2012. július 17., kedd
2012. július 16., hétfő
Lázár még fel se kelt újra
Lázárnak hívják a pénztárcámat, hátha sikerül a trükk, hogy ha azt mondom neki, "Kelj föl, Lázár!", feltámad. Néha összejön, néha nem, de most csak fetreng szegény.
Szerencsére csak egy könyv érdekel engem - illetve még a Ginny nénik, de itthon van négy olvasatlan tőle, amíg sorra nem kerülnek, aligha veszek újat -, Sabina Bermantól az Én, én, én.
Ti kinéztetek valamit?
Ugyanis Európa akció van a Szandinál, a szokásos 40%-os kedvesség,
július 20-ával bezárólag.
Szerencsére csak egy könyv érdekel engem - illetve még a Ginny nénik, de itthon van négy olvasatlan tőle, amíg sorra nem kerülnek, aligha veszek újat -, Sabina Bermantól az Én, én, én.
Ti kinéztetek valamit?
2012. július 15., vasárnap
Hangulatjelentés
Vannak olyan napjaim, amikor semmi máshoz nincs kedvem - még az olvasáshoz se -, minthogy recepteket olvasgassak és nyomtassak, igaz, hogy közben folyamatosan nyeldeklek, akár egy gyík, de oda se neki.
Mennydörgés, felhőszakadás, Emily Dickinson és Duna hullám szelet, ójee.
Ui.: amúgy a Zamat és illat blogot böngészem jelenleg.
Igenis, olvasd el - kérlek!
Olyan vagyok, mint egy száraz kóró-jellegű sznob vénkisasszony, de akkor is bánt, hogy azt a postot, amiben a jégkrémről van szó, és aminek nulla az értéke, sokkal többen olvasták el, mint az előtte lévő verses postot, pedig az értékesebb, időtállóbb, mint az összes firkálmányom együttvéve. Konkrét adatokat lusta vagyok megnézni, asszem, 89-20 a két szám.
Nem kell félni a versektől - én is csak nemrég jöttem rá. Igen, nincs hozzájuk értelmező tájékoztató, de tényleg olyan nagy baj, ha nem értjük száz százalékosan, miről szól (egyáltalán, honnan tudjuk, hogy tényleg arról szól-e, amit leírnak?)? Áhh, túl álmos vagyok egy ilyen lamentáláshoz, titeket pedig úgysem érdekel - duzzogós ajakbiggyesztést kéretik elképzelni -, úgyhogy csak bemásolom Nokedli egyik kedvenc versét, innen való, és megyek ágyba A hetedik hullámmal.
Ui.: egyébként rájöttem, verseskötetet nem tudok lineárisan haladva olvasni, csak véletlenszerűen ide-oda lapozgatva.
Nem kell félni a versektől - én is csak nemrég jöttem rá. Igen, nincs hozzájuk értelmező tájékoztató, de tényleg olyan nagy baj, ha nem értjük száz százalékosan, miről szól (egyáltalán, honnan tudjuk, hogy tényleg arról szól-e, amit leírnak?)? Áhh, túl álmos vagyok egy ilyen lamentáláshoz, titeket pedig úgysem érdekel - duzzogós ajakbiggyesztést kéretik elképzelni -, úgyhogy csak bemásolom Nokedli egyik kedvenc versét, innen való, és megyek ágyba A hetedik hullámmal.
Ui.: egyébként rájöttem, verseskötetet nem tudok lineárisan haladva olvasni, csak véletlenszerűen ide-oda lapozgatva.
ARRÓL, AKI EGYSZER ELJÖN
Cecilia Meirelles
Oly későn jön majd, hogyha eljön egyszer,
Olyan későn és oly magánosan,
Hogy ráismerni még az este sem mer
És az út se, amelyen átoson...
Oly későn jön majd és magánosan.
A lámpát én addigra már eloltom
És míg elborít búsan a setét,
Magányom mélyén az álomba fojtom
A várakozás keserű hevét,
Amíg elborít búsan a setét.
S mikor szememben már kérdés se rebben
És minden emlék fénye kialudt,
Tán éppen akkor gondol rám a csendben,
Kit lassan-lassan hoz felém az út...
Mikor már minden emlék kialudt.
Talán az ajtómon is bekopogtat,
Nevét nem mondja, szótlanul belép,
A bánat addig már félholtra koptat
S már nem várom senki jövetelét,
Mikor az ajtón szótlanul belép.
Ugy jön a csendes esti pillanatban,
Mint elkésett, régvárt illúzió,
A szerelemről mond majd gondolatban
Bűvös szókat, miket hallgatni jó,
Mint elkésett, régvárt illúzió.
Lehet, hogy majd felébreszt a sötétben
Szava, mely lágyabb lesz, mint a homály,
És ott maradnánk halkan, szótlan, tétlen,
Hogy kik is voltunk, azt se tudva már
Körülöttünk hallgatna a homály...
2012. július 14., szombat
Értékelés, jégkrém
Megint rám tört a fecseghetnék.
1. Az komoly, hogyha egy adott könyvről ír valaki értékelést, akkor a blogbejegyzést nem olvassák el?
2. Ezt a jégkrémreceptet muszáj lesz kipróbálnom, akkor is, ha az égre kell házat csinálnom érte. Meg ezt a barackos lepényt, amit látok, általában úgyis ménkűkemény, legalább sütibe jó lesz.
A Sütiboxon lőttem őket.
Update: itt pedig egy barackos jégkrém.
1. Az komoly, hogyha egy adott könyvről ír valaki értékelést, akkor a blogbejegyzést nem olvassák el?
2. Ezt a jégkrémreceptet muszáj lesz kipróbálnom, akkor is, ha az égre kell házat csinálnom érte. Meg ezt a barackos lepényt, amit látok, általában úgyis ménkűkemény, legalább sütibe jó lesz.
A Sütiboxon lőttem őket.
Update: itt pedig egy barackos jégkrém.
Versfertőzés Nokedli által
Már meséltem a blogon, hogy a próza mellett a líra műfaja is meghódította kicsiny szívemet, és ez az örvendetes kórság kerge módon tobzódik bennem; jelenleg Rilkét olvasok (ill. még mindig), ma délután elkezdtem Emily Dickinsont és a Szandis akcióban lecsaptam Marina Cvetajeva verseskötetére [az akcióban egyébként hét könyvet vásároltam, amikor itthon megszeretgettem őket, rádöbbentem, hogy mind Európás], és nem bírtam megállni, hogy bele ne lapozzak - mert én verset csak így tudok olvasni -, különös tekintettel arra, hogy Nokedli nővérem még nem olvasott tőle; bekarcoltam neki a Molyra három verset, ide is beteszem őket, mert úgy az igazi.
(Egyébként annyira szeretném összevásárolni a teljes Lyra Mundi sorozatot... beindult a hörcsögopció.)
(Egyébként annyira szeretném összevásárolni a teljes Lyra Mundi sorozatot... beindult a hörcsögopció.)
ÁLMATLANSÁG
(Részletek)
8.
Szembogár feketéje, fényt szívó pupilla
sötétje,
éj, szeretlek, tágra nyílt szemü éj!
Adj erőt dicsérni téged, énekek ősanyját,
aki
négy égtáj szeleit négy gyeplőként igazítod.
Szólogatlak téged és áldom neved – én
kagyló vagyok csak, őrzöm a tengerek
orgonahangját.
Már beteltem az emberi szem sugarával…
Perzseljen hamuvá sötét napod, éj!
1916. augusztus 9.
VERSEK BLOKHOZ
1.
Neved madárfiók tenyeremben.
Neved mint jégcsap, üdíti nyelvem.
Szájmozdulat, egy-rezzenetű.
Neved négy betű…
Szép labda, égbe szökellő.
Ezüstszívű csengő.
Csendes tóba vetett
kavics visszhangja neved.
Döndül tompa zenével,
mint éji lódobogás, ugy enyész el.
Verdes, mint a magány
homlokhoz szorított fegyver ravaszán.
