Kallódó képzelet

Tegnap elhagytam a Temetői történetekről szóló jegyzetemet. Fogalmam sincs, hová tűnt, tipikusan annak az esete áll fenn, amikor valami szőrén-szálán eltűnik vagy úgy felszívódik, mintha sose létezett volna. Egy sima A/5-ös írólap esetében ez szinte csábító lehetőség, de eddig nem fordult elő - az eddigieket mindig megtaláltam, igaz, jóval a post megírása után, miért is ne. A villamosmegállóban nem vettem elő a könyvet, mert nálam van egy pont, amikor túl hideg van az olvasáshoz várakozás közben, a villamoson nem hagyhattam el, mert körülnéztem és a könyv elővétele után pár perccel, amikor fel akartam vésni egy oldalszámot, már nem találtam a papírt. Tehát: valahol itthon kell lennie. De nincs. Azaz a lakás elnyelte.
Tisztában vagyok vele, mekkora ordenáré hülyeség élettelen dolgokat személyiséggel és akarattal felruházni - arról nem is beszélve, hogy a buzgóság révén tényleg öntudatra ébredhetnek! -, de ragaszkodó típus vagyok, ráadásul érzelmes, melynek révén számtalan gyermekded dolgot művelek.
- Hol az a kurva papír? - sziszegtem. - Add vissza, most rögtön! - a padlón hasaltam és buzgón bámultam a kanapé alá, de a pormacskák bojtos farkán kívül nem láttam ott semmit. A számítógépasztal körül sincs, pedig meszes emlékezetem szerint itt láttam utoljára.

Kérdezhetnétek, miért foglalkozom ennyit egy nyamvadt lap kézre kerítésével, amin néhány odavetett szó és oldalszám díszlik. Hát azért, mert nem bírom elviselni, ha nem találok valamit (ha úgy tetszik, ha nem uralom a környezetem - oly kevés dologra van befolyásom, legalább ennyi szánalmas hatalom adassék meg nekem) és úgy ragaszkodom minden kis fecnimhez, mint boszorkány az elhullajtott szarutermékeihez, nem szeretem, ha más olvasgatja vagy nézegeti őket, mintha a lelkem egy darabját fürkésznék ki (a bevásárlólista nem tartozik ezen darabok közé). Nem mintha olyan szupertitkos, világmegváltó vagy Nobel-díjat érő gondolatok lennének, a kb. 12 éve rendszeresen írt naplóimra is ugyanez igaz: nagyrészt magammal foglalkozom bennük (ahogy a nap huszonnégy órájában ezt teszem), de az enyémek. A magánszférám részei, amelyből nem sok jutott nekem, hát kénytelen voltam a fejemben kialakítani egyet. Lehet, hogy ezt a mértékű firkálást már grafomániának nevezik, nem tudom - az viszont rosszul esett, hogy valahol azt olvastam róla, a grafománia nem jelent egyet az írás iránti fogékonysággal, a mennyiség nem jelenti a minőséget. Talán A virradat ígéretében van róla szó, de nem esküszöm meg rá, és arra sem emlékszem, hogy szól az adott passzus pontosan -, csak annyit, hogy muszáj lemacskakaparnom egy fehér lapra a fejemben kergetőző hülyeségeket, akár azért, hogy ne felejtsem el meghosszabbítani a könyvtári könyveket, akár azért, hogy a billentyűket verjem eme zagyválásért. Ezért is örültem meg, amikor a Temetői történetek egyik esszétraktusában a következőt olvastam:

"Régóta gyanítom, az írói tehetség nem abban áll, hogy képesek vagyunk olyasmit kigondolni, ami nincs, hanem abban a különleges belső hallásban, mely lehetővé teszi, hogy meghalljuk azokat a szövegeket, melyek valahol már léteznek. S az írók között az a legzseniálisabb, aki a lehető legpontosabban le tudja írni azt, amit ez a misztikus hang diktál." (B. Akunyin - G. Cshartisvili: Temetői történetek, Európa, 2008, 79. o.)

Mindig ujjongok belül, ha olyan gondolatokat olvasok valahol, amelyek mintha az én fejemből röppentek volna ki, vagy egyeznek a saját eleszmélkedéseimmel - ez pont olyan. Neem, nem az írói tehetségről vakerálok, legszívesebben áthúztam volna az első mondat eme részét, de nem gyalázok meg semmilyen írói szöveget. Jobb szeretek a "talán" lenni, mintsem az elszalasztott lehetőség, a "lehetett volna, de..." Túl sokszor voltam az.
A lelki rokonság, az a lényeg. Szégyen, nem szégyen, a Temetői történetekben sokkal jobban élveztem Cshartisvili esszéit, mint Akunyin kriminovelláit, ugyanolyan rokonléleknek érzem, mint Romain Garyt A virradat ígérete alapján. Az elvarázsoltak nem szeretnek egyedül lenni.

Közben a jegyzet nem lett meg, de a "nem függök a környezetemtől" című új elvem jegyében múlt éjszaka átfutottam G. úr elmélkedéseit és reprodukáltam értékes eszmemorzsáimat. Vajon a másolat ugyanolyan eredményt fog hozni, mint az eredeti példány? Isten tudja, vagy még ő se, szerintem nem tud mit kezdeni az internettel. Majd a postból kiderül.
Azt viszont nem tudom, hogy akadályozzam meg a további kallódásokat. Néha a rendszeresen magammal hurcolt füzetembe - amelyben minden van, térképrajzolat, emlékeztetők, naplóbejegyzések, listák, képeslap, emlék-szalvéta - körmölök, de azt az egyszerű, sima mozdulatot szeretem, ahogy előkapom a könyv végéből a lapot, vések, lap vissza, olvasok tovább. Lusta vagyok, na.

Ui.: Mondtam már, hogy imádom az art deco ékszereket? Elvileg nem kellene szeretnem őket rideg színe, szögletes formáik miatt, de ezeknek nem tudok ellenállni:

Kép innen

Kép innen

Kép innen

Kép innen

Kép innen

Kép innen

Kép innen

Akartok szerelmesek lenni?

