A királynő mulat

"A királynő habozott, mert őszintén szólva egyáltalán nem volt biztos benne, milyen könyveket szeret olvasni. Soha nem érdeklődött túlságosan a könyvek iránt. Természetesen olvasott, hiszen olvasni mindenki szokott, de a könyvek iránti rajongást meghagyta másoknak. Az olvasás mégiscsak egy hobbi, neki pedig a munkaköréhez tartozott, hogy ne legyen semmiféle hobbija."

Alan Bennett: A királynő olvas
Értékelés: 5 opszididakta az 5-ből
Kedvenc karakter:-

Anglia királynője egy nap betéved a palotánál tartózkodó mozgókönyvtárba, és egy konyhai alkalmazott segítségével menthetetlenül, végzetesen beleszeret a könyvek olvasásába, olyannyira, hogy felvonulások alkalmával is aktuális olvasmányát bújja - de az udvartartás és miniszterek, politikusok és hivatalnokok serege nem nézi jó szemmel őfelsége művelődését és nem kevés kísérletet tesznek, hogy leszoktassák az olvasásról....

Rövid, de annál élvezetesebb élményben részesített eme kicsi könyvecske, illetve lehet, hogy csak jó hangulatomban kaptam el, és azért esett ennyire jól; habár nem kifejezetten humoros könyv, számomra valami vidám atszmoszférát "közvetített", és vigyorogva kísértem figyelemmel, hogyan válik a nyársat nyelt királynő szenvedélyes könyvmollyá (szegény, ha él a tecnikai vívmányokkal, tuti goodreads-vagy librarything-függő is lenne), és ennek folytán hogyan változik a jelleme is: például érdekli, mit gondol a szobalány egy bizonyos dologról, ráébred, mennyire unalmasak a megnyitóbeszédei és megpróbálja a merev, megkövesedett protokollt némileg megváltoztatni, ami persze nem csekély akadályokba ütközik. De nem kell rosszra gondolni, semmilyen tragikus esemény nem árnyékolja be ezt a derűs történetet, amely szinte olyan, mint egy tanmese. Nagyon élveztem a főszereplő jellemfejlődését, száraz humorát és a felbukkanó könyveket, el is szégyelltem magam, hogy még mindig nem olvastam Alice Munrót és Rose Tremaint, de Kazuo Ishigurót igen, haha! A befejezés és a csattanó is kedvemre való volt, kerek kis történet, úgy jó, ahogy van.

Nagyon örültem, hogy a királynő olvasó emberré vált, ama válfajává, amely az olvasmányai révén átértékeli a körülötte lévő világot, az eseményeket, az embereket, és nem utolsó sorban saját magát. Azon viszont elgondolkodtam, hogy jó-e, ha valakit semmi más nem érdekel a könyveken kívül, beleértve legalább néhány embert is? Én magam is nagyon szeretem a könyveket bújni, és ha mérlegre kerülne néhány ellenszenves ismerős és egy kupac regény, gondolkodás nélkül az utóbbit választanám, de a totális bezárkózás szerintem nem optimális életforma, arról nem is beszélve, hogy még a könyvektől is elmehet az ember kedve. De ez csak egy gondolati mellékvágány, nem kell a királynőt félteni:)

[Az alábbi bekezdést igazából törölnöm kellene, mert aktualitását vesztette, de nincs hozzá szívem.]
Szégyen, hogy két napos pangás (a péntek nem számít bele, mert csütörtökön dupla post volt, még ha az egyik roppant megterhelő díjátadósdi, akkor is) után egy ilyen nyúlfarknyi irománnyal adok életjelet magamról, de ez a miniregény 152 oldal tokkal-vonóval és némi intertextualitást leszámítva nem éppen bonyolult olvasmány, úgyhogy mosom a billentyűzetemet.

Ui.: Utóiratot viszont hozzátoldok, mert azóta olvastam Virginia Woolf: Saját szoba című esszéjét, melynek eredeti címe: The Common Reader.:)

Eredeti cím: The Uncommon Reader
Kiadó: Magvető

Kiadás éve: 2009
Fordította: Rakovszky Zsuzsa
Ár: 2490 Ft