Neved – tudod, mi nekem?
Neved csók lehunyt szememen.
Dermedt századok fagya enged
hóra hullt csókjára nevednek.
Kék csobogású, hűs italom
neved, álom, mély nyugalom.
1916. április 15.
Rab Zsuzsa
NAGYANYÁMHOZ
Darázsderekú, sötét ruha,
kemény arc hosszas oválja.
Ifjú nagyanyám! Ki hajolt valaha
szomjazva a gőgös szádra?
Kezed… Kastélyok termeiben
játszott Chopin-etűdöt,
arcod fehérlett jéghidegen,
körülötte csigás, puha fürtök…
Sötét szemed kutató, egyenes,
mindig kész védekezésre.
Nem ifjú asszonyok szeme ez!
Ki voltál? Mondd meg végre!
Így múlt időd: »lehetne – talán«,
s közben lehetetlen élet…
Húszéves lengyel nő, agyanyám,
mohó föld nyelt be téged.
Derűs nap volt, friss szél. A sötét
csillag kialudt örökre…
Szívem lázongó szédületét
te hagytad-e nékem örökbe?
1914. szeptember 4.
Rab Zsuzsa
(In: Marina Cvetajeva versei, Európa Kiadó, Lyra Mundi sorozat, 2007)
2012. július 13., péntek
Romantice off
Úgy szeretnék egy ilyet:
Amúgy éppen meg tudnám rendelni, de olyan jó dolog vágyakozni, ezt a könyveknél (mi másnál) vettem észre. Ha hosszú ideig ácsingózom rá, sokkal jobban esik utána olvasni.
2012. július 12., csütörtök
Eső
Szomjazik a föld, száraz, kirepedezett a bőre. Szomjazik a világ, az ember, az állat, a növény.
Szomjazom én is, tudtomon kívül.
Alapvetően imádom a meleget és a napsütést - sőt, a kánikulának is megvan a maga hangulata -, de a borús, sötét idő valamiért közel áll a szívemhez. Aznap is esett, amikor születtem. Nem tudom, miért szeretem ezt az időt, az emberek nagy része borzongva menekül előle, én szinte sütkérezem fakó, szürke fényében, beszívom a finoman szitáló eső illatát, nyugodtan tekintek fel a fáradtfehér égboltra.
Mint látható, megint nem könyves post, de most ehhez volt kedvem.
Szomjazom én is, tudtomon kívül.
Alapvetően imádom a meleget és a napsütést - sőt, a kánikulának is megvan a maga hangulata -, de a borús, sötét idő valamiért közel áll a szívemhez. Aznap is esett, amikor születtem. Nem tudom, miért szeretem ezt az időt, az emberek nagy része borzongva menekül előle, én szinte sütkérezem fakó, szürke fényében, beszívom a finoman szitáló eső illatát, nyugodtan tekintek fel a fáradtfehér égboltra.
Mint látható, megint nem könyves post, de most ehhez volt kedvem.
Hangulatkeltő írásnak pedig ajánlom Kosztolányitól a Záport, bár kicsit másfajta eső, mint amilyenről én makogtam.
"Szakad a zápor, zuhog és locsog.
Oldalról támadja a házfalakat, vesszőzi a palánkokat, pofozza az utcalámpákat haránt, pászmás vízsugaraival, vastag, világosbarna csöppjeivel. Bokrok mosakodnak benne sikoltozva, falusi asszonyok módjára, fejükre borítva zöld szoknyájukat. Rózsák kövérednek tőle szemlátomást. Fák ugrálnak, vasrostélyukon, mint tréfás urak a gőzfürdő zuhanyalapjain, prüszkölve és rikkantgatva, hogy mennél többet kapjanak az áldásból, magasba tartva, lengetve ujjongó karjukat. A sár szomjasan habzsolja-vedeli a vizet. Házak csatornái oroszlánok dühével okádják az esőt tajtékosan-fehéren, szinte fölmagasztosodva. Kis, forradalmas patakok vágtatnak a kövezeten, cikáznak és bújócskáznak, a nagy hangversenyhez a scherzót szolgáltatva."