Az első oldaltól belezúgtam a Vándorünnepbe.

"Aztán egyszer csak beállt a rossz idő. Olyankor szokott beköszönteni, mikor elmúlt az ősz. Éjszakánként be kellett csuknunk az ablakot, mert bevert az eső, s a hideg szél leszaggatta a leveleket a place Contrescarpe fáiról. Csapzott levelek borították a teret, szélfútta eső csapkodta a nagy zöld autóbuszt a végállomáson, zsúfolt volt a Café des Amateurs, s ablakai bepárosodtak a hőségtől és a dohányfüsttől. (...)

kép innen

 Amint leesett az első hideg téli eső, a városra hirtelen szakadt rá minden szomorúság, az ember jártában-keltében észre sem vette többé a magas fehér házak tetejét, csak az utak nedves feketeségét, és a kis üzletek, a zöldséges, a papírkereskedés, az újságos, a - másodosztályú - bába, s a hotel csukott ajtaját, ahol Verlaine meghalt, s ahol a legfelső emeleten levő szobámban magam is dolgozni szoktam.
 Valami hat-nyolc fordulót kellett mászni a legfelső emeletig, nagyon hideg volt, s én tudtam, hogy mibe kerölne egy köteg vékony rőzse, három csomag, dróttal átkozott, fél ceruzányi hasított gyújtós meg egy köteg félig száraz keményfa, márpedig erre feltétlenül szükségem lett volna, ha olyan tüzet akarok gyújtani, amely át is melegíti a szobát. (...)
 Kellemes kávéház volt, meleg, tiszta és barátságos. Öreg esőköpenyemet felakasztottam a fogasra száradni, ócska, viharvert filckalapomat feltettem a polcra a pamlag fölé, és rendeltem egy café au lait-t. A pincér hozta a kávét, én pedig jegyzetfüzetet, ceruzát vettem elő a kabátom zsebéből, és hozzáfogtam az íráshoz. A Fenn Michiganben-t pedzettem, s minthogy aznap barátságtalan, hideg és szeles volt az idő, ilyen idő kerekedett a történetben is. Láttam már az ősz utóját kisfiú koromban, legénykekoromban, férfikoromban, mégis volt, ahol könnyebb volt írnom róla, mint másutt. Ez az, amit önmagunk átplántálásának hívnak, gondoltam, s erre éppen úgy szüksége van az embernek, mint bármi másnak, ami él és növekszik. Az elbeszélésben azonban a fiúk ittak, s erre én is megszomjaztam, és rendeltem egy St. James rumot. Hideg nap lévén pompásan ízlett, írtam is kitartóan, a jó Martinique rum testemet-lelkemet átmelegítette.
 Egy lány tért be a kávéházba, s ült le magányosan az ablak mellé egy asztalhoz. Nagyon csinos volt, arca friss, mint az újonnan vert pénzdarab, ha ugyan vernének esőhamvas bőrű, hibátlan húsból is pénzdarabot, haja hollófekete, s élesen, átlósan metszette az arcát."

kép innen

"...öröm volt fölkapaszkodnom a szálloda legfelső emeletére, a szobába, ahol dolgoztam, s ahonnan el lehetett látni a városnegyed magas dombjának összes tetői és kéményei fölött. A kandallónak jó volt a huzata, a szoba meleg volt, és jólesett dolgozni benne. Mikor megéheztem, narancsot és sült gesztenyét hoztam fel papírzacskóban, az apró, mandarinformájú narancsokat meghámoztam, héjukat evés közben a tűzbe hajigáltam, magjukat a tűzbe köpködtem. A járástól, a hidegtől és a munkától mindig elfogott az éhség.
 Fent a szobában volt egy üveg cseresznyepálinkám, amit még a hegyekből hoztunk magunkkal, és mindig ittam egyet, ha vége felé jártam egy-egy novellának vagy a napi munkámnak. Ha végeztem az aznapi munkámmal, elraktam a füzetet vagy a papírt az asztalfiókba, és a megmaradt mandarint zsebre vágtam. Megfagyott volna, ha otthagyom a szobában éjszakára."

(Ernest Hemingway: Vándorünnep, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 1996, Fordította: Göncz Árpád, 7.-8., 9., 14.-15. oldal)

A képek nem teljesen hűek a szöveghez, de nekem áthozzák a hangulatot:

forrás (és nem rum, hanem whisky)

forrás

forrás

forrás

forrás

forrás

forrás

A Luxembourg-kert (kép innen)

Ez is az (kép innen)

forrás

forrás

forrás

forrás

forrás

Illúziók árnyai

"Akkor ezt meg is beszéltük - csiripeltem vidáman. - Mindenki marad. Isten hozott titeket a Chester's Hiltonban! Szerezzünk ágyat.
 Barrons úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.
 - Aztán menjünk, és keressünk valamit, amit megölhetünk - tettem hozzá."

"Mit tennék V'lane, kinyírandó Unseelie-k és Barrons nélkül?"

Karen Marie Moning: Rossz hold kelt fel / Új nap virrad
Értékelés: 4.9 almás pite az 5-ből
Kedvenc karakter: K'Vruck:D

Egy postban fogok elmélázni a két kötetről, mert majdnem zsinórban olvastam őket és gyakorlatilag ugyanazt tudnám leírni róluk, meg persze egy, összefüggő hullámvasutat alkotnak a fejemben.

