Marina Cvetajeva: Álmatlanság(Részletek)8.Szembogár feketéje, fényt szívó pupillasötétje,éj, szeretlek, tágra nyílt szemü éj!Adj erőt dicsérni téged, énekek ősanyját,akinégy égtáj szeleit négy gyeplőként igazítod.Szólogatlak téged és áldom neved – énkagyló vagyok csak, őrzöm a tengerekorgonahangját.Már beteltem az emberi szem sugarával…Perzseljen hamuvá sötét napod, éj!1916. augusztus 9.
2012. július 29., vasárnap
Inszomnia
2012. július 28., szombat
A feledés kertje
"Akkoriban kezdődött, hogy a fenti könyvszekrények könyvei kezdtek átrendeződni. Ez néhány havonta előfordult. A könyvek egyszerre csak máshol álltak, mint előtte, és minden alkalommal úgy tűnt, hogy nem önkényesen történik a dolog, hanem meghatározott minta szerint. Olykor úgy tűnt, hogy a könyvek formája vagy a könyvborítók voltak az elrendezés kiindulópontjai, máskor azt láttuk, hogy azoknak a szerzőknek, akik egymás mellé kerültek, mondanivalójuk volt egymás számára, megint máskor pedig éppen azok a szerzők álltak egymás mellett, akik gyűlölték és megvetették egymást."
Katharina Hagena: Az almamag íze
Értékelés: 4.5 fanimfa az 5-ből
Kedvenc karakter: Harriet
Minden ezzel a néhány mondattal kezdődött: "Anna nagynéném tizenhat évesen halt meg tüdőgyulladásban, melyből a megszakadt szíve miatt, és mert a penicillint még nem fedezték fel, nem tudták meggyógyítani. Egy júliusi késő délutánon hunyt el. Amikor aztán Anna húga, Bertha sírva kirohant a kertbe, látta, hogy Anna utolsó hörgő lélegzetvételével valamennyi vörös ribiszke fehérré változott."
Értékelés: 4.5 fanimfa az 5-ből
Kedvenc karakter: Harriet
Minden ezzel a néhány mondattal kezdődött: "Anna nagynéném tizenhat évesen halt meg tüdőgyulladásban, melyből a megszakadt szíve miatt, és mert a penicillint még nem fedezték fel, nem tudták meggyógyítani. Egy júliusi késő délutánon hunyt el. Amikor aztán Anna húga, Bertha sírva kirohant a kertbe, látta, hogy Anna utolsó hörgő lélegzetvételével valamennyi vörös ribiszke fehérré változott."
Az ilyen mondatok azok, amelyek olvastán felüvölt az agyamban az a bizonyos sziréna, miszerint sikerült jó könyvet kifognom. Korábban jónéhány postban idéztem ebből a regényből, szépséges képekkel illusztrálva, úgyhogy nemigen okozok meglepetést a tetszési indexszel, de rend a lelke mindennek, és ez a történet megérdemli az önálló bejegyzést.
A regény középpontjában a Lünschen-Deelwater család és a nagyszülők bootshaveni háza áll, amely az események fő színtere, a múlt emlékei beépülnek a fekete-fehér padlócsempébe, az üvegház helyébe, a régi kelengyésládákba, a báli ruhákba, amelyekben Irisék játszottak a ház kertjében – tehát, aki szereti az ódon házakat szerepeltető regényeket, valószínűleg kedvtelve fogja ízlelgetni a regény leírásait, ezt azért hangsúlyozom, mert a fülszöveg semmit nem sejtet ebből az általam csak "házi mágiá"-nak vagy "konyhakerti boszorkányság"-nak nevezett jellegzetességből – mágikus realizmusnak szerintem túlzás nevezni –, csupán egy családi titok-felderítős könyvnek tűnik, ahol a legfiatalabb leszármazott rányitja az ajtót a szekrényben rejtőző csontvázakra, vagyis abban a hitben éltem, hogy Katherine Webb: Örökség c. művének kistestvére került a kezembe.
A házi mágia mellett a regény meghatározó motívuma a gyermekkori bűnök, mélyre ásott titkok jelenléte – amelyeket a szereplők igyekeznek kitörölni emlékezetükből, de szellemeik ott motoszkálnak a szemük mögött, az agyuk hátsó részében, tulajdonképpen ezek határozzák meg egész életüket. Az írónő inkább a regény vége felé helyezi erre a súlypontot, elég lassú a felvezetése, sok mindent helyez a történetbe, a múlt történései során ismerjük meg a családot, a nagyszülőktől kezdve.
Itt van Hinnerk, akiben a ridegség jól megfér a versköltéssel és unokái viszonylagos szeretetével; felesége, Bertha szerintem nagyon magányos asszony, akinek kevés jutott az élet öröméből, nála jelenik meg a felejtés motívuma, amely „az emlékezés egyik formája”. A három lányukról szóló részeket kedveltem a legjobban; Christának, a korcsolyázónőnek – akinek a neve úgy hangzik, mint „a korcsolyatalp csikorgása a jégen” – sikerült a leginkább mintaszerű életet kialakítania egy férjjel és gyerekkel, Irisszel, aki a történet narrátora.
Meglepő módon Harriet volt közülük a kedvencem, olyan lány, nő ő, aki bizonyos élethelyzetekben behunyja a szemét és „elrepül”, nem akar szembenézni a problémákkal; így születik meg egy meggondolatlan kapcsolat eredményeként Rosmarie. Inga a legtitokzatosabb a három nővér közül, szépsége valamennyi férfi fejét elcsavarja, ennek ellenére nincs családja – ugyanis szikrák pattannak ki az ujjaiból, aki hozzáér, kisebb áramütést szenved.
A harmadik generációról is részletes tablót kapunk, kivéve Irist, akinek nem túl pozitív az énképe: szavaiból kiderül a két idősebb lány szövetsége iránti féltékenység – ám, ahogy lenni szokott, kisebb hatalmi harcok dúlnak ebben a barátságban is –, és a Rosmarie halála miatti bűntudat. Unokatestvére, a rézvörös hajú, sellőszemű lány már tinédzserkorában impulzív személyiség, nem kevés feszültséget generál maga körül. Barátnőjével, Mirával, a furcsa fekete-fehér lánnyal – aki kizárólag fekete ruhát hord, fekete ételeket eszik, fekete zenét hallgat és fekete a rúzsa is – való kapcsolata a külső szemlélő számára végig rejtély marad, a miértek és hogyanok nagyrészt a múlt homályába vésznek.
Itt van Hinnerk, akiben a ridegség jól megfér a versköltéssel és unokái viszonylagos szeretetével; felesége, Bertha szerintem nagyon magányos asszony, akinek kevés jutott az élet öröméből, nála jelenik meg a felejtés motívuma, amely „az emlékezés egyik formája”. A három lányukról szóló részeket kedveltem a legjobban; Christának, a korcsolyázónőnek – akinek a neve úgy hangzik, mint „a korcsolyatalp csikorgása a jégen” – sikerült a leginkább mintaszerű életet kialakítania egy férjjel és gyerekkel, Irisszel, aki a történet narrátora.
