Rene Denfeld: Hol vagy, Madison Culver? Azt hiszem, az író előző regénye, Az elvarázsoltak nem népszerű könyv, ill. nem széles körben ismert; az olvasó emberek sovány szubkulturájának egy szelete áhítattal adózik neki, de ezt a kicsiny, lelkes rajongótábort leszámítva valószínűleg kevesen ismerik nálunk Rene Denfeld nevét.
Ha így van, ha nem, ez a pár ember hallatlanul izgatott lett, amikor kiderült, hogy a szerzőnek új regénye jelenik meg. Ahogy már megszokhattuk, a magyar cím és a borító professzionális múltra visszatekintő, már-már hallatlan precizitással történő félrepozicionálása már előre a domestic noir és az ócska, könnykisajtolásra kiélezett gyerekrablós krimik közötti senkiföldjére dobta szegény könyvünket.
Rene Denfeld nem kalandozik messze Az elvarázsoltak világától; nagyon fájdalmas, tabunak számító, borzalmas dolgokat hoz felszínre, amelyeknek soha nem lenne szabad megtörténniük, mégis nap mint nap megesnek. Olyan dolgokat, amelyekre nem akarunk gondolni, amelyekről azt gondoljuk, kizárhatjuk a világunkból, kizárják az otthonaink falai, a biztonsági ajtók, a pénz a bankszámlánkon, a szorosan betartott határidők, amelyek szilárd pontokként tapasztanak minket a világhoz; hogy mi nem veszhetünk el. Nem veszhetünk el kisgyerekként, nem veszhetünk fel felnőttként, nem mosódnak el a való világ kontúrjai, nem lépünk ki a testünkből és veszítjük el az irányítást, mert a testünk egy olyan traumára emlékszik, amire az elménk nem akar.
A regény főszereplője, Naomi is küzd a saját tragédiájával; az eltűnt gyerekekre specializálódott magándetektív maga is elveszett gyermek volt, az emlékei eltűntek és senki nem jelentkezett érte, nevelőszülő vette magához. Naomi minden ügyet elvállal, ezért nem riad vissza Culveréktől sem, akiknek a kislánya három éve tűnt el nyom nélkül Oregon végeláthatlan, fagyos vadonjában.
Természetesen van valami az ügyben, ami arra kényszeríti a főszereplőt, hogy szembenézzen a saját tragédiájával, engedje magát emlékezni és induljon el felderíteni, kicsoda valójában és honnan jött, hogy abbahagyja a menekülést a múltja és a fájdalom elől, hogy végre engedje, hogy megtalálják - vagy legalább megtalálja saját magát.
Rene Denfeld, amellett, hogy író, hivatásos nevelőszülő és nyomozó is, aki az elesetteken és a társadalmon saját vagy önhibáján kívül rekedt embereken segít. A munkája erősen érezteti a hatását a regény stílusán is, olyan, mint egy szentencia, egy példamese/-történet azoknak, akiknek szüksége van rá (vö. a mesék gyógyító ereje, ami magában a regényben is megjelenik).
Sajnos akármennyit gondolkodom rajta, inkább a nem tetszés felé hajlok. Ez tulajdonképpen nem regény, nem irodalmi alkotás, hanem egy terápiás történet; mintha minden csak díszlet lenne Denfeld tulajdonképpeni mondanivalójához, ami szinte fanatikusan izzó hitet takar és ami végig nagyon zavart.
Naomi csak egy ostoba bábnak tűnik, egy papírmasé figurának, aki a szerzői utasításnak megfelelően ide-oda megy és kimond néhány fontos tételmondatot - ami egy traumatizált embernek, de nem egy regényolvasónak fontos. Nem győzött meg a szerző, hogy egy professzionális detektívvel van dolgunk - attól nem kel életre a karakter, hogy leírja, egy visszavonult mexikói bokszolótól tanult önvédelmet és elvégzett néhány tanfolyamot. Jerome úgy, ahogy van, csak egy kellemes háttér, szükséges kulcselem egy gyógyulás-történetben, de nemhogy pasi, ember nem létezik, aki ilyen lenne. Ilyen totális elfogadásról álmodozik minden traumatizált ember, egy tulajdonképpeni gyengéd apa-mindenhatóról, akinek elhihetjük, hogy minden rendben lesz és nincs semmi baj, aki megvéd minket a világ éles sarkaitól. De egy pasi, akit szintén nevelőszülő nevelt fel és a fél karját elvesztette a háborúban? Kizárt.
Madison szemszögében sokkal jobban összesimulnak a motívumok, és kidomborodik az, amiben Denfeld erős; minden szenzációhajhászás (ami nagyon ordít Jodi Picoult-nál) nélkül mutatja meg, hogy valaha a szörnyeteg is ember volt és nem is olyan mélyen még mindig az. Hogyan lehet feloldani ezt az iszonyatos kettősséget - mit lehet kezdeni egyén-és társadalomszinten egy olyan emberrel, aki tulajdonképpen egy halálra kínzott kisgyermek, akit mindenki cserben hagyott és nem volt elég kapaszkodója, hogy felülemelkedjen a démonokon, míg végül maga is azzá vált?
Habár hat éve olvastam Az elvarázsoltakat és (ami a tartalmat illeti) az emlékeim gyakorlatilag szilánkosra koptak, nekem ez nagyon messze van attól az extázistól, amire viszont nagyon is emlékszem Rene előző regénye kapcsán.
Az értékelésem alapján rosszabbnak hangzik, mint amilyen a valóságban, mert könnyen, gyorsan olvasható, leköti az embert, de hát túl magasan volt a léc és egyre nehezebb engem (és más, sokat olvasott könyvmolyt is) úgy igazán, térdbicsaklósan lenyűgözni. Még Zafónnak se sikerült mindig, na, Denfeldnek is elnézhetjük.
Azt hiszem, az író előző regénye, Az elvarázsoltak nem népszerű könyv, ill. nem széles körben ismert; az olvasó emberek sovány szubkulturájának egy szelete áhítattal adózik neki, de ezt a kicsiny, lelkes rajongótábort leszámítva valószínűleg kevesen ismerik nálunk Rene Denfeld nevét.
Ha így van, ha nem, ez a pár ember hallatlanul izgatott lett, amikor kiderült, hogy a szerzőnek új regénye jelenik meg. Ahogy már megszokhattuk, a magyar cím és a borító professzionális múltra visszatekintő, már-már hallatlan precizitással történő félrepozicionálása már előre a domestic noir és az ócska, könnykisajtolásra kiélezett gyerekrablós krimik közötti senkiföldjére dobta szegény könyvünket.
Rene Denfeld nem kalandozik messze Az elvarázsoltak világától; nagyon fájdalmas, tabunak számító, borzalmas dolgokat hoz felszínre, amelyeknek soha nem lenne szabad megtörténniük, mégis nap mint nap megesnek. Olyan dolgokat, amelyekre nem akarunk gondolni, amelyekről azt gondoljuk, kizárhatjuk a világunkból, kizárják az otthonaink falai, a biztonsági ajtók, a pénz a bankszámlánkon, a szorosan betartott határidők, amelyek szilárd pontokként tapasztanak minket a világhoz; hogy mi nem veszhetünk el. Nem veszhetünk el kisgyerekként, nem veszhetünk fel felnőttként, nem mosódnak el a való világ kontúrjai, nem lépünk ki a testünkből és veszítjük el az irányítást, mert a testünk egy olyan traumára emlékszik, amire az elménk nem akar.
A regény főszereplője, Naomi is küzd a saját tragédiájával; az eltűnt gyerekekre specializálódott magándetektív maga is elveszett gyermek volt, az emlékei eltűntek és senki nem jelentkezett érte, nevelőszülő vette magához. Naomi minden ügyet elvállal, ezért nem riad vissza Culveréktől sem, akiknek a kislánya három éve tűnt el nyom nélkül Oregon végeláthatlan, fagyos vadonjában.
Természetesen van valami az ügyben, ami arra kényszeríti a főszereplőt, hogy szembenézzen a saját tragédiájával, engedje magát emlékezni és induljon el felderíteni, kicsoda valójában és honnan jött, hogy abbahagyja a menekülést a múltja és a fájdalom elől, hogy végre engedje, hogy megtalálják - vagy legalább megtalálja saját magát.
Rene Denfeld, amellett, hogy író, hivatásos nevelőszülő és nyomozó is, aki az elesetteken és a társadalmon saját vagy önhibáján kívül rekedt embereken segít. A munkája erősen érezteti a hatását a regény stílusán is, olyan, mint egy szentencia, egy példamese/-történet azoknak, akiknek szüksége van rá (vö. a mesék gyógyító ereje, ami magában a regényben is megjelenik).
Sajnos akármennyit gondolkodom rajta, inkább a nem tetszés felé hajlok. Ez tulajdonképpen nem regény, nem irodalmi alkotás, hanem egy terápiás történet; mintha minden csak díszlet lenne Denfeld tulajdonképpeni mondanivalójához, ami szinte fanatikusan izzó hitet takar és ami végig nagyon zavart.
Naomi csak egy ostoba bábnak tűnik, egy papírmasé figurának, aki a szerzői utasításnak megfelelően ide-oda megy és kimond néhány fontos tételmondatot - ami egy traumatizált embernek, de nem egy regényolvasónak fontos. Nem győzött meg a szerző, hogy egy professzionális detektívvel van dolgunk - attól nem kel életre a karakter, hogy leírja, egy visszavonult mexikói bokszolótól tanult önvédelmet és elvégzett néhány tanfolyamot. Jerome úgy, ahogy van, csak egy kellemes háttér, szükséges kulcselem egy gyógyulás-történetben, de nemhogy pasi, ember nem létezik, aki ilyen lenne. Ilyen totális elfogadásról álmodozik minden traumatizált ember, egy tulajdonképpeni gyengéd apa-mindenhatóról, akinek elhihetjük, hogy minden rendben lesz és nincs semmi baj, aki megvéd minket a világ éles sarkaitól. De egy pasi, akit szintén nevelőszülő nevelt fel és a fél karját elvesztette a háborúban? Kizárt.
Madison szemszögében sokkal jobban összesimulnak a motívumok, és kidomborodik az, amiben Denfeld erős; minden szenzációhajhászás (ami nagyon ordít Jodi Picoult-nál) nélkül mutatja meg, hogy valaha a szörnyeteg is ember volt és nem is olyan mélyen még mindig az. Hogyan lehet feloldani ezt az iszonyatos kettősséget - mit lehet kezdeni egyén-és társadalomszinten egy olyan emberrel, aki tulajdonképpen egy halálra kínzott kisgyermek, akit mindenki cserben hagyott és nem volt elég kapaszkodója, hogy felülemelkedjen a démonokon, míg végül maga is azzá vált?
Habár hat éve olvastam Az elvarázsoltakat és (ami a tartalmat illeti) az emlékeim gyakorlatilag szilánkosra koptak, nekem ez nagyon messze van attól az extázistól, amire viszont nagyon is emlékszem Rene előző regénye kapcsán.
Az értékelésem alapján rosszabbnak hangzik, mint amilyen a valóságban, mert könnyen, gyorsan olvasható, leköti az embert, de hát túl magasan volt a léc és egyre nehezebb engem (és más, sokat olvasott könyvmolyt is) úgy igazán, térdbicsaklósan lenyűgözni. Még Zafónnak se sikerült mindig, na, Denfeldnek is elnézhetjük.
Eredeti cím: The Child FinderSorozat: Naomi Cottle 1.
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2020
Fordította: Varga Bálint
Ár: 4000 Ft