Elárulok valamit. Egy finnyás sznob vagyok.
.
.
.
Ha túl soknak érzékelem egy adott könyv vagy sorozat körüli hype-ot, a lelkesedésem oroszlánrésze elszáll. Így jártam a Harry Potterrel (az első rész még a "rajzos" borítóval van meg nekem - bocsánat a kis képért, de nincs türelmem áttúrni a netet), a Tűz és Jég Dalával (nem Trónok harca, az az első rész címe) az Alkonyattal, de még Az éhezők viadalával is, amely akkor kezdett igazán taszítani, amikor elkészítették a filmet (mert ezt is meg kellett filmesíteni, miért is ne, a fantázia menjen a pokolba, csak oda szóló jeggyel), és jöttek a fecsegőposzátás kitűzők, nyakláncok, tornacipők, a rengeteg Peetás kép meg a többi kacat. Ezeket a sorozatokat az utóbbi kivételével a rögtön vagy néhány hónappal a megjelenés után olvastam, vagyis nekem akkor zajlott le a rajongás és/vagy az újdonság időszaka. Tudom, hogy ez baromi ellenszenvesen hangzik, nem másokat akarok ócsárolni és a saját fensőbbségemet hangoztatni, csak annyi a lényege ennek a szájtépésnek, hogy a korábbi élmény miatt lelohad az érdeklődésem, és a második hullám rajongása kicsit elveszi a kedvem a folytatástól.
Ugyanez történt a Feverrel. A harmadik rész után, miután az akkori kiadó közölte, hogy nem folytatja a sorozatot, én is nagyon csalódott voltam, aztán majd' szétvetett az öröm, amikor a CorLeonis átvette a Kellytől a jogokat, előjegyeztem A rossz hold kelt fel-t, aztán... semmi. Könyvhétre jelent meg, azaz júniusban, és húsz napja sötétítettem be az utolsó pöcköt a molyos olvasásban. Ráadásul a Tündérkrónikák annyira nem is ismert, mint például a Twilight (jaaajjj, csak azt a hisztériát ne).
Magyarán: nemcsak sznob vagyok, hanem bolond is, de ezt már tudtuk.

De írjak már valamit erről a nyomorult két kötetről is, nem mintha sok újdonságot tudnék közölni, nem ez lesz a legentropikusabb bejegyzésem.
Sokaknál azon bukott meg Moning műve, hogy irritálta őket a főszereplő plázacica - Mac tényleg ilyen, de nekem totál szőkén és talpig rózsaszínben is szimpatikus volt, mert a gondolatainak egy része nem vallott egy üresfejű picsára, és biztosra lehetett venni, hogy az írónő öt kötet alatt csak alakít rajta valamit, és aki összehasonlítja Mac 1.0-át és Mac 5.0-át, buzgón bólogat, azaz a főszereplő jellemfejlődése a sorozat egyik legnagyobb erénye, legalábbis nekem. Persze nem kell nagy mélységeket várni, ez egy szórakoztató sorozat, de jelen esetben nem ez a lényeg. Mac mindig új felfedezéseket tesz, önmagával és a világgal kapcsolatban is, folyamatosan változik, próbál a sok esetben sokkoló újdonságokkal lépést tartani és feldolgozni őket.

"Az élet olyan bonyolult. Vajon Alina rossz volt, mert Darrocöt szerette? Darroc gonosz volt, mert vissza akarta szerezni, amit elvettek tőle? Nem ugyanezek az okok vezették az Unseelie királyt és a szeretőjét? Nem ugyanezek motiválják az embereket nap mint nap?
... Bármerre néztem, csak a szürke különböző árnyalatait láttam. A fekete és a fehér csupán nemes eszme a fejünkben, elvárások, amelyek alapján megpróbáljuk megítélni a dolgokat és hozzájuk viszonyítva megtalálni a helyünket a világban. A jó és a gonosz a legtisztább formájában éppoly felfoghatatlan és örökre megfoghatatlan, mint bármelyik tündérillúzió. Csak törekedhetünk rájuk, vágyakozhatunk, és remélhetjük, hogy nem tévedünk el annyira az árnyak között, hogy többé már nem látjuk meg a fényt."

A másik nagy erőssége: az izgalom. Úgy emlékszem, a könyvek vége mindig falhoz csapkodósra sikeredett (azaz késztetést éreztél, hogy a falhoz csapd a könyvet vagy a saját fejedet, "Miért nincs itt a következő rész?"-t sikítva), na, ez az ötödik részre annyira felfokozódik, hogy a szemeim már kocsányon lógtak hajnal négykor, de akkor is befejeztem. Így is rosszul aludtam, de ha nem tudom meg alvás előtt, hogy ki a... tudjátokki (nem, nem Voldemort, bár szerintem Moning ezt is képes lenne beadni nekem:P), megbolondulok.
És a vége előtt kb. negyven oldallal...
... elment az áram! Az egész házban! No tévé, udvari világítás (nem az Árnyak ellen), de tettem volna én az egészre, ha az éjjeli lámpám túléli az attakot.
[Közjáték vége.]
És ez megy majdnem az utolsó oldalig. Huhh, ez kemény volt. Nem hittem volna, hogy Moning ennyi mindent el tud intézni, mert a RHKF (rövidítés Mac után szabadon) végén még nagyon sok kérdés megválaszolatlan maradt, de néhány apróságtól eltekintve szépen elvarrt minden szálat. Az apróságok pedig arra engedtek következtetni, hogy lesz nekünk még lázunk, és tényleg, asszem, három rész is, meg itt van Dani (akit egyébként nem bírok, alig várom, hogy kicsit felnőjön) saját regénye, egyelőre csak angolul.
Hoppá, kimaradt a kedvenc elemem, a stílus, szerencsére továbbra is csajosan vagány, bár a hangulata az ÁÉV (Álom és valóság, második rész) olvasása közben kapott el a legjobban, ezért lett ez kinevezve kedvencnek.

"Akkor ezt meg is beszéltük - csiripeltem vidáman. - Mindenki marad. Isten hozott titeket a Chester's Hiltonban! Szerezzünk ágyat.
 Barrons úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.
 - Aztán menjünk, és keressünk valamit, amit megölhetünk - tettem hozzá."

És most jöjjenek a negatív dolgok - aki eddig nem köpködött rám, most majd fog -, szerencsére nincsen sok belőlük.
1. Barrons. (Szükségtelen felhördülni, hallom ám.) Meg szinte az összes pasi, mert itt minden fickó szexis és jól néz ki, még Jayne felügyelőnek és van valami kisugárzása, ez tipikusan pararománc elem [pat, ha ezt olvasod: úgy látszik, a harmadik rész óta változtam valamennyit...], és én ezt a műfajt nem bírom már elviselni, ezért nem olvasom újra az Anita Blake sorozatot sem, maradjon meg inkább szép emléknek (úristen, mik vannak abban is:D). Jericho Zigor Barrons és kis pajtásai pontosan olyanok, mint Ward kutyaütői, arra emlékeztet ez, mint mikor a kisfiúk azt játsszák, hogy ők egy menő, titkos társaságot alkotnak. Emellett arrogáns, beképzelt majmok, ráadásul szocio-és pszichopaták is, állatok, egyszerűen nem értem, mit esznek ezen a típuson a nők. Igen, sznob idióta vagyok, de a "kiszáradt kóró" jelzőt elutasítom. Ezt a témát egy másik postban akarom kifejteni, röviden annyit mondok itt, hogy nagyon remélem, a valóságban ezt a típust minden épeszű nő szép, kövér ívben elkerüli.
2. A szexuális feszültség felfokozódik és a RHKF elejét untam. Nem, szexuálisan frusztrált sem vagyok.
3. A banális dolgok. Fagyi (hogy nem lehet szeretni a fagyit?!), almás pite, és a vége. Én nem ezt a befejezést szeretem. Fagyiimádó, ünneprontó pesszimista vagyok, igen.
4. Az ÚNV-ban volt néhány dolog, amit nem értettem, tényleg "tündé"-nek nevezik néhányszor a tündéreket, vagy ez a magyar kiadás gikszere? Ha nem, akkor miért volt szükség a különbségtételre?
Barrons könyvesboltja nemcsak az emeletek számát változtatja, hanem a nevét is:
Barrons Könyv és Apróságok.
Barrons Könyvek és Apróságok.
Barrons Könyvesbolt és Apróságok.

Kicsit megtapostam ebben a postban a Fevert, de továbbra is szeretem, a stílusát, a pörgősségét, a sötét, dublini hangulatot, csak a sznob pesszimizmusom belerondított az összképbe, de igyekszem visszahozni azt az érzést, amikor ez a sorozat még az "enyém" volt, hogy újra szerethessem annyira, mint az első három rész olvasásakor.

Ui.: azt elfelejtettem mondani, hogy nem akartam én megvenni az ÚNV-t, csak jövőre, de beleolvastam a könyvesboltban, megláttam azt a bizonyos mondatot, és mint egy hülye zombi, mentem a kasszához.
Ui2.: a kedvenc fan trailerem.

Eredeti cím: Dreamfever / Shadowfever
Sorozat: Fever 4.-5. rész
Kiadó: CorLeonis
Kiadás éve: 2012
Fordította: Laskay Ildikó
Ár: 3000 Ft / 3500 Ft
Az írónő honlapja

Ahmatova / Rilke

Anna Ahmatova: Anna Ahmatova versei
Értékelés: 4 topolyafa az 5-ből

Ahmatovát nagyon nem kellett volna fáradtan, lemerült aggyal, bkv-zás közben olvasni, de utálok bazi nagy könyveket cipelni magammal, ez meg olyan kicsi és vékony, de csalóka módon egyáltalán nem könnyed. Azt hittem, verset könnyen tudok szakaszos módon olvasni, nos, nagyon nem, csak itt-ott kaptam el a hangulatát.
De ez nem változtat a tényen, hogy gyönyörű sorok vannak benne, annyira sajnálom, hogy Magyarországon ennyire ismeretlen (vagy csak én vagyok olyan műveletlen, hogy a Marija Morevnában LINK találkoztam vele először), a neten például semmit nem találtam róla magyar nyelven, majd feltúrom a könyvtárat, csak el ne felejtsem.

Íme néhány gyönyörű sor, ezek alapján szerintem mindenki el tudja dönteni, hogy kell-e neki Anna Ahmatova vagy sem:
"Hogy szerencse érjen, / nyakamon kék zsinórt viselek." (Csöndes házam) - erről rögtön Alice Hoffman jutott eszembe, bár nála azt olvastam, hogy a bajban lévő nő viseljen mindig valami kéket.
"Könnyű holdak gömbje" (Tengerparti utak feketéllnek)
"Ezüstös hangú sírás" (1914. július 19.)
"Jól sejtetted: olyan az én szerelmem, hogy nem tudod megölni még te sem."

És még egy verset is, hogy mindenkinek jó legyen:

A szerelem

Hol mint kígyó lopakodik,

bűvöl-bájol, szívünkbe surran,

hol szelíd galamb, napokig

burukkol fehér ablakunkban,

violaillatként repül,

vagy csillanó szép jégciráda...

De vezet, rendületlenül,

egy nyugtalan, nehéz világba.

Hegedű húrján sír-nevet...

S a szíved elszorulva dobban,

ha hirtelen fölismered

egy először-látott mosolyban.

Eredeti cím:
Sorozat: Lyra Mundi
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1978
Fordította: Rab Zsuzsa
Eredeti ár: 12,50 Ft

***

Rainer Maria Rilke: Rainer Maria Rilke versei Tandori Dezső válogatásában és fordításában
Értékelés: 4.89 virág sziromszavak az 5-ből

Rilkétől mindenki ismeri A párducot és az Archaikus Apolló-torzót (amely itt Archaikus torzó: Apollón címen szerepel), és ennyivel ki is fújt az irodalom tankönyv Rilke-műveltsége. Pedig mennyi gyönyörű verse van még!
A kötetet még az első könyvudvaros látogatásom alkalmával zsákmányoltam, éppen beleolvastam és rögtön arra jutottam, hogy ezt nem lehet otthagyni, még a kedves is egyetértett velem abban, hogy az adott vers gyönyörű (emlékszem, öt könyvet vettem, ő próbált lebeszélni két darabról, de makacs egy fehérnép vagyok), sajnos már nem tudom, melyik volt az.
Valószínűleg mindenki rajtam fog röhögni, de többször éreztem úgy, hogy hiába csodálom az adott vers szépségét, a jelentésének minden rétege nem jut el hozzám.
Tandori prózafordításaitól be vagyok gazolva, de a verseitől odavagyok (mármint a fordításoktól, a sajátjai közül még keveset olvastam), biztos vagyok benne, hogy adott hozzá valami pluszt, hogy ezekből a randa német szavakból ilyen csodálatos írásokat varázsoljon.
További hebegés helyett álljon itt egy költemény:

Hogy lényed egykor rám talált...

(Als du mich einst gefunden hast...)

Hogy lényed egykor rám talált,

kicsiny voltam, kicsinyke még,

s így nőttem, mint egy hársfaág,

lassan beléd.

Kicsinységemben névtelen,

vágy gyötört mégis, nem hagyott,

míg azt nem mondtad, bármilyen

névhez túl nagy vagyok.

És így lettem tenger maga, én,

tavasz, titok csoda,

lelked rejtelmes hűvösén

nehéz bor jószaga.

Azt hiszem, ez az egyik kedvencem.

Ui.: azért is szeretem ezt a kiadást, mert jó vastagok a lapjai, látszik, hogy nincs kispórolva belőle az anyag.

Eredeti cím:
Kiadó: Eri
Kiadás éve: 2007
Fordította: Tandori Dezső
Eredeti ár: 2310 Ft

A hét borítója

Benyák Zoltán: Ars Fatalis

OKK- kérdés

Lassan mindenki kiheveri a Monte Cristo grófja okozta sérüléseket és fáradalmakat, ezért arra lennék kíváncsi, hogy aki szeret közösen olvasni, készen áll-e a következő körre? Csinálhatjuk úgy a határidőt, hogy kezdődik most, még decemberben és mondjuk január közepén-végén jár le. (Mert szerintem csupán erre a hónapra felesleges efféle célt kitűzni.)

Az tuti, hogy a hagyományos módon fogunk szavazni, azaz kommentben, esetleg emil folyamban, mert biztos, hogy olyanok is szavaztak az előző körben, akik nem vettek részt a MC olvasásában.

Nos?

Eszmélet

"Kezd elegem lenni a Harpóból, mongya. Másra se bír gondolni amióta összeházasottunk, csak hogy hogy taníccson engem móresre. Neki nem feleség kell hanem kutya.
 A férjed, mondom. Mekkel maradnod mellette. Mi mást is csinálhatnál?"

Alice Walker: Kedves Jóisten
Értékelés: 3 sor az 5-ből
Kedvenc karakter: Sofia

Emlékszem, alig vártam, hogy megkaparintsam ezt a könyvet - szokás szerint nagyban megnövelte az akaritisz szintjét az a tény, hogy alig lehet kapni -, és csekély egy év késéssel el is olvastam, de a várthoz képest egyáltalán nem voltam lenyűgözve.

A történet főszereplőjét, Celie-t 14 éves korában ismerjük meg, az Istennek írott levelein keresztül - ennek a lánynak iszonyúan sanyarú sorsa van, ütik-verik, szidják és rabszolgaként robotol, mintha igavonó barom lenne. Celie annyira szégyelli az életét, hogy még Istennek se bír róla beszélni, ezért inkább leírja az eseményeket, amelyekbe itt-ott beleszövi a gondolatait is. Olyan, mint egy fa, már teljesen érzéketlen a rengeteg szenvedéstől, és valószínűleg ez kell is ahhoz, hogy képes legyen tovább vonszolni magát az úton.

Ennek a kálváriának már az olvasásába is bele lehet pusztulni, könnyen olvasó és gyorsan lehet haladni vele, mert rendkívül egyszerű a stílusa, de közben észrevétlenül megüli az ember gyomrát, legalábbis velem ez történt. Celie elbeszélésében két másik nőt is megismerünk, az erős Sofiát (engem egy kicsit A segítség Minnyjére emlékeztetett:), Shug Averyt, a szinte delejes vonzerejű énekesnőt és a saját, Celie-nek írott leveleiben Nettie-t is, a főszereplő testvérét, aki egészen más utat jár be. Rajta keresztül betekintést nyerünk az olinka indián törzs életébe is.
Ez a sok női portré egy célt szolgál, igen, a nők helyzetének, sorsának bemutatását, ezért éreztem úgy, hogy nem is regényt olvasok, hanem egy indulatos transzparens szövegét. Nincs ezzel semmi bajom, de a szándék nagyon kiütközött a szövegen keresztül, és én inkább irodalmilag voltam kíváncsi erre a történetre, mintsem... propaganda szemszögből, ráadásul a cselekmény alakulása sem tetszett.
Tehát értem én meg fontosnak tartom a maga nemében, de olvasóként nem tudott elcsábítani.

Kicsit spoileres idézet:

"Néha asziszem Shug sohase szeretett. Nézem a mezitelen testemet a tükörben. Mit is szeretne rajtam? kérdem magamtól. A hajam rövid és gyapjas mer már nem huzogatom ki a vassal. Eccer a Shug aszt monta neki így is jó, akkor minek. A bőröm sötét. Az orrom közönséges orr. A szájam közönséges száj. A testem mint bármelyik másik asszonyé a változás korába. Nincs itt semmi különös amit bárki szeressen. Se mézszínű, hullámos haj, se báj. Se fiatalság, se frissesség. Pedig a szívem fiatal és friss lehet, mer olyan mintha vért virágzana."

Ui.: Van film is, csak azt nem értem, miért nem az eredeti címet fordították le a könyv esetében is.

Eredeti cím: The Color Purple
Sorozat: Európa Zsebkönyvek
Kiadó: Európa
Fordította: Dezsényi Katalin
Eredeti ár: 25 Ft 
Az írónő a wikin

Tündéri szeretők

"Ezen alkalmakkor Mr. Chirrup kihasználja a lehetőséget, hogy agglegénysége miatt ugrassa barátját, aki pedig azzal vág vissza, hogy Mr. Chirrup házas állapotán élcelődik, amikor is a társaságban lévő hajadon hölgyek majd' megszakadnak a nevetéstől. Már nemegyszer megfigyeltük, hogy ezek a hölgyek ilyenkor milyen pillantásokat vetnek a nőtlen barátra, és ez meggyőzött minket arról, hogy a barát helyzete egyáltalán nem tekinthető biztonságosnak. Valójában egyetlen agglegény helyzetét sem tartjuk annak, aki ismerős házaspárokat látogat, házasságról szóló vicceket süt el, mivel bizonyos, hogy ezek a fiatal emberek csapdák, hálók és számtalan kelepce között lépdelnek, és sokszor még mielőtt észbe kapnának, azon veszik észre magukat, hogy ott térdepelnek az oltár előtt, és igennel válaszolnak a kérdésre, kívánják-e M. vagy N. kisasszonyt törvényes hitvesükké fogadni."

Charles Dickens: Feljegyzések fiatal párokról
Értékelés: 4 élcelődés az 5-ből

Igen régen olvastam ezt a könyvet, és a lustaságom kívül nem tudok más okot elképzelni, miért húztam idáig a beszámolóját, de sebaj, végre idáig is eljutottam.
A kis szépséget nyugodtan tekinthetjük az első Dickensemnek, mivel zsenge koromban nem fejeztem be a Twist Olivért - akkoriban még nem voltam rutinos olvasó, bele-belekezdtem könyvekbe, aztán félbehagytam őket -, amely kicsit ironikus, tekintve azt, hogy Dickens művei mekkora formátumban szoktak megjelenni, ez pedig mindössze kilencvenkét oldal. Ráadásul ez nem regény, hanem 11 gúnyos-humoros karcolatocska (vagy valami ilyesmi), keretes szerkezettel ellátva. Az írás oka Viktória királynő eljegyzése volt, amely az író szerint rendkívül virulens és az agglegények jobb, ha vigyáznak magukra, különben az idézetben jelzett szörnyűség történik meg velük.

Sokat nem tudok mondani a kötetről, humoros, élvezhető írásokat olvashatunk, a Befejezést kivéve, melyben az író... hoppá, nem tudom, hogy spoiler-e, de inkább nem írom le:) Nekem körülbelül egyformán tetszettek a bemutatások, kezdve az ifjú pártól az illemtudó és szenvtelen páron át az idősekig. Azt nem tudom eldönteni, hogy a Dickensszel való ismerkedéshez tökéletes választás-e, de a bátortalanoknak mindenképpen ajánlott, és nemcsak a mérete miatt.

"Az önző pár már keresztülment minden fajta sorscsapáson, megtapasztalt minden élvezetes és fájdalmas érzést, melyre emberi természetünk csak hajlamos lehet. Nem valószínű, hogy az ember olyat mondhat, ami ne lenne számukra nyilvánvaló, vagy bármi olyasmit írhat le nekik, amit még soha nem éreztek. Ez a pár minden volt az életben, csak akasztott ember nem. Néha kísértésbe esünk, hogy azt kívánjuk, bárcsak azok is lettek volna, de ez csak nagyon-nagyon ritkán fordul elő, amikor kivételesen szívtelen hangulatban vagyunk."

A borító pedig gyönyörű, visszafogott, mégis mutatós, dilis dolog, de imádom nézegetni.

Eredeti cím: Sketches of Young Couples
Kiadó: Artemisz
Kiadás éve: 2012
Fordította: Signorelli Gabriella
Ár: 2600 Ft
A kiadó honlapja

A csábítás elmélete

"A becsületes és tisztességes csábító, ha már elérte a mosolyt, szemvillanást, keringőt vagy könnyeket, hálatelt szívvel emeli meg kalapját a hölgy előtt, és csak egy dologtól fél: hogy netán valamikor újra találkozik vele."

Karen Blixen: Ehrengard
Értékelés: 4 rokokó báj az 5-ből
Kedvenc karakter: Herr Cazotte

Karen Blixennel már évekkel korábban megismerkedtem egy novella erejéig, amely Kepes András Könyvjelzőjében található - olvassátok el, nagyon jó írások vannak benne Csehovtól Woolfon át Cortázarig -, a címe sajnos nem jut eszembe, de a történet és az órán elhangzottak elegendőek voltak ahhoz, hogy nyitott legyek a további ismerkedésre, meg érdekesen hangzott az Ehrengard fülszövege.

Az alcímben említett csábítás egy idős hölgy meseszerű elbeszélésének keretében bontakozik ki, amely a Fugger-Babenhausen álnévvel ellátott nagyhercegi házban történt, százhúsz éve. A történet úgy kezdődik, hogy a trónörököst és leendő hitvesét kicsit elragadták az érzelmei, és ez az apróság óriási skandallumot robbanthat ki - Ludmilla hercegnő ugyanis áldott állapotba kerül. A nagyhercegné Herr Johann Wolfgang Cazotte segítségét kéri a faramuci helyzet megoldásában, aki tehetséges festő, szélhámos és a nők eszeveszett, ám furmányos észjárású bolondja. Herr Cazotte ötletét, miszerint a hercegnőt rejtsék el egy eldugott kastélyban, megvalósítják, a helyet idilli paradicsommá varázsolják Cazotte vezénylésével és a mini udvartartás megbízható embereit is összeszedik, köztük a címszereplő Ehrengardot, ezt a naiv, mégis két lábbal a földön járó fiatal lányt, aki a hercegnő udvarhölgye lesz.

Cazotte-ot megragadja az ifjú hölgy kisugárzása, és úgy dönt, elcsábítja - ám nem azon a közönséges módon, ahogy a dilettáns széptevők munkálkodnak, ő teljes odaadást akar elérni. "Egy tüzérségi támadáshoz elegendő tűz lobog benne és egy tehénistálló melege." - mondja. Az istenek azonban veszélyes játékostársak, és olyan szituáció és megoldás áll elő, amely a sokat látott művészt alaposan meghökkenti, mi pedig fejet hajthatunk Ehrengard von Schreckenstein önfeláldozó, nemes jelleme előtt.

A tárgy miatt egy icipicit a Veszedelmes viszonyokra emlékeztetett a történet, de itt minden bájos köntösbe van bújtatva, semmi kegyetlenkedés nem jellemző a szereplőkre. Nem volt izgalmas, meghökkentő vagy elszomorító, tényleg olyan, mintha egy mesét hallgatnánk egy idős nénitől, némi tanulságtétellel a végén, egy aprócska, rokokó kacsintgatás, amely éppen megmosolyogtatja az olvasót, amennyiben szereti az ilyen könnyed flörtöket.

Ui.: nagyon tetszett az a kifejezés, hogy Cazotte "a szemhéja mögött őrizte a képet.", a magam nyelvére lefordítva nagyon értettem, mit takar ez a mondat.

Eredeti cím: Ehrengard
Kiadó: Polar Könyvek
Kiadás éve: 2010
Fordította: Kertész Judit
Ár: 1900 Ft
Az írónő honlapja

Pici mindenféle

Update: A Könyvfieszta lemaradt.

+1. A Maxim könyvei is letölthetők e-book formájában itt.


1. Egyetek Stühmer szaloncukrot. Nagyon drága, de nagyon finom és remek idegnyugtató. Tavaly ilyeneket gyömöszöltem a karácsonyi pakkokba, idén is hasonlókat tervezek. Szeretitek a nagyon finom zselés és csokis-marcipános ízeket például?

2. A Molyon karácsony előtt feltűnik egy nagyon fontos, vidám opció - úgy hívják, "Megajándékozom ezzel"-gomb [kívánságlista elemei, ott, alul, a borítók alatt, fogaskerék, na, ott], és ha megnyomod, irtó cuki piros masnis csomag jelenik meg az adott tétel mellett, lelkesen nyomkodom. És nagyon meg vagyok hatódva, folyamatosan, mert már rengetem pakkom van - de persze nem ez a lényeg, hanem az, hogy  nekem van néhány olyan barátom, akik a nem kedves állapotomban is törődnek velem, ami nekem mindennél többet jelent - viszont a fogyasztói társadalom szerelemgyerekeként örülök az ajándékoknak, és méghozzá milyen jó könyveket kapok! Kedveseim, nagyon szeretlek titeket, ajándékkal vagy anélkül (adventi nyálzás vége).

3. Kész a <Harmónia/> trailere, tök jó, nézzétek meg.

4. Az Ad Astra hihetetlen akciózásnak látott neki, ezt is nézzétek meg, csomagokat lehet venni, amelyekben minden könyv 40%-kal olcsóbb, és a már megjelent e-könyveket hatezer forintért lehet letölteni.

5. A Könyvmolyképző adventi naptárja is elérhető, már négy ablakot ki lehet nyitni.

6. A Szandinál lévő Ulpius 2 = 3 akcióban szerepel A mennyország fogságában.

7. Szintén a Szandinál: 1000 Ft A segítség DVD-n, és 2000 Ft könyvben (nem mintha az ügyesek nem vették volna meg a múlt heti 40%-os akcióban, de a karácsony előtti idegsokkos vásárlásban sose lehet tudni), december végéig.

Bocsánat a szűkszavúságért, remélhetőleg nemsokára elmesélem, mi történt az Új nap virrad utolsó oldalainak olvasása közben (mármint velem) és ismét belinkelhetem, mi az a talkedli:) Meg egyebek.

A hét borítója

Ráadásul az időutazásról szól:

Connie Willis: Ítélet könyve

Összekötve

"A világ orvostársadalma mint a legidősebb élő craniopagus ikreket ismer minket (huszonkilenc évesek vagyunk), azon embertársaink milliói számára pedig, akiket az átlagosnál jobban érdekelnek a magunkfajták, mi vagyunk Rose és Ruby Darlen, a Baldoon megyei craniopagus ikrek. Sok mindennek neveztek már minket: szörnyszülötteknek, rémeknek, ördögöknek, boszorkányoknak, retardáltaknak, csodáknak, földöntúli lényeknek. A legtöbb ember számára különlegességnek számítunk. Ám Leafordban, a kisvárosban, ahol élünk és dolgozunk, egyszerűen mi vagyunk »A Lányok«."

Emlékszem, amikor megláttam a Bidzsani ikreket, az volt az első gondolatom, milyen szépek. Fejkendőt viseltek, szemüket ezüsttel húzták ki. Ladan és Laleh majdnem tíz éve haltak meg a szétválasztó műtét során, tisztában voltak a veszéllyel, mégis vállalták a kockázatot az önálló életért.

Rose és Ruby Darlen szintén craniopagus ikrek, azaz a fejüknél vannak összenőve. Szétválasztásról szó sem lehet, mert többi agyi éren osztoznak, de nem is akarnak elszakadni egymástól - pedig teljesen különböző személyiségek; Rose falja a könyveket, százával írja a verseket, történeteket és imádja a baseballt. Ruby ellenben szereti a csajos dolgokat és az ottani irokéz telepesek élete és leletei a hobbija.
Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, érdekelt, hogyan tudja egy író megragadni ezt a különleges helyzetet. Lori Lansens szakirodalmat böngészett a témáról, de nem is a dolog orvosi, szakmai oldala érdekelt, hanem a lányok érzelmei, egymáshoz való viszonya, és az, hogy hogyan képesek megbirkózni ezzel a helyzettel.

Kezdjük ott, hogy ez a regény nem csupán Rose-ról és Rubyról szó, olyan, mintha egy anekdotagyűjteményt olvastam volna, és sok bába között kicsit elvesztek a gyerekek - szerintem a nevelőszülőkről még több szó is esett, mint a lányokról. Ez még nem lett volna baj, mert nem egy perverz kukkoló kíváncsiságával vetettem rá magam a könyvre, aki cirkuszi látványosságnak tekinti az összenőtt ikreket. Az viszont már csökkentette a tetszési indexet, hogy a különféle történetecskék összevissza követték egymást, nem volt ok-okozati összefüggés vagy kronologikus sorrend, Rose és Ruby szó szerint mesélnek az életükről és a környezetükben élőkről, valamint az általuk elmesélt eseteket is beleveszik a "könyvükbe", és ez a rendetlen halmaz már nem nagyon tetszett, pontosabban voltak olyan elemei, amelyek nem tetszettek, például a szlovákiai utazást végig untam, vagy Stash bácsi és Lovey néni meseszerűen elbeszélt történetét, az esküvői ruha anekdotája viszont nagyon tetszett.

Arról pedig, hogy az írónő mennyire tudta bemutatni, visszaadni a lányok egymáshoz való érzelmi viszonyát, érdemben nem nagyon tudok nyilatkozni, csupán olvasóként: hiányérzetem volt, mélyebb érzelmeket vártam, nagyon felszínesen ismerhettem meg Rose-ék érzéseit. A lányok különbözőségéből fakadó konfliktushelyzeteket sem használta ki a szerző, holott biztos vagyok benne, hogy Rose-t zavarta, hogy olvasás közben Ruby tévét néz, vagy Rubyt az, hogy a nővére a billentyűzetet püföli, miközben ő már aludni szeretne, és ez csak két példa a sok közül. Az a tény pedig, hogy az összenőtt ikrek nagyon ritkán érik meg az öregkort, szintén csak oda van kenve, mintha csak felszínesen zavarná őket, hogy a harmincadik születésnapjukat se érhetik meg. Nem Jodi Picoult-szintű hatásvadász leírást vártam, csak úgy érzem, ez a téma feleannyira se lett kihasználva, mint amennyi lehetőséget magában rejt. Két téma volt nagyon alaposan kifejtve: a nevelőszülők hallatlanul orbitális szerelme és Cathy Merkel, a szomszédasszony tragédiája – a kisfiát elragadta a hurrikán, azon a napon, amikor a lányok születtek, csak a biciklijét találták meg. Larry nagy hatással volt Rose-ék életére, a személye és az őt körülvevő jelenség szerves része volt a gyerekkoruknak, talán ez volt az egyetlen momentum, amelyet jó érzékkel kapott el az írónő.

A két nézőpont viszont jó ötlet volt, Lansens ügyesen érzékeltette a testvérek eltérő stílusát, valamint azt, hogy bizonyos eseményeket mennyire máshogy éltek meg. Rose írói hangja határozottabb, olyan, mintha a regény megelevenedett volna, és tényleg egy olyan nő gondolatait olvasnánk, aki egész életében írt és most az élete szavakba öntésével küzd. Ellenben Ruby sokkal egyszerűbben fogalmaz, ám azt nem mondanám, hogy semmilyen írói vénája nincs, a nővére helyenként előforduló modorosságait jól ellensúlyozta az ő keresetlen stílusa. Rose tuti, hogy nem örülne ennek az összehasonlításnak, a tehetségével kapcsolatban nagyon sértődékeny és lobbanékony, az volt az érzésem, hogy kicsit lenézi a húgát. Én is olvasó ember vagyok, mégis szimpatikusabbnak találtam Rubyt, abból, hogy imád tévét nézni, szereti a csajos dolgokat, magazinokat és az iskolában nem voltak jók a jegyei, még nem következik, hogy buta ember. 

Egy hónapja olvastam a könyvet, nem hagyott bennem mély nyomokat, sőt, miközben az ekultos postot írtam, sok dologban fel is dühített, pl. hogy a lányok féltékenyek egy kutyára, aztán volt valami, amit Rose látott, az alapból felülír valamit (ez így nagyon hülyén hangzik, de spoiler nélkül nem lehet máshogy leírni). Az írónő csak a felszínt kapirgálta meg, ez bosszantott fel a legjobban, egy sokkal gyakorlottabb, jobb tollú szerzőt érdemelt volna ez az ötlet. Könnyed történet, olvastatja magát, de hogy ettől nem lesz jobb ember, aki elolvassa, az tuti. Felejthető.

Eredeti cím: The Girls
Kiadó: Pioneer Books
Kiadás éve: 2012
Fordította: Spiegl Máté
Ár: 2990 Ft
Az írónő honlapja

Novemberi zárás

Néhány nappal ezelőtt büszkén feszítettem a könyvelésem felett, mindössze öt vagy hat könyv szerepelt az e havi listámon. Aztán én marha bementem az egyik könyvesboltba, hogy beleolvassak Moning5-be, megláttam egy bizonyos mondatot (igaz, hogy azt az eseményt is számításba vettem, de már mindegy) és indultam a kasszához. Aztán... nézzük inkább sorban.







Szeretem Dávid Veron kalandjait, ezért nem hagyhattam ki a Miestassal való cserét. A Hideghegyre rábukkantam egy helyen, zenka postja miatt kerestem rá, beleolvastam és nagyon tetszik, csak most túl zizegős a hangulatom hozzá, de remélem, hamar sorra kerül. Hatalmas mohósággal vetettem rá magam a Maximos csomagra, a Galambok őrizői a szívem csücske közülük, elkép... nem, nem futom le még egyszer ezt a kört, szerintem már mindenki unja a Hoffman iránti rajongásom.
A Halhatatlannak is nagyon örültem, ő a második nyereménykönyv az életemben (az első A Highgate temető ikrei volt). Moning vásárlás volt, sajnos nem bírtam ki, de már túl vagyok a könyv felén, annyira pörgős, hogy negyed egykor alig bírtam letenni.
A három Galaktika pedig reci, az Ítélet könyve és az Új őrség valószínűleg hazajött volna velem a legközelebbi 40%-os akcióban, a WWW1 - Világtalan meg érdekesen hangzik, a FlashForward - A jövő emlékei a könyvtáras várólistámon csücsül ezer éve, hát most az író egy másik könyvével kezdem meg az érdeklődést, remélem, jó lesz.

Baráth Katalin: A borostyán hárfa
Charles Frazier: Hideghegy
Alice Hoffman: Galambok őrizői
Ruta Sepetys: Árnyalatnyi remény
Luca Di Fulvio: Álmok bandája
Alma Katsu: Halhatatlan
Karen Marie Moning: Új nap virrad
Connie Willis: Ítélet könyve
Szergej Lukjanyenko: Új őrség
Robert J. Sawyer: WWW1 - Világtalan


Ui.: ja, és az Európa akciónak nem bírtam ellenállni. A Cartásnak még igen, de a Mandragóra utca 7.-et nem bírtam otthagyni. És jön a Leviatán is, úgyhogy decemberre már van két könyvem...