Meglepő módon Harriet volt közülük a kedvencem, olyan lány, nő ő, aki bizonyos élethelyzetekben behunyja a szemét és „elrepül”, nem akar szembenézni a problémákkal; így születik meg egy meggondolatlan kapcsolat eredményeként Rosmarie. Inga a legtitokzatosabb a három nővér közül, szépsége valamennyi férfi fejét elcsavarja, ennek ellenére nincs családja – ugyanis szikrák pattannak ki az ujjaiból, aki hozzáér, kisebb áramütést szenved.
A harmadik generációról is részletes tablót kapunk, kivéve Irist, akinek nem túl pozitív az énképe: szavaiból kiderül a két idősebb lány szövetsége iránti féltékenység – ám, ahogy lenni szokott, kisebb hatalmi harcok dúlnak ebben a barátságban is –, és a Rosmarie halála miatti bűntudat. Unokatestvére, a rézvörös hajú, sellőszemű lány már tinédzserkorában impulzív személyiség, nem kevés feszültséget generál maga körül. Barátnőjével, Mirával, a furcsa fekete-fehér lánnyal – aki kizárólag fekete ruhát hord, fekete ételeket eszik, fekete zenét hallgat és fekete a rúzsa is – való kapcsolata a külső szemlélő számára végig rejtély marad, a miértek és hogyanok nagyrészt a múlt homályába vésznek.
Van azonban egy nagy problémája ennek a misztikus hangulatú családregénynek: sok helyütt úgymond töredezettek a mondatok, főleg a könyv elején, nem alkotnak kerek, egész szöveget, ezáltal a történet is döcögőssé válik, az első oldalon pedig, ahol az ominózus, magával ragadó két mondat szerepel, kilencszer fordul elő a „ribiszke” szó. Annyira zavartak ezek a kezdeti hibák, hogy azon tűnődtem, miképp fogom végigrágni ezt a könyvet. Szerencsére ez a probléma később erősen csökken, de a jelen eseményeit követő szálban rendre előkerül, de ez a probléma senkit ne tántorítson el a regénytől, megértettük egymást?
Ettől eltekintve nagyon a szívemhez nőtt a történet, még másnaposságot is okozott – azaz hiába kezdtem bele egy új kötetbe, még jó ideig Bertháék házában bolyongtam.
Ja, és sokkal szebb borítót érdemelt volna, nem ezt a naftalinszagú nagymamásat.
Ui.: ide tűzöm az idézetes-képes postok linkjeit.
A kert télen
Eredeti cím: Der Geschmack von Apfelkernen
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2012
Fordította: B. Szabó Károly, versek: Tótfalusi István
Ár: 2300 Ft
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2012
Fordította: B. Szabó Károly, versek: Tótfalusi István
Ár: 2300 Ft
2012. július 26., csütörtök
A monarchia végnapjai
"Míg Párizs nagy részén alig van tüzelő és kenyér, nekünk napi háromszáz sou bevételt hoz a kiállításunk."
Michelle Moran: Madame Tussaud
Értékelés: 5 gyémántcsatos cipő az 5-ből
Kedvenc karakter: Marie
A hőség ellenére megborzongok. Valahányszor a francia forradalomról és az azt megelőző időszakról olvasok, mindig elborzaszt az emberek esztelen kegyetlensége, a paranoia, a terror, a rettegés és a vér borzalmas haláltánca. Minden könyvnél felteszem a kérdést: miért? Miért tört ki ez a téboly, hogyan lehetett volna megakadályozni, mikor kellett volna közbelépni? Mikor vált megállíthatatlanná a folyamat?
Egyesek szerint már Marie Antoinette születése, pontosabban az egy nappal előtte történt 1755. november elsejei lisszaboni földrengés volt a dolgok kezdete, mi jelen esetben 1788 decemberében kapcsolódunk a történetbe. A nyakék-ügy után vagyunk, Marie Antoinette népszerűsége erősen hanyatlik, rossz termést kemény tél követ, a pékségek előtt több méteres sor kígyózik, és lassan már a természeti csapásokért is a királynét, az „osztrák nőt” hibáztatják.
A regény érdekessége, hogy a témában íródott kötetek többségével ellentétben nem az osztrák főhercegnő vagy valamelyik főúri személy szemszögéből követjük az eseményeket, hanem egy, a közrendbe tartozó mutatványos, Marie Grosholtz nézőpontján keresztül (egyes szám első személyben), akit az utókor Madame Tussaud-ként ismert meg. Marie családja társadalmi helyzete ellenére nem tartozott a szegény emberek közé; a két világ határán egyensúlyoztak, keddi szalonjukban vendégül látták Robespierre-t, a Marie számára unszimpatikus, visszataszító Marat-t, a csak Camille-nak nevezett Desmoulisnt és körüket, akik ekkor még csupán "kávéházi forradalmárok" voltak, és senki nem sejtette, hogy iszonyatos terror fog kibontakozni az irányításuk alatt, mely a 900 éves monarchiát fogja lerombolni és több mint félmillió ember halálát okozza.
Grosholtzék két oldal közötti egyensúlyozását lehet helyteleníteni, de elítélni nem érdemes, hiszen ha nyíltan királypártiaknak vallják magukat, a tömeg valószínűleg szó szerint darabokra tépi őket, a panoptikumot földig rombolja, vagy pedig kivégzik őket és testüket jeltelen sírba vetik, pláne akkor, amikor a Bastille parancsnokának fejét hozzájuk viszik, hogy készítsenek róla viaszmást – kezdetben azt hittem, ez a szörnyű tett az írónő fantáziájának szüleménye, de a szerzői utószóból kiderül, hogy igaz volt. Michelle Moran azt is közli, nem lehet eldönteni, hogy Marie royalista vagy forradalompárti volt, de bizonyos jelek arra mutatnak, hogy rokonszenvezett a királyi családdal; a regényben ő mondja el a nép körében terjengő híreket főleg Madame Élisabeth-nek, a király húgának, akit viaszszobrok készítésére tanít – kissé keserűen csodálkozhat az utókor embere, hogy XVI. Lajos és Mária Terézia lánya egy szobrász, egy fodrász és egy ruhakészítő segítségére van utalva, ugyanis a varennes-i szökést Léonard és Rose Bertin (akinek mélységesen igazat adok abban, hogy túl jó emberek; XVI. Lajos egyszerű ember, egy bíborba született lakatos és építész, Marie Antoinette pedig egy nagyvilági dáma) közreműködésével készítették elő. Az viszont biztos, hogy a műben érző szívű, szimpatikus embereknek állít emléket az írónő, főhőse többször kifejezi a királyi család pozitív vonásait és tetteit.
A forradalom eseményei mellett Grosholtzék életét is megismerjük, nem csupán a történelmi eseményekhez statisztálnak; a kezdeti viszonylagos jólétet a forradalom miatt hamar felváltja a feszültség, a félelem, a lelki nyomorúság valamennyi árnyalata. Marie eltér a könnyed történelmi regények átlagos hősnőitől: nem ártatlan, fiatal lány, aki naivan riadt tekintettel néz a világba, hanem egy húszas évei végén járó, roppant öntudatos nő, aki legalább annyira szem előtt tartja a főkönyvét, mint a megformázandó modelljeit, és mint minden dolgozó nő, ő is a karrier vagy család-probléma két tengelye között őrlődik, bár ő elsősorban üzletasszony, aztán művész, és csak végső sorban szerelmes nő. Nagyon tetszettek a viaszszobrászattal kapcsolatos részletek, tudtátok, hogy az arcokhoz igazi fogakat használtak, amelyet az utcai foghúzóktól vásároltak? A hajak is igaziak voltak, amelyeket szálanként applikáltak a fejtetőre – nem, nyugi, a szemek üvegből voltak.
Nagyszerűen keveredik ebben a könyvben a történelem, a magánélet, a művészet, Versailles pompája, a politika, az anarchia, a dicsőség és a bukás, azoknak tudom ajánlani, akik szeretik a könnyed történelmi regényeket és érdekli őket a nagy francia forradalom időszaka. Remélem, Michelle Moran további regényei is megjelennek majd, addig is el fogom olvasni a Nefertitit, és folytatását, Az eretnek királynét. Remélem, kiadják a Cleopatra's Daughtert és a The Second Empresst is.
Értékelés: 5 gyémántcsatos cipő az 5-ből
Kedvenc karakter: Marie
A hőség ellenére megborzongok. Valahányszor a francia forradalomról és az azt megelőző időszakról olvasok, mindig elborzaszt az emberek esztelen kegyetlensége, a paranoia, a terror, a rettegés és a vér borzalmas haláltánca. Minden könyvnél felteszem a kérdést: miért? Miért tört ki ez a téboly, hogyan lehetett volna megakadályozni, mikor kellett volna közbelépni? Mikor vált megállíthatatlanná a folyamat?
Egyesek szerint már Marie Antoinette születése, pontosabban az egy nappal előtte történt 1755. november elsejei lisszaboni földrengés volt a dolgok kezdete, mi jelen esetben 1788 decemberében kapcsolódunk a történetbe. A nyakék-ügy után vagyunk, Marie Antoinette népszerűsége erősen hanyatlik, rossz termést kemény tél követ, a pékségek előtt több méteres sor kígyózik, és lassan már a természeti csapásokért is a királynét, az „osztrák nőt” hibáztatják.
A regény érdekessége, hogy a témában íródott kötetek többségével ellentétben nem az osztrák főhercegnő vagy valamelyik főúri személy szemszögéből követjük az eseményeket, hanem egy, a közrendbe tartozó mutatványos, Marie Grosholtz nézőpontján keresztül (egyes szám első személyben), akit az utókor Madame Tussaud-ként ismert meg. Marie családja társadalmi helyzete ellenére nem tartozott a szegény emberek közé; a két világ határán egyensúlyoztak, keddi szalonjukban vendégül látták Robespierre-t, a Marie számára unszimpatikus, visszataszító Marat-t, a csak Camille-nak nevezett Desmoulisnt és körüket, akik ekkor még csupán "kávéházi forradalmárok" voltak, és senki nem sejtette, hogy iszonyatos terror fog kibontakozni az irányításuk alatt, mely a 900 éves monarchiát fogja lerombolni és több mint félmillió ember halálát okozza.
Grosholtzék két oldal közötti egyensúlyozását lehet helyteleníteni, de elítélni nem érdemes, hiszen ha nyíltan királypártiaknak vallják magukat, a tömeg valószínűleg szó szerint darabokra tépi őket, a panoptikumot földig rombolja, vagy pedig kivégzik őket és testüket jeltelen sírba vetik, pláne akkor, amikor a Bastille parancsnokának fejét hozzájuk viszik, hogy készítsenek róla viaszmást – kezdetben azt hittem, ez a szörnyű tett az írónő fantáziájának szüleménye, de a szerzői utószóból kiderül, hogy igaz volt. Michelle Moran azt is közli, nem lehet eldönteni, hogy Marie royalista vagy forradalompárti volt, de bizonyos jelek arra mutatnak, hogy rokonszenvezett a királyi családdal; a regényben ő mondja el a nép körében terjengő híreket főleg Madame Élisabeth-nek, a király húgának, akit viaszszobrok készítésére tanít – kissé keserűen csodálkozhat az utókor embere, hogy XVI. Lajos és Mária Terézia lánya egy szobrász, egy fodrász és egy ruhakészítő segítségére van utalva, ugyanis a varennes-i szökést Léonard és Rose Bertin (akinek mélységesen igazat adok abban, hogy túl jó emberek; XVI. Lajos egyszerű ember, egy bíborba született lakatos és építész, Marie Antoinette pedig egy nagyvilági dáma) közreműködésével készítették elő. Az viszont biztos, hogy a műben érző szívű, szimpatikus embereknek állít emléket az írónő, főhőse többször kifejezi a királyi család pozitív vonásait és tetteit.
"- Mik vagyunk? - kérdem csüggedten. - Királypártiak? Forradalompártiak?
- Túléléspártiak - feleli."
A forradalom eseményei mellett Grosholtzék életét is megismerjük, nem csupán a történelmi eseményekhez statisztálnak; a kezdeti viszonylagos jólétet a forradalom miatt hamar felváltja a feszültség, a félelem, a lelki nyomorúság valamennyi árnyalata. Marie eltér a könnyed történelmi regények átlagos hősnőitől: nem ártatlan, fiatal lány, aki naivan riadt tekintettel néz a világba, hanem egy húszas évei végén járó, roppant öntudatos nő, aki legalább annyira szem előtt tartja a főkönyvét, mint a megformázandó modelljeit, és mint minden dolgozó nő, ő is a karrier vagy család-probléma két tengelye között őrlődik, bár ő elsősorban üzletasszony, aztán művész, és csak végső sorban szerelmes nő. Nagyon tetszettek a viaszszobrászattal kapcsolatos részletek, tudtátok, hogy az arcokhoz igazi fogakat használtak, amelyet az utcai foghúzóktól vásároltak? A hajak is igaziak voltak, amelyeket szálanként applikáltak a fejtetőre – nem, nyugi, a szemek üvegből voltak.
Nagyszerűen keveredik ebben a könyvben a történelem, a magánélet, a művészet, Versailles pompája, a politika, az anarchia, a dicsőség és a bukás, azoknak tudom ajánlani, akik szeretik a könnyed történelmi regényeket és érdekli őket a nagy francia forradalom időszaka. Remélem, Michelle Moran további regényei is megjelennek majd, addig is el fogom olvasni a Nefertitit, és folytatását, Az eretnek királynét. Remélem, kiadják a Cleopatra's Daughtert és a The Second Empresst is.
Ui.: kicsit sajnálom, hogy nem a másik borítóval adták ki (lásd lentebb, kattintásra nagyobb lesz), ez a nőci a lila szájával és a hatalmas, barna parókájával kicsit ijesztően néz ki. Továbbá nem értem, miért vezette be a Geopen ezt a négytéglányi könyvméretet, nehéz úgy tartani, hogy ne törjön meg a kötet gerince és rengeteg helyet foglal.
Eredeti cím: Madame Tussaud
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2012
Fordította: Bozai Ágota
Ár: 3990 Ft
2012. július 24., kedd
Pirkadattól alkonyatig
"- Hova akarsz menni?
- Az Esélyegyenlőségbe. Hova máshova?
- Rendben. Veled megyek.
- Jöhetsz, de jobb lesz, ha egyedül beszélek Bélával.
- Melyik Bélával? Tetves Béla vagy Fülbevalós Béla?
- Fúj, egyik rosszabbul hangzik, mint a másik. Nem tudom. Tetvet nem láttam a hajában, és a fülembe se nyalt, hála az égnek. Viszont mindig hosszú, fekete bőrkabátot hord, mintha valami hollywoodi produkcióhoz szerződtették volna.
- Á, Bőrkabátos Béla!"
Gaura Ágnes: Vámpírok múzsája
Értékelés: 5 málnapálinka az 5-ből
Kedvenc karakter. Bori:)
Gaura Ágnes regényére még az SFmag egyik cikkében figyeltem fel, természetesen az Anita Blake-párhuzam miatt; amióta Hamilton bárcás ribanccá fokozta le kedvenc vámpírvadászomat, tudattalanul keresem az utódját, de ez sajnos nem sikerült - eddig.
Nana, csak lassan a testtel, nem azt mondtam, hogy Bori a magyar Anita Blake, nem, közel sem erről van szó, a regény stílusa és a háttérvilág némely eleme az, ami emlékeztet LKH fénykorára. Bori nagyon más, mint Anita; ő vámpírszociológusként nem levadássza a vérszívókat, csupán megcsapolja egy kicsit őket - szigorúan kutatás céljából -, ha ő nyeri a különleges szórakozóhelyen, az Esélyegyenlőségben tartott dartsversenyt, a haja nem fekete, hanem vörös, ízig-vérig bölcsész, ami magában foglalja a laza öltözködési stílust is. Az tény, hogy neki is felvágták a nyelvét, de teljesen más a mentalitása, mint a Hóhérnak, nem olyan hardcore módon kemény, nagyon is érzi és fájlalja, hogy a munkája elszigeteli a barátaitól, a hétköznapi(bb) élettől. Ja, és imádja a málnapálinkát, amit annyiszor emleget a regényben, hogy valahányszor ránézek a könyvre, eszembe jut és megkívánom minimum a málnaszörpöt.
A történet háttérvilága nagyon izgalmas, eleve már azért különleges, mert Magyarországon játszódik - amúgy az igazi magyar szórakoztató irodalom egyik újabb példánya került az utamba a Kísértés Rt. után -, senki ne ijedjen meg, nincs a regényben semmi érthetetlen elszálltság, a semmibe elúszó fejezetek, ez egy nagyon jó kis könyv, nálam az év egyik legjobbja. Kis hazánkban az Emberfeletti Összefogás Pártja került hatalomra, amelynek tagjai emberek, ám számos természetfeletti lényekből álló szervezettel van kapcsolatban, köztük az IQ-vámpírokkal, akik nagyon értékes tanácsadók. A különféle lények összefogása, mindenki legnagyobb ámulatára, működik, egészen mostanáig, amikor az agyas agyarasok hirtelen hallgatásba burkolóznak, és emberi szövetségeseik megijednek, hogy a szipolyok ellenük terveznek valamit - itt jön a képbe Bori, akinek a titkosszolgálat érdekes ajánlatot tesz: be kell épülnie az IQ vámpírok közé, hogy megtudja, miben mesterkednek. Mivel hősnőnk eddigi munkahelye, a Vámpírkutató Intézet megszűnik, emellett véget akar vetni egy kisebb magánéleti válságának, a változás (na és persze a szakmai kíváncsiság) jegyében elvállalja az ügyet.
Minden mozzanatát imádtam ennek a regénynek. Itt vannak ezek a fantasztikus szereplők, a fentebb alaposan kielemzett Bori, Attila, a pedáns, mogorva főnöke - a kettejük közötti szelíd dominanciaharc (vagy nem is tudom, minek nevezzem hajnali negyed kettő magasságában, igen, ekkor írtam, csak máskorra van ütemezve) kiapadhatatlan humorforrás, végigröhögtem a közös jeleneteiket. Ó, a vámpírok, hát azok valami fantasztikusak, főleg ezekkel a jelzőkkel, kedvencem a Ledér Lili. És igen, olyan jó látni, hogy egy (illetve három) vámpírt Bélának hívnak, és nem Jean-Francoise-Louis-izének, mindegy, csak cool francia neve legyen, a francia név nem záloga a szexisségnek! Itt van például Koppány, a festő IQ-vámpír, akinek a humora sem utolsó:
Aztán ne higgyétek, hogy ebből a könyvből nem lehet okosodni; van benne Poe-elemzés, az egyiptomi hitvilág bemutatása, szóba kerül McCullough Róma-sorozata, és a magyar mondavilág is szerepet kap.
A gyilkosság alkímiájához hasonlóan nem bánom, hogy úgy beletenyereltem egy sorozatba, mint Bori a terquilszarba, legszívesebben alighogy letettem a Vámpírok múzsáját, nekiestem volna a következő résznek. Tudjuk, hogy kész a kézirat, kedves kiadó, tessék ám hamar kiadni! Viccet félretéve, ha minden igaz, még idén megjelenik Vámpírcsapoló Bori újabb kalandja. Akit bővebben érdekel, Shanaránál olvashat egy interjút az írónővel, itt pedig egy novellát.
Elég összefüggéstelen, zagyva postot sikerült összetákolnom, úgyhogy olvassátok el inkább az ekultosat, ott általában képes vagyok összefüggő mondatok megalkotására.
Ui1.: imádom a címét, a borítóját, a fülszövegét is, tehát az egész könyvet, szőröstül-bőröstül.
Ui2.: én is élhetetlen bölcsész vagyok, lehetek vámpírológus?
Sorozat: Borbíró Bori 1., Delta Vision Exkluzív
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2012
Ár: 2990 Ft
- Az Esélyegyenlőségbe. Hova máshova?
- Rendben. Veled megyek.
- Jöhetsz, de jobb lesz, ha egyedül beszélek Bélával.
- Melyik Bélával? Tetves Béla vagy Fülbevalós Béla?
- Fúj, egyik rosszabbul hangzik, mint a másik. Nem tudom. Tetvet nem láttam a hajában, és a fülembe se nyalt, hála az égnek. Viszont mindig hosszú, fekete bőrkabátot hord, mintha valami hollywoodi produkcióhoz szerződtették volna.
- Á, Bőrkabátos Béla!"
Értékelés: 5 málnapálinka az 5-ből
Kedvenc karakter. Bori:)
Gaura Ágnes regényére még az SFmag egyik cikkében figyeltem fel, természetesen az Anita Blake-párhuzam miatt; amióta Hamilton bárcás ribanccá fokozta le kedvenc vámpírvadászomat, tudattalanul keresem az utódját, de ez sajnos nem sikerült - eddig.
Nana, csak lassan a testtel, nem azt mondtam, hogy Bori a magyar Anita Blake, nem, közel sem erről van szó, a regény stílusa és a háttérvilág némely eleme az, ami emlékeztet LKH fénykorára. Bori nagyon más, mint Anita; ő vámpírszociológusként nem levadássza a vérszívókat, csupán megcsapolja egy kicsit őket - szigorúan kutatás céljából -, ha ő nyeri a különleges szórakozóhelyen, az Esélyegyenlőségben tartott dartsversenyt, a haja nem fekete, hanem vörös, ízig-vérig bölcsész, ami magában foglalja a laza öltözködési stílust is. Az tény, hogy neki is felvágták a nyelvét, de teljesen más a mentalitása, mint a Hóhérnak, nem olyan hardcore módon kemény, nagyon is érzi és fájlalja, hogy a munkája elszigeteli a barátaitól, a hétköznapi(bb) élettől. Ja, és imádja a málnapálinkát, amit annyiszor emleget a regényben, hogy valahányszor ránézek a könyvre, eszembe jut és megkívánom minimum a málnaszörpöt.
A történet háttérvilága nagyon izgalmas, eleve már azért különleges, mert Magyarországon játszódik - amúgy az igazi magyar szórakoztató irodalom egyik újabb példánya került az utamba a Kísértés Rt. után -, senki ne ijedjen meg, nincs a regényben semmi érthetetlen elszálltság, a semmibe elúszó fejezetek, ez egy nagyon jó kis könyv, nálam az év egyik legjobbja. Kis hazánkban az Emberfeletti Összefogás Pártja került hatalomra, amelynek tagjai emberek, ám számos természetfeletti lényekből álló szervezettel van kapcsolatban, köztük az IQ-vámpírokkal, akik nagyon értékes tanácsadók. A különféle lények összefogása, mindenki legnagyobb ámulatára, működik, egészen mostanáig, amikor az agyas agyarasok hirtelen hallgatásba burkolóznak, és emberi szövetségeseik megijednek, hogy a szipolyok ellenük terveznek valamit - itt jön a képbe Bori, akinek a titkosszolgálat érdekes ajánlatot tesz: be kell épülnie az IQ vámpírok közé, hogy megtudja, miben mesterkednek. Mivel hősnőnk eddigi munkahelye, a Vámpírkutató Intézet megszűnik, emellett véget akar vetni egy kisebb magánéleti válságának, a változás (na és persze a szakmai kíváncsiság) jegyében elvállalja az ügyet.
Minden mozzanatát imádtam ennek a regénynek. Itt vannak ezek a fantasztikus szereplők, a fentebb alaposan kielemzett Bori, Attila, a pedáns, mogorva főnöke - a kettejük közötti szelíd dominanciaharc (vagy nem is tudom, minek nevezzem hajnali negyed kettő magasságában, igen, ekkor írtam, csak máskorra van ütemezve) kiapadhatatlan humorforrás, végigröhögtem a közös jeleneteiket. Ó, a vámpírok, hát azok valami fantasztikusak, főleg ezekkel a jelzőkkel, kedvencem a Ledér Lili. És igen, olyan jó látni, hogy egy (illetve három) vámpírt Bélának hívnak, és nem Jean-Francoise-Louis-izének, mindegy, csak cool francia neve legyen, a francia név nem záloga a szexisségnek! Itt van például Koppány, a festő IQ-vámpír, akinek a humora sem utolsó:
"- Ne aggódj! A könyvtári rend előttem szent és sérthetetlen. Hisz bölcsész vagyok, tudod.
- Az összes könyvtolvaj, akit ismertem, bölcsész volt. Egy kakaduidomár ritkán érez ellenállhatatlan vágyat egy vámpírkódex lenyúlása iránt. Szóval, én a helyedben nem hivatkoznék erre a tényre."
Aztán ne higgyétek, hogy ebből a könyvből nem lehet okosodni; van benne Poe-elemzés, az egyiptomi hitvilág bemutatása, szóba kerül McCullough Róma-sorozata, és a magyar mondavilág is szerepet kap.
A gyilkosság alkímiájához hasonlóan nem bánom, hogy úgy beletenyereltem egy sorozatba, mint Bori a terquilszarba, legszívesebben alighogy letettem a Vámpírok múzsáját, nekiestem volna a következő résznek. Tudjuk, hogy kész a kézirat, kedves kiadó, tessék ám hamar kiadni! Viccet félretéve, ha minden igaz, még idén megjelenik Vámpírcsapoló Bori újabb kalandja. Akit bővebben érdekel, Shanaránál olvashat egy interjút az írónővel, itt pedig egy novellát.
Elég összefüggéstelen, zagyva postot sikerült összetákolnom, úgyhogy olvassátok el inkább az ekultosat, ott általában képes vagyok összefüggő mondatok megalkotására.
Ui1.: imádom a címét, a borítóját, a fülszövegét is, tehát az egész könyvet, szőröstül-bőröstül.
Ui2.: én is élhetetlen bölcsész vagyok, lehetek vámpírológus?
Sorozat: Borbíró Bori 1., Delta Vision Exkluzív
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2012
Ár: 2990 Ft
A blog iskolás lesz
Ha jól emlékszem, 2006. július 24-én írtam az első (szörnyen béna) bejegyzésemet, úgyhogy, ha minden igaz, a blog ma ünnepli a hatodik születésnapját, természetesen könyvet veszek neki ajándékba;)
Boldog szülinapot, blog!
Most valami számbeli összesítőt kellene írnom, de a freeblog az istennek (és semmilyen káromkodás hatására) nem akar bejönni, tehát kénytelenek vagytok beérni a lamentálásommal.
Jaj, nincs kedvem nosztalgiázós bejegyzést írni - az a lényeg, hogy a blog, hiába létezik csupán a virtuális síkon, fontos szerepet tölt be az életemben, olyan, mintha mindig létezett volna:) Nagyon sok mindent adott nekem ez a kis oldal, rengeteget csiszolt az íráskészségemen, barátokat, könyveket hozott az életembe, olyan hobbit jelent ez számomra, amit képtelen vagyok megunni. Az összes többi szöszölésem - üvegfestés, ékszerkészítés, gyöngyfűzés, rajzolás, és újabban a sütés - ciklikusan van jelen a személyiségemben, hol előtérbe kerülnek egy időre, majd visszahúzódnak a félhomályba, a bloggal viszont álló nap tudnék mütyürkézni.
Egy nagy változás is történt az életünkben életében, átköltöztettem a blogspotra, pontosan csak áttettem a székhelyét, mert a sokezer postot és kommentet nem varázsoltam át, utóbbiakat nem is lehet, akkor pedig jó helyt vannak ott, nekem a hozzászólások a bejegyzések részét képezik. Nagyon szokatlan volt, hogy öt év után másfajta szerkesztő mered vissza rám a monitorról, de már megszoktam és ami a fő, megszerettem; egyszerű, gyors, profi, sok benne a lehetőség és remélhetőleg nem fog elszállni, állandóan lefagyni, mert semmitől nem leszek idegesebb, mint attól, hogy rányomok a mentésre, a képernyő elfeketedik és bájosan közli, hogy karbantartás van, a bejegyzésemet pedig cseszhetem. Grrr.
Sokan nem fogják elhinni, de ezt a blogot magamnak írom - a személyessel más volt a helyzet, ott társaságra és figyelemre vágytam -, nem a látogatottság, a kommentek vagy a recikönyvek motiválnak, még kevésbé a karrier, ha ezek valamelyike lenne a fő mozgatórugóm, rég ráuntam volna. Persze ez nem azt jelenti, hogy sírva tiltakozom a recikönyvek vagy a kommentek ellen, nagyon szeretem őket, de akkor is írtam, amikor a kutya nem nézett be hozzám, a recik pedig a fasorba se voltak. Ezeknél fontosabb hozadékának tartom, hogy sok ismerőst és néhány barátot is szereztem, bizonyítékul, hogy nem vagyok dilis, amiért sokat olvasok és még meg is írom a véleményem, habár ezt a mai napig kevesen tudják az IRL ismerőseim közül.
Khm, azt hiszem, én ezt befejeztem, úgyhogy... köszönöm, hogy meghallgattak, leeresztené valaki a függönyt, ha kérhetném?...
[Valójában nem 24-e van, hanem 19-e, ill. 20-a, hajnal 1 óra 44 perc, csoda, hogy már megint hülyeséget írok?!]
Ui.: tudom, hogy atomgiccses ez a kép, de mindig ezt rakom ki, és szerintem tulajdonképpen cuki...
2012. július 23., hétfő
A hét borítója
Nita azt mondta, ezt muszáj betennem a rovatba, és az én jó ízlésű barátosnémnak igaza van:
(Adja már ki az a dibdáb Ulpius, meg Az Őrült Hold Alatt és a Csokoládé és barackot, könyörgöm.)
2012. július 21., szombat
Kis távollét
Kb. egy hétre netmentes övezetbe eltávozom nyaralni, postok lesznek, kérek hozzájuk kommenteket (ha már ilyen szorgalmas voltam), hogy örüljek nekik, mire hazajövök, jó?
Kommunikálás ismét sms-ben vagy telefonon, ha esetleg valaki nem bírná nélkülem.
Ezt pedig szimplán csak azért, mert szép, igaz, kicsit borongós (kattintásra nagyobb lesz):
Képek forrása: weheartit
Kommunikálás ismét sms-ben vagy telefonon, ha esetleg valaki nem bírná nélkülem.
Ezt pedig szimplán csak azért, mert szép, igaz, kicsit borongós (kattintásra nagyobb lesz):
Képek forrása: weheartit
Mit viszek nyaralni?
Mármint magamon, a cekkeremen és a kedvesen kívül.
Szokás szerint a bőség zavarával állok szemben, jelenleg hatványozottan, mert véget ért a nagy recidömpingem, élvezem, hogy összevissza olvasok, mint amikor egy krónikus fogyókúrázó végre eléri a kívánt súlyt és letépi a hűtőn lévő bazinagy lakatot és kiássa a kertből a sütisdobozát.
(Ez nem azt jelenti, hogy reci nincs. Reci mindig van, mert akkora pofazacskóim vannak, mint egy-egy termetes bőrönd, ill. a hörcsögénemnek, mert kínomban már én is személyiséghasadtam, mint pat kolléganő.)
Nyaralásra általában nem viszek komoly könyvet, főleg azért, mert vízparton annyira nem tudom kizárni a külvilágot, hogy kellően beleássam magam a szöveg szintjeibe, ilyenkor csak a felszínen
[Még mindig hajnali 1:44 van, pontosabban 1:51 és én még mindig zizi vagyok.]
Térjünk a tárgyra, mert még van dolgom bőven:
Erdős Renée: Végzetes vonzalom - akkor figyeltem fel az írónőre, amikor cseri megcsinálta a kékharisnyás kihívását (azon kevés kihívások egyike, amikről nem jelentkeztem le, de ez mellékes), ráadásul ő szereti is az írásait. Én a Brüsszeli csipkét vette meg tőle (mert ezt nem találtam olcsón sehol), de Neela nekem ajándékozta, így ő jön velem. Kicsit gáz a címe, de ez van, nekem a másik jobban tetszik.
Diana Rowland: A démon jele - igen, megint beugrottam az Anita Blake-emlegetésnek, de azóta se nyúltam hozzá, úgy döntöttem, itt az ideje.
Maggie O'Farrell: A köztünk lévő távolság - ezer éve nem olvastam csajos könyvet (főleg a chick-lit műfajba tartozó regényeket értem alatta), cseri szerint kicsit olyan, mint Gavaldától az Együtt lehetnénk, naná, hogy ez a párhuzam rögtön a kívánságlistára repítette.
És még van egy szabad hely, kérem, mert befejeztem A boszorkányoskönyvet, és nem tudom, mit kezdjek el. Az eltört teáspohár nagyon kacérkodik velem, de Brunella Gasperinit régóta szeretnék olvasni, majd megáldom ma éjszaka, ki lesz a
Ti mi alapján választjátok ki a nyaralós könyveiteket és mennyit szoktatok vinni?
(Nem fogok tudni válaszolni, csak ha hazajöttem, de írjatok nekem, hogy örüljek a kommenteknek majd, és egymással is beszélgethettek, na:)
Bikini (nem a könyv vagy a sziget)
Annyira örülök, hogy találtam egy szép bikinit, hogy muszáj virtuálisan is örülnöm neki - türkizzöld, és nem olyan nagymamás fazonja van, mint amilyen általában a... nagy mellű felül erősebb nőknek gyártanak, el se hiszem, hogy létezik ilyen, az eladó szerint direkt az ilyen alkatúaknak gyártották. Igaz, az ára húzós volt, de a fukar énem kivételesen nem sajnált ennyi pénzt kiadni érte.
Egyébként fürdőruhát utálok a legjobban vásárolni, akinek szinte bármelyik szín, modell, fazon jól áll, az ne írja be, legyen szíves:D Igen, ez olyan női nyávogós post akar lenni, szívesen hallgatom a hasonló panaszokat.
Egyébként fürdőruhát utálok a legjobban vásárolni, akinek szinte bármelyik szín, modell, fazon jól áll, az ne írja be, legyen szíves:D Igen, ez olyan női nyávogós post akar lenni, szívesen hallgatom a hasonló panaszokat.
2012. július 20., péntek
Válogatás
Ezúttal semmilyen tematikai meghatározás nem vezetett:
Amanda Foreman: A hercegnő
[post]
Emlékszem, egy vizsga után betértem a Szépséghibás Szandiba (más kocsmába járt, én könyvesboltba) és hirtelen ötlettől vezérelve leemeltem a polcról. Kicsit tartottam tőle, mert láttam, hogy nem éppen könnyed, történelmi romantikus regényről van szó, de nagyon jó pillanatban találkoztunk, még a politikai részek is képesek voltak lekötni.
Fannie Flagg: Sült zöld paradicsom
[post]
Na, ez már ultrakönnyű, az általam nagyon favorizált Délen játszódik, természetesen forróságban, úgyhogy ideális nyári olvasmány.
Na, ez már ultrakönnyű, az általam nagyon favorizált Délen játszódik, természetesen forróságban, úgyhogy ideális nyári olvasmány.
Joyce Maynard: Baby Love
[post]
A mai napig nem tudom eldönteni, mennyire tetszett a könyv, valahol a közepes táján ingadozom. Jó volt, mert egy olyan oldalát mutatta meg az anyaságnak, amit a habosbabos, édibédi pocaklakós cikkek meg könyvek soha nem említenek, másrészt annyira idegen volt tőlem ez a környezet, ez a mentalitás, hogy nem tudtam átérezni. De az olvasás megbánásától nagyon messze vagyok, sőt, szerintem megéri azt az egy-két délutánt.
A mai napig nem tudom eldönteni, mennyire tetszett a könyv, valahol a közepes táján ingadozom. Jó volt, mert egy olyan oldalát mutatta meg az anyaságnak, amit a habosbabos, édibédi pocaklakós cikkek meg könyvek soha nem említenek, másrészt annyira idegen volt tőlem ez a környezet, ez a mentalitás, hogy nem tudtam átérezni. De az olvasás megbánásától nagyon messze vagyok, sőt, szerintem megéri azt az egy-két délutánt.
Karen Joy Fowler: A Jane Austen Könyvklub
[post]
Ez a könyv azért volt számomra nevezetes, mert idilli nyári napokat idéz, kicsit a könyv hangulata is ilyen, valahogy megnyugtatott. Ültem a szobában, ölemben aludt a három kismacska (a negyedik egy dobozban, melegítőpárnán), és semmi gondom nem volt.
Tom Wolfe: Én, Charlotte Simmons
[post]
Ez a könyv baromira idegesített, pontosabban Charlotte-ot tudnám a mai napig úgy megrázni, hogy a fogai körmérkőzést vívjanak a bennmaradásért, olyan mérhetetlenül dühös vagyok rá, ezért is ajánlom - nem rossz könyv ez, tulajdonképpen egy fontos problémára hívja fel a figyelmünket.
2012. július 19., csütörtök
"Neved csók lehunyt szememen..."
A Versek Blokhoz első darabja az, ami miatt megvettem a Szandi nagy nyári akciójában Marina Cvetajeva verseskötetét - annakidején ugyanez volt a helyzet a Portugál szonettekkel és az Elhagy c. Szabó T. Anna-kötettel -, amióta megismerkedtem, képtelen vagyok betelni vele, úgyhogy nem érdekel, hogy sokan nem olvasnak verset, én ezt ide beteszem:
VERSEK BLOKHOZ
1.
Neved madárfiók tenyeremben.
Neved mint jégcsap, üdíti nyelvem.
Szájmozdulat, egy-rezzenetű.
Neved négy betű…
Szép labda, égbe szökellő.
Ezüstszívű csengő.
Csendes tóba vetett
kavics visszhangja neved.
Döndül tompa zenével,
mint éji lódobogás, ugy enyész el.
Verdes, mint a magány
homlokhoz szorított fegyver ravaszán.
Neved – tudod, mi nekem?
Neved csók lehunyt szememen.
Dermedt századok fagya enged
hóra hullt csókjára nevednek.
Kék csobogású, hűs italom
neved, álom, mély nyugalom.
1916. április 15.
Rab Zsuzsa
2012. július 18., szerda
Csokoládé 3. - borító
Végülis... annyira nem szörnyű, csak szörnyen kaotikus. Ha a csaj mögött a háttérben nem lenne semmi, egészen ki lennék vele békülve, de hát a kiadó mindig szerette birkának nézni az olvasókat, nemcsak a borítók, hanem a címek tekintetében is
Megjelenés: 2012. november (aha, majd meglátjuk)
PuPillánál pedig további Joanne Harris-híreket lehet olvasni.
A gyilkosság alkímiája
"Kérdeznem se kell az okát, miért nem akar Jules Oscarral mutatkozni a Procope-ban. Oscar, ha közönsége van, olyan, mint valami fecsegő páva. Legalább akkora feltűnést kelt, mint egy ruhátlan nő.
(...)
- Hallottam, amikor egy pincér mondta, hogy ön Jules Verne. Milyen csodálatos találkozni azzal az emberrel, aki gyerekkorom kedves könyveit írta a léggömbös utazásokról meg a Holdba kilőtt ágyúgolyóról. De honnan vettem én azt, hogy ön meghalt?
- Nos, most, hogy ön ismerősként aposztrofál, Monsieur, magam is bizonyos vagyok benne, hogy meghaltam és a pokolra kerültem."
Carol McCleary: A gyilkosság alkímiája
Értékelés: 5* jancsikályha az 5-ből
Kedvenc karakter: Nellie, Jules, Oscar
Igen, sekélyes vagyok, bevallom (nem mintha eddig titok lett volna). Igen, a borító - és a cím - láttán felüvöltött az agyamban a birtoklási vágy szirénája, amelynek mellesleg nagyon jó a szimata, és ezúttal sem tévedett.
Nellie Bly, Nellie Bly... eltartott néhány percig, mire rájöttem, hol találkoztam már ezzel a névvel: Rodríguez Chiquitájában, és utána már eszembe jutott, hogy a "száguldó riporternő" volt az, aki 72 nap alatt megkerülte a Földet, Jules Verne regényéből kiindulva.
Nellie életpályája baromi érdekes: ez a 155 centi magas nő gyári munkásból - ahol a többi nőhöz hasonlóan félpénzért robotol - küzdi fel magát a The World riporterévé, betegként felveteti magát egy hírhedt elmegyógyintézetbe, ahol rettenetes körülmények uralkodnak, hat hónapot töltött Mexikóban, ahonnan szintén az elnyomásról tudósított, levetette magát egy hídról, hogy tesztelje, tényleg olyan hatékonyak-e a vízimentők, és még elég sok őrült dolgot csinált. Nellie igazi belevaló csaj, határozott, talpraesett, vakmerő és nagyon bátor, emellett roppant intelligens.
Carol McCleary regényében - aki egyébként nagyon szimpatikus eme mondata alapján: "Számomra a múlt mindig sokkal izgalmasabbnak tűnt, mint a jelen.", igazi rokonlélek:) - is őrült dologra vállalkozik Ms. Bly, egy gyilkos nyomába ered. Az ügy a Blackwell's Island, a fentebb említett tébolyda kapcsán bontakozik is, ahol az egyik orvos Nellie feltételezése szerint az ápoltakat meggyilkolja, testüket pedig a vízbe veti. Főhősünk tanúja lesz szobatársa megölésének, ám a német doktornak nevezett gyilkos elmenekül, Nellie-t viszont nem hagyja nyugodni az eset, ezért Amerikából követi Londonba, majd Párizsba, a zsibongó, fényes városba, ahol javában zajlik a Világkiállítás, s ennek érdekében igyekeznek eltussolni egy szörnyű járványt. A mikroba úgy viselkedik, mintha politikai ambíciói lennének, csak a szegénynegyedekben pusztít, ami tovább szítja az anarchisták vöröslő indulatát, akik semmilyen áldozatot nem sajnálva meg akarják dönteni a kormányt, hogy az emberek maguk dönthessenek sorsuk felől.
Imádtam ezt a regényt, legfőképpen azért, mert nagyon sok elemet vegyít magába, szinte olyan, mint egy múlt századfordulói kaleidoszkóp; keveredik benne a valóság és a fikció, de az előbbi részeként szinte panoptikumszerűen végiglátogatjuk a történelem egy-egy szeletét; eleve itt a párizsi Világkiállítás, szóba kerül Vidocq és kémhálózata, találkozunk az anarchista Louise Michellel, Maupassant-nal, Lautrec-kel, a botcsinálta nyomozótársakkal pedig közelebbről is megismerkedünk. Jules Verne, bár "csak" regényíró, fontos szerepet tölt be, éles eszű, komoly nyomozói képességekkel rendelkező, vonzó emberként van ábrázolva. Oscar Wilde, ez a másik parádés ember volt talán a kedvencem, medvealkatú, piperkőc, akut közléskényszerben szenvedő (ill. lubickoló), jószívű ember. Louis Pasteur zseniális vegyész, a mikrobák megszállottja, minden idejét a laboratóriumában tölti, ő fejlesztette ki a veszettség (és azt hiszem, a lépfene) elleni vakcinát.
Azt is nagyon szerettem, hogy Vernét kivéve "földi halandóként" ismerjük meg ezeket az embereket; Wilde csupán még szalonbölcsész, kávéházi entellektüel (Jules szerint:D), Lautrec képei a bordélyok mosdóiban lógnak, Pasteurrel pedig hadban áll az orvostársadalom nagyja, és Nellie is még a hírnév útjának elején jár.
Csak felsőfokban tudok beszélni erről a könyvről, a szereplők igazi egyéniségek, fantasztikus a humoruk, a cselekmény pedig izgalmas, szívesen olvastam volna tovább is ezt a regényt.
Az egyetlen, ami kissé lerontja az olvasás élményét, a rengeteg hiba, egy korrektor nem ártott volna még hozzá, főleg gépelési hibákról van szó, "érkezés" helyett "érekezés" szerepel például. A párizsi Notre-Dame helyett A Notre-Dame-i toronyőrt írni viszont erős tárgyi tévedés.
Kivételesen nem bánom, hogy sikerült megint egy sorozatba fognom, a következő rész A gyilkosság illúziója címmel fog megjelenni, 2013. januárjában, és elvileg Nellie könyvét is megjelentetik, amelyet a Föld körüli utazásáról írt.
Eredeti cím: The Alchemy of Murder
Sorozat: Nellie Bly 1.
Kiadó: K.u.K.
Kiadás éve: 2012
Fordította: Boda András
Ár: 3300 Ft
Az írónő honlapja
Nellie-ről
(...)
- Hallottam, amikor egy pincér mondta, hogy ön Jules Verne. Milyen csodálatos találkozni azzal az emberrel, aki gyerekkorom kedves könyveit írta a léggömbös utazásokról meg a Holdba kilőtt ágyúgolyóról. De honnan vettem én azt, hogy ön meghalt?
- Nos, most, hogy ön ismerősként aposztrofál, Monsieur, magam is bizonyos vagyok benne, hogy meghaltam és a pokolra kerültem."
Értékelés: 5* jancsikályha az 5-ből
Kedvenc karakter: Nellie, Jules, Oscar
Igen, sekélyes vagyok, bevallom (nem mintha eddig titok lett volna). Igen, a borító - és a cím - láttán felüvöltött az agyamban a birtoklási vágy szirénája, amelynek mellesleg nagyon jó a szimata, és ezúttal sem tévedett.
Nellie Bly, Nellie Bly... eltartott néhány percig, mire rájöttem, hol találkoztam már ezzel a névvel: Rodríguez Chiquitájában, és utána már eszembe jutott, hogy a "száguldó riporternő" volt az, aki 72 nap alatt megkerülte a Földet, Jules Verne regényéből kiindulva.
Nellie életpályája baromi érdekes: ez a 155 centi magas nő gyári munkásból - ahol a többi nőhöz hasonlóan félpénzért robotol - küzdi fel magát a The World riporterévé, betegként felveteti magát egy hírhedt elmegyógyintézetbe, ahol rettenetes körülmények uralkodnak, hat hónapot töltött Mexikóban, ahonnan szintén az elnyomásról tudósított, levetette magát egy hídról, hogy tesztelje, tényleg olyan hatékonyak-e a vízimentők, és még elég sok őrült dolgot csinált. Nellie igazi belevaló csaj, határozott, talpraesett, vakmerő és nagyon bátor, emellett roppant intelligens.
Carol McCleary regényében - aki egyébként nagyon szimpatikus eme mondata alapján: "Számomra a múlt mindig sokkal izgalmasabbnak tűnt, mint a jelen.", igazi rokonlélek:) - is őrült dologra vállalkozik Ms. Bly, egy gyilkos nyomába ered. Az ügy a Blackwell's Island, a fentebb említett tébolyda kapcsán bontakozik is, ahol az egyik orvos Nellie feltételezése szerint az ápoltakat meggyilkolja, testüket pedig a vízbe veti. Főhősünk tanúja lesz szobatársa megölésének, ám a német doktornak nevezett gyilkos elmenekül, Nellie-t viszont nem hagyja nyugodni az eset, ezért Amerikából követi Londonba, majd Párizsba, a zsibongó, fényes városba, ahol javában zajlik a Világkiállítás, s ennek érdekében igyekeznek eltussolni egy szörnyű járványt. A mikroba úgy viselkedik, mintha politikai ambíciói lennének, csak a szegénynegyedekben pusztít, ami tovább szítja az anarchisták vöröslő indulatát, akik semmilyen áldozatot nem sajnálva meg akarják dönteni a kormányt, hogy az emberek maguk dönthessenek sorsuk felől.
 |
| Nellie Bly |
Azt is nagyon szerettem, hogy Vernét kivéve "földi halandóként" ismerjük meg ezeket az embereket; Wilde csupán még szalonbölcsész, kávéházi entellektüel (Jules szerint:D), Lautrec képei a bordélyok mosdóiban lógnak, Pasteurrel pedig hadban áll az orvostársadalom nagyja, és Nellie is még a hírnév útjának elején jár.
Csak felsőfokban tudok beszélni erről a könyvről, a szereplők igazi egyéniségek, fantasztikus a humoruk, a cselekmény pedig izgalmas, szívesen olvastam volna tovább is ezt a regényt.
Az egyetlen, ami kissé lerontja az olvasás élményét, a rengeteg hiba, egy korrektor nem ártott volna még hozzá, főleg gépelési hibákról van szó, "érkezés" helyett "érekezés" szerepel például. A párizsi Notre-Dame helyett A Notre-Dame-i toronyőrt írni viszont erős tárgyi tévedés.
Kivételesen nem bánom, hogy sikerült megint egy sorozatba fognom, a következő rész A gyilkosság illúziója címmel fog megjelenni, 2013. januárjában, és elvileg Nellie könyvét is megjelentetik, amelyet a Föld körüli utazásáról írt.
Sorozat: Nellie Bly 1.
Kiadó: K.u.K.
Kiadás éve: 2012
Fordította: Boda András
Ár: 3300 Ft
Az írónő honlapja
Nellie-ről
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)