_________
Képek forrása: weheartit.com
A kígyó igaza
"Nem érdekel, hogy hol leszünk, csak együtt.
A csupasz padlón, széken, asztalon.
Én nem akarok igazán, csak egyet,
de azt nagyon."
Szabó T. Anna: Elhagy
Értékelés: 4 ligetárnyék az 5-ből
Ez is igencsak nyúlfarknyi post lesz, mivel négy hónapja olvastam, ráadásul verseskötet, és a versrecenzió-izmaim még elég satnyák, nem tudok értelmesen versekről írni, pedig jobb lesz, ha összekapom magam, mert még ott van Rilke - és az sokkal nehezebb, mint ez -, és a boltban vár Cvetajeva, jaj, és egy könyvtári Emily Dickinson is itt figyel, jaj.
Valahol a Molyon belefutottam a kötet címadó versébe és teljesen a hatása alá kerültem, rögtön elfogott a "polcomon-akarom-tudni"-érzés. Persze az volt az első, hogy kb. háromszor elolvastam ezt az első verset (tudom, tiszta lökött vagyok, hogy egyetlen vers miatt veszek meg egy kötetet, de sose állítottam, hogy normális vagyok), aztán jött a többi.
Teljesen más ezt a lírai műfajt olvasni, mint prózát, általában sokkal hullámzóbb a tetszési indexe számomra; az Elhagy esetében is nagyon változékony a színvonal, sajnos egyik vers se ér az első nyomába, de ennek ellenére nagyon sokat szerettem közülük, például az Esősötét utolsó három versszaka:
A kötet tematikája nem korlátozódik egy forrásra [tessék, pont az iskolai tankönyvszagtól féltem], az anyaság, szerelem, születés és halál körforgása mellett a mindennapi élet mozzanatai foglalta verskeretbe a költőnő, például a költözést, emellett a test csodái iránti áhítat is fontos szerepet kap. Ahogy a fentebbi idézet mutatja, vannak olyan darabok, ahol szabadon kezeli a formai követelményeket, olyan, mintha egy gondolatfolyamot olvasnánk, nekem nagyon tetszett az így létrehozott ritmikájuk. Néhány versnél nem éreztem a mögötte rejlő zeneiséget, de lehet, hogy csak én voltam-vagyok süket rá.
Összességében tetszett, szerettem olvasni - legalábbis ez az érzés maradt meg bennem négy hónap után -, valószínűleg Szabó T. Anna többi kötetét is keresni fogom.
Ui.: Egyébként aki azért nem olvas versesköteteket, mert attól fél, nem fogja érteni őket, megnyugtatom, hogy az Elhagy esetében ettől nem kell tartani.
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2009
Ár: 1990 Ft
A költőnő honlapja
A csupasz padlón, széken, asztalon.
Én nem akarok igazán, csak egyet,
de azt nagyon."
Értékelés: 4 ligetárnyék az 5-ből
Ez is igencsak nyúlfarknyi post lesz, mivel négy hónapja olvastam, ráadásul verseskötet, és a versrecenzió-izmaim még elég satnyák, nem tudok értelmesen versekről írni, pedig jobb lesz, ha összekapom magam, mert még ott van Rilke - és az sokkal nehezebb, mint ez -, és a boltban vár Cvetajeva, jaj, és egy könyvtári Emily Dickinson is itt figyel, jaj.
Valahol a Molyon belefutottam a kötet címadó versébe és teljesen a hatása alá kerültem, rögtön elfogott a "polcomon-akarom-tudni"-érzés. Persze az volt az első, hogy kb. háromszor elolvastam ezt az első verset (tudom, tiszta lökött vagyok, hogy egyetlen vers miatt veszek meg egy kötetet, de sose állítottam, hogy normális vagyok), aztán jött a többi.
Teljesen más ezt a lírai műfajt olvasni, mint prózát, általában sokkal hullámzóbb a tetszési indexe számomra; az Elhagy esetében is nagyon változékony a színvonal, sajnos egyik vers se ér az első nyomába, de ennek ellenére nagyon sokat szerettem közülük, például az Esősötét utolsó három versszaka:
"halott fa lángja gőzöl vékonyan
a lelke ég
áttetsző mint a zápor épp olyan
csak felfelé
esőszag testszag föld szaga füvek
kis lángjai
szirmok a földön szerte illatok
szilánkjai
tűzborzoló esőhozó hideg
szél ősi szag
az ég alatt a száraz lomb zizeg
add meg
magad"
A kötet tematikája nem korlátozódik egy forrásra [tessék, pont az iskolai tankönyvszagtól féltem], az anyaság, szerelem, születés és halál körforgása mellett a mindennapi élet mozzanatai foglalta verskeretbe a költőnő, például a költözést, emellett a test csodái iránti áhítat is fontos szerepet kap. Ahogy a fentebbi idézet mutatja, vannak olyan darabok, ahol szabadon kezeli a formai követelményeket, olyan, mintha egy gondolatfolyamot olvasnánk, nekem nagyon tetszett az így létrehozott ritmikájuk. Néhány versnél nem éreztem a mögötte rejlő zeneiséget, de lehet, hogy csak én voltam-vagyok süket rá.
Összességében tetszett, szerettem olvasni - legalábbis ez az érzés maradt meg bennem négy hónap után -, valószínűleg Szabó T. Anna többi kötetét is keresni fogom.
Ui.: Egyébként aki azért nem olvas versesköteteket, mert attól fél, nem fogja érteni őket, megnyugtatom, hogy az Elhagy esetében ettől nem kell tartani.
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2009
Ár: 1990 Ft
A költőnő honlapja
2012. július 11., szerda
"Isten neve a szuperhúr macskabölcsője"
"Az áldás természetéből eredően illékony valami. Csak Isten az örök, no meg Isztambul."
Ian McDonald: A dervisház
Értékelés: 5 cukorkristály az 5-ből
Kedvenc karakter: Ayşe, Ferentinou úr, Selma Özgün
Sokáig hordoztam magammal ezt a könyvet, szinte mindenhová követett utamon - főleg vonaton és vízparton olvastam, ami, lássuk be, nem éppen ideális közeg egy ilyen súlyos regény olvasására, és ez alatt nem csupán a tömegét értem (habár az sem elhanyagolható). A kiadó másik kiadványához, a Marija Morevna és a Halhatatlanhoz hasonlóan összetett, sokrétű szöveggel állunk szemben; szemkápráztató színkavalkádban keveredik benne a múlt, a jelen és a lehetséges jövő. A fikció és a valóság. A történelem és a modern technológia, a filozófia és a vallás, a művészettörténet és a közgazdaságtan, az istambuluk és a városok királynője, egy rozzant faház és egy hipermodern, üveg és acél épület, egy kalandvágyó, bebörtönzött kisfiú és egy begubózott öreg egyetemi professzor. Törökök, kurdok, örmények, görögök, keresztények és iszlámisták. Sokszor úgy éreztem, ez a könyv maga is egyfajta mikrográfia, a betűk náluknál kisebb betűkből állnak, amelyek még apróbb írásjelekből tevődnek össze, és így tovább, egészen a szemmel alig kivehető mintáig. Azt persze nem tudom, hogy Isten titkos neve van-e a regényben elrejtve, ahhoz az sem lenne elég, ha én lennék az utolsó hurúfi testvér, de még dzsinneket se látok, és nem tudom megállapítani egy hüvelykujjnyi Koránról, hogy értékes-e vagy csupán a szokásos turistaetető darab.
A történet középpontjában a cím sugallatával ellentétben nem annyira az Adem Dede téren lévő dervisház áll, hanem annak néhány lakója, akiknek az élete valamilyen módon majd keresztezi egymást. Elsőként Necdetet ismerjük meg közülük, a huszonéves csellengő srácot, akit ide-oda sodor az élet. Ő az egyetlen a dervisházban élők közül, aki éppen a villamoson tartózkodik, amikor az öngyilkos merénylet történik; az eseményt követően a munkahelyi vécé kézszárítóján egy lángoló, kövér csecsemőt vesz észre - egy dzsinnt, amit száz meg száz társa követ, majd később a zöld szent. Adnan szintén fiatal férfi, de tökéletes ellentéte Necdet Hasgülernek: a pénz szinte ragad hozzá, ami közgazdászként nem utolsónak számító szerencsés vonás. Emellett céltudatos, jó kiállású, karizmatikus egyén, igazi tökös srác, és szinte mindenből pénzt tud csinálni, mivel tökéletesen rá van hangolódva a piaci változásokra. Elgondolkodtam azon, mi vonzotta hozzá Ayşét, ezt a művelt, kifinomult régiségkereskedőt - valószínűleg a kisugárzása, a férfit pedig az, ami belőle pont hiányzik, ez alakulhatott át egy olyan ütésálló szerelemmé, ami kibír családi viszályt, szakadéknyi különbségeket. Ayşét kedveltem a legjobban, az egyedi, különleges ízlés, a kereskedő haszonlesése, az ambíció a legmeghatározóbb tulajdonságai. Necdetet most se igazán tudom hova tenni, Adnant legalább be tudtam passzintani az egyik kényelmes skatulyába, aki meglepő módon bizonyos dolgokban elég konzervatív, és a történet egyik eseményénél kiderül, hogy a vastag kéreg alatt rejtőzik némi lélek is. Velük ellentétben Georgios Ferentinout, a vén görögöt és társaságát nagyon kedveltem, ő a tipikus példája annak, amikor egy nagyon intelligens ember egy mondvacsinált ok miatt gyakorlatilag tönkreteszi az életét, és ezen mindig totálisan elképedek. Can és Leyla pedig tipikus karakterek - félreértés ne essék, nincs velük semmi problémám, csak nem nőttek a szívemhez -; az előbbi a kalandra, izgalomra éhes kisfiúé, akitől a szívproblémája miatt elveszik a fél világát, füldugót kell hordania, mert egy erősebb zaj megölheti. Leyla frissen végzett marketinges, aki kétségbeesetten kapálózik, hogy maga mögött tudja szülővárosát és családja megnyugtató távolságban legyen tőle.
Ebben a könyvben mindenki üldöz valamit; egy régmúlt szerelem emlékét, egy fél Koránt, egy mondabeli mézzé lett embert, pénzt, titkokat, igazságot - körülöttük pedig ott van a hőségtől vibráló, lüktető Isztambul, ez az emberi szívekből, emberi álmokból épült város, amely a titokzatosság ékszerét viseli a szíve táján, ahol a lehetetlennek számító dolgok teljesen hétköznapiak. "Egész Isztambul ünnepel... És Isztambul gyászol, Isztambul retteg, Isztambul remél. Isztambul minden." Az imára hívó szó dallamára táncolnak az emberek, akár a kerengő dervisek - örökkön-örökké, mert ez a város addig fog állni, míg emberi szív dobog a Földön, akárcsak a történeten végigvitorlázó gólya, amely a hosszú élet jelképe.
Sokáig hordoztam magammal ezt a könyvet. És még sokáig is fogom. Agytekervény-és fantáziamozgató, elgondolkodtató, számolgattató és elringató történet egyben, sok helyütt olyan gyönyörű mondatokkal, hogy többször elolvastam egymásután. Viszont nem futkosós könyv, inkább ne olvassátok úgy és olyan körülmények között, ahogy én. Vele le kell szépen ülni, bekucorodni valami kényelmes (és hűvös) helyre, és átlépni a 2027-es év Isztambuljába, a csodák és az isteni megjelenések korába.
A könyvet köszönöm az Ad Astra kiadónak!
Eredeti cím: The dervish house
Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2012
Fordította: Tamás Gábor
Ár: 3490 Ft
Értékelés: 5 cukorkristály az 5-ből
Kedvenc karakter: Ayşe, Ferentinou úr, Selma Özgün
Sokáig hordoztam magammal ezt a könyvet, szinte mindenhová követett utamon - főleg vonaton és vízparton olvastam, ami, lássuk be, nem éppen ideális közeg egy ilyen súlyos regény olvasására, és ez alatt nem csupán a tömegét értem (habár az sem elhanyagolható). A kiadó másik kiadványához, a Marija Morevna és a Halhatatlanhoz hasonlóan összetett, sokrétű szöveggel állunk szemben; szemkápráztató színkavalkádban keveredik benne a múlt, a jelen és a lehetséges jövő. A fikció és a valóság. A történelem és a modern technológia, a filozófia és a vallás, a művészettörténet és a közgazdaságtan, az istambuluk és a városok királynője, egy rozzant faház és egy hipermodern, üveg és acél épület, egy kalandvágyó, bebörtönzött kisfiú és egy begubózott öreg egyetemi professzor. Törökök, kurdok, örmények, görögök, keresztények és iszlámisták. Sokszor úgy éreztem, ez a könyv maga is egyfajta mikrográfia, a betűk náluknál kisebb betűkből állnak, amelyek még apróbb írásjelekből tevődnek össze, és így tovább, egészen a szemmel alig kivehető mintáig. Azt persze nem tudom, hogy Isten titkos neve van-e a regényben elrejtve, ahhoz az sem lenne elég, ha én lennék az utolsó hurúfi testvér, de még dzsinneket se látok, és nem tudom megállapítani egy hüvelykujjnyi Koránról, hogy értékes-e vagy csupán a szokásos turistaetető darab.
A történet középpontjában a cím sugallatával ellentétben nem annyira az Adem Dede téren lévő dervisház áll, hanem annak néhány lakója, akiknek az élete valamilyen módon majd keresztezi egymást. Elsőként Necdetet ismerjük meg közülük, a huszonéves csellengő srácot, akit ide-oda sodor az élet. Ő az egyetlen a dervisházban élők közül, aki éppen a villamoson tartózkodik, amikor az öngyilkos merénylet történik; az eseményt követően a munkahelyi vécé kézszárítóján egy lángoló, kövér csecsemőt vesz észre - egy dzsinnt, amit száz meg száz társa követ, majd később a zöld szent. Adnan szintén fiatal férfi, de tökéletes ellentéte Necdet Hasgülernek: a pénz szinte ragad hozzá, ami közgazdászként nem utolsónak számító szerencsés vonás. Emellett céltudatos, jó kiállású, karizmatikus egyén, igazi tökös srác, és szinte mindenből pénzt tud csinálni, mivel tökéletesen rá van hangolódva a piaci változásokra. Elgondolkodtam azon, mi vonzotta hozzá Ayşét, ezt a művelt, kifinomult régiségkereskedőt - valószínűleg a kisugárzása, a férfit pedig az, ami belőle pont hiányzik, ez alakulhatott át egy olyan ütésálló szerelemmé, ami kibír családi viszályt, szakadéknyi különbségeket. Ayşét kedveltem a legjobban, az egyedi, különleges ízlés, a kereskedő haszonlesése, az ambíció a legmeghatározóbb tulajdonságai. Necdetet most se igazán tudom hova tenni, Adnant legalább be tudtam passzintani az egyik kényelmes skatulyába, aki meglepő módon bizonyos dolgokban elég konzervatív, és a történet egyik eseményénél kiderül, hogy a vastag kéreg alatt rejtőzik némi lélek is. Velük ellentétben Georgios Ferentinout, a vén görögöt és társaságát nagyon kedveltem, ő a tipikus példája annak, amikor egy nagyon intelligens ember egy mondvacsinált ok miatt gyakorlatilag tönkreteszi az életét, és ezen mindig totálisan elképedek. Can és Leyla pedig tipikus karakterek - félreértés ne essék, nincs velük semmi problémám, csak nem nőttek a szívemhez -; az előbbi a kalandra, izgalomra éhes kisfiúé, akitől a szívproblémája miatt elveszik a fél világát, füldugót kell hordania, mert egy erősebb zaj megölheti. Leyla frissen végzett marketinges, aki kétségbeesetten kapálózik, hogy maga mögött tudja szülővárosát és családja megnyugtató távolságban legyen tőle.
Ebben a könyvben mindenki üldöz valamit; egy régmúlt szerelem emlékét, egy fél Koránt, egy mondabeli mézzé lett embert, pénzt, titkokat, igazságot - körülöttük pedig ott van a hőségtől vibráló, lüktető Isztambul, ez az emberi szívekből, emberi álmokból épült város, amely a titokzatosság ékszerét viseli a szíve táján, ahol a lehetetlennek számító dolgok teljesen hétköznapiak. "Egész Isztambul ünnepel... És Isztambul gyászol, Isztambul retteg, Isztambul remél. Isztambul minden." Az imára hívó szó dallamára táncolnak az emberek, akár a kerengő dervisek - örökkön-örökké, mert ez a város addig fog állni, míg emberi szív dobog a Földön, akárcsak a történeten végigvitorlázó gólya, amely a hosszú élet jelképe.
Sokáig hordoztam magammal ezt a könyvet. És még sokáig is fogom. Agytekervény-és fantáziamozgató, elgondolkodtató, számolgattató és elringató történet egyben, sok helyütt olyan gyönyörű mondatokkal, hogy többször elolvastam egymásután. Viszont nem futkosós könyv, inkább ne olvassátok úgy és olyan körülmények között, ahogy én. Vele le kell szépen ülni, bekucorodni valami kényelmes (és hűvös) helyre, és átlépni a 2027-es év Isztambuljába, a csodák és az isteni megjelenések korába.
A könyvet köszönöm az Ad Astra kiadónak!
Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2012
Fordította: Tamás Gábor
Ár: 3490 Ft
2012. július 9., hétfő
A nagyon várt
A magamfajta fanatikus dilettánsok már hónapok óta reszketnek a Nagy Nyári Szandis akció gondolatától, amely ma elérkezett:
Ja, és olvassátok A dervisházat.
Ja, és olvassátok A dervisházat.
2012. július 7., szombat
A kegyencnő
 |
| Françoise Athénaïs de Rochechouart de Mortemart "Kortársai egybehangzó véleménye szerint Madame de Montespan istennőhöz hasonló, káprázatos szépség volt, aki ellenállhatatlanul vonzotta a tekintetet, és bámulatot váltott ki. »Szép volt, akár a napfény« - vallotta Saint-Simon. »Rendkívüli ragyogása volt« - ismerte el róla a palotahercegné. »Szépsége határtalan« - fokozta a dicséretet Madame de Sévigné: hullámzó fürtökben leomlü szőke hajzuhatag, nagy, azúr szempár, világos gesztenye szemöldök, finoman rajzolt sasorr, vérpiros ajkak, és mindenekfelett elbűvölő mosoly jellemezte. |
A ruházat és az ékszerek csak fokozták a csillogását. Madame de Sévigné ránk hagyta egy díszöltözet leírását, amely »aranyon is arany, arannyal ráhímzett, arannyal szegett és mindenekfelett még arannyal pliszírozott, egy bizonyos aranyfajtával kevert, arannyal megtűzött anyagból van, mindez a legmennyeibb szövetté teszi, amelyet ember valaha is elképzelt: tündérek varrták titokban ezt a remeket.«
(...) Képtelenség volt - ismerik el a memoárszerzők - az övéhez mérhető nagy könnyedséggel társalogni, ami annyira elragadóvá és kellemessé tette társaságát. Naiv volt, és egyben izgató. Hol szeszélyes, hol szellemes, hol varázslatos; elbűvölt önkéntelen élénkséget és kegyetlen csúfolódást ötvöző elegáns szellemességével. Ezt nevezték a Mortemartok szellemességének."
Ui.: ettől függetlenül képes volt azt elhíresztelni vetélytársáról, hogy rühes.
Ui.: a korszak nagy levélírójával, Mme de Sévignéről bővebben itt.
Jean-Christian Petitfils: Méregkeverők (General Press, 2012, 277.-278. oldal)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)