

4 megjegyzés:

  1. Készült ebből egy sorozat is, Olive Kitteridge címen, Frances McDormand játssza a főszerepet. Nem tudom, szereted-e a megfilmesítéseket, de ha igen, érdemes megnézni a sorozatot - ahogy kiolvastam a posztodból, valószínűleg rám ugyanilyen hatással volt, mint rád a könyv. Fájt, kicsit depressziós lettem tőle, de mégis katartikus élményt tudott adni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Láttam, hogy van.:) Nem nagyon szoktam adaptációkat nézni, de ha ilyen hatással volt rád, akkor valamit sikerült átmenteniük a könyvből. Lehet, hogy belelesek.:)

      Törlés
  2. Már el is olvastad az összes magyar ES könyvet? :) Csúnyán le vagyok maradva, de majd ősszel szeretném behozni a lemaradásom. Jól emlékszem, hogy ez a karakter megjelent más könyvében is?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem verseny, ráérsz.:) Próbáltam minél tovább ny... francokat olvastam én el mindet, a Maradj velem még ott van! De hülye vagyok!
      Lehet, hogy így van, sajnos nem emlékszem.:(

      Törlés