Júliusi mértékletesség

Már amennyiben ezt mértékletesnek lehet nevezni.

   


A beszerzések száma (hála az égnek - meg a lustaságomnak) nem változott a legutóbbi jelentés óta. Éppen otthon voltunk, és elég rossz kedvem volt, amiből egyenesen következik, hogy meg kell rohamozni az általunk favorizált debreceni antikváriumokat. Innen jött velem az Angyaltrombita és a VII. Olivér. Aztán ugye átruccantunk a Szandiba, a Nagy Akció első napján, ahol mindjárt vagy hét könyvet beledobáltam a kosárba, aztán szigorúan lecsökkentettem a számukat egyre, ez lett a Kleopátra.
Persze másnap vissza kellett menni a Franzenért, hiába voltam négy dögnehéz szatyorral lesúlyozva. A Trilógia és az Itt és most sztimi szülinapi ajándékai, nagyon-nagyon köszönöm őket neki.:)

Az olvasás terén már tudok újat mutatni:

  
    

Az már más tészta, hogy ezek közül még csak egyről írtam, de előbb-utóbb sorra kerülnek.
Az időutazó feleségét régóta szerettem volna újraolvasni és a hónap elején érett meg az elhatározásom. A Megszökött a király!-ba egyszer már beleszagoltam (talán tavaly nyáron), de valamiért félretettem. Mostanában abszolút nincs kedvem a várólistacsökkentős könyvekhez, de erőszakot tettem magamon, hogy legalább egy kicsit haladjak.
Továbbá, rájöttem, hogy béna vagyok. Abban a hitben éltem, hogy Nokedlivel már olvastuk a könyvtárban A kuflik és a nagy esőt, ezért az otthoni Szandiban boldogan leültem csemegézni a harmadik részt, ami zseniális. Utána fedeztem fel a tévedésem. Sebaj, aligha rontott a bálozó kuflik élményén.:)
Júliusban volt egy másik újraolvasásom is. A Megszökött a király! ugyan olvasmányos meg érdekes, de akkor nagyon nem erre volt szükségem és az agyam teljesen... kitikkadt. Kellett neki valami gyöngédség, valami ismerős, simogató, puha - nem is nyúlhattam volna máshoz, mint egy Hoffmanhoz. A VII. Olivér az egyik olyan júliusi beszerzésem, amit rögtön el is olvastam, a másik a Kleopátra, mindkettő abszolút megérte az árát.
A halál és a pingvinnel kicsit gondban vagyok, a befejezését még mindig nem tudom hova tenni, pedig olyan jól alakult a viszonyunk, attól eltekintve, hogy enyhén depressziós lettem tőle.
A hónap utolsó könyvére roppant büszke vagyok, ill. arra, hogy végre elértem hozzá, ugyanis három éve szereztem be, holott kedvem mindig volt A vérgrófhoz, csak... mások a háttérbe szorították szegénykét, na.

Jó kis hónapot zártam, bár úgy terveztem, hogy a szülinap után csak karácsonykor vándorolnak hozzám újabb könyvek - szép kis álom volt.:D

A többiek:
PuPilla
Katacita
Diamant
Dóri
Nita
Nikkincs

A bolygó zsidó és a hableány

"Minden eleven csoda közül a farkasemberre voltam a leginkább kíváncsi... neve Raymond Morris volt; jó családból származott, a virginiai Richmondból. Ez a jó család a padláson tartotta, hogy megvédelmezze, és egyben gondoskodjon arról, hogy hogy nem okoz kárt a család hírnevének.... Mr. Morris egyszer bizalmasan elmondta nekem, hogy élete nagy részében őszintén hitte, megvan mindene, annak ellenére, hogy a négy fal közé volt zárva... Bár sohasem érezte bőrén az esőt, olvasmányaiból tudta, hogy milyen; ugyanígy volt ismerete a végtelen tengerről, az aranyló prériről, a szerelem gyönyöreiről. Azt mondta, egészen addig hitte azt, hogy ez a világ tökéletesen elég neki, míg el nem olvasta a Jane Eyre-t. Akkor megváltozott a véleménye. Ahogy mohón olvasta a regényt, érezte, hogy világa kizökken helyéből. Hirtelen rájött, hogy az ember megbolondulhat, ha el van zárva a többi embertől, és azon kapta magát, hogy beleszeretett Mrs. Rochesterbe, abba a karakterbe, akit mindenki a könyv gonosztevőjének tekintett. Azon az éjszakán, amikor kiolvasta a könyvet, kimászott az ablakon. Életében először érezte, ahogy az eső a bőrére hull."

Alice Hoffman: Gyönyörű titkok múzeuma

Amikor felfedeztem, hogy a Maxim kiadó Könyvfesztiválra (ill. Könyvhétre, mert elcsúszott a megjelenés) megjelenteti egy újabb Hoffman-regényt, magával ragadott az extázis. Minden könyvét imádtam, a hibáikkal együtt, azon kevés írók egyike, akiknél azt érzem, mintha direkt nekem írnának.

Sokáig halogattam a Gyönyörű titkok múzeumáról szóló postot, mert nem tudtam eldönteni, mit kezdjek vele. Egyértelmű, hogy valami hiányzott, az, ami belőlem rajongást vált ki. Mintha Alice Hoffman nehéz időszakon ment volna keresztül és a fájdalmát a könyvébe foglalta volna. Ez az írónő legkevésbé nőies könