Versfertőzés Nokedli által

Már meséltem a blogon, hogy a próza mellett a líra műfaja is meghódította kicsiny szívemet, és ez az örvendetes kórság kerge módon tobzódik bennem; jelenleg Rilkét olvasok (ill. még mindig), ma délután elkezdtem Emily Dickinsont és a Szandis akcióban lecsaptam Marina Cvetajeva verseskötetére [az akcióban egyébként hét könyvet vásároltam, amikor itthon megszeretgettem őket, rádöbbentem, hogy mind Európás], és nem bírtam megállni, hogy bele ne lapozzak - mert én verset csak így tudok olvasni -, különös tekintettel arra, hogy Nokedli nővérem még nem olvasott tőle; bekarcoltam neki a Molyra három verset, ide is beteszem őket, mert úgy az igazi.
(Egyébként annyira szeretném összevásárolni a teljes Lyra Mundi sorozatot... beindult a hörcsögopció.)

ÁLMATLANSÁG 

(Részletek)

8. 

Szembogár feketéje, fényt szívó pupilla 

                                                  sötétje, 

éj, szeretlek, tágra nyílt szemü éj!

Adj erőt dicsérni téged, énekek ősanyját, 

                                                        aki 

négy égtáj szeleit négy gyeplőként igazítod.

Szólogatlak téged és áldom neved – én 

kagyló vagyok csak, őrzöm a tengerek 

                                     orgonahangját.

Már beteltem az emberi szem sugarával… 

Perzseljen hamuvá sötét napod, éj!

1916. augusztus 9.

VERSEK BLOKHOZ

1. 

Neved madárfiók tenyeremben. 

Neved mint jégcsap, üdíti nyelvem. 

Szájmozdulat, egy-rezzenetű. 

Neved négy betű… 

Szép labda, égbe szökellő. 

Ezüstszívű csengő.

Csendes tóba vetett 

kavics visszhangja neved. 

Döndül tompa zenével, 

mint éji lódobogás, ugy enyész el. 

Verdes, mint a magány 

homlokhoz szorított fegyver ravaszán.

Neved – tudod, mi nekem? 

Neved csók lehunyt szememen. 

Dermedt századok fagya enged 

hóra hullt csókjára nevednek. 

Kék csobogású, hűs italom 

neved, álom, mély nyugalom.

1916. április 15. 

Rab Zsuzsa

NAGYANYÁMHOZ

Darázsderekú, sötét ruha, 

kemény arc hosszas oválja. 

Ifjú nagyanyám! Ki hajolt valaha 

szomjazva a gőgös szádra?

Kezed… Kastélyok termeiben 

játszott Chopin-etűdöt, 

arcod fehérlett jéghidegen, 

körülötte csigás, puha fürtök…

Sötét szemed kutató, egyenes, 

mindig kész védekezésre. 

Nem ifjú asszonyok szeme ez! 

Ki voltál? Mondd meg végre!

Így múlt időd: »lehetne – talán«, 

s közben lehetetlen élet… 

Húszéves lengyel nő, agyanyám, 

mohó föld nyelt be téged.

Derűs nap volt, friss szél. A sötét 

csillag kialudt örökre… 

Szívem lázongó szédületét 

te hagytad-e nékem örökbe?

1914. szeptember 4. 

Rab Zsuzsa

(In: Marina Cvetajeva versei, Európa Kiadó, Lyra Mundi sorozat, 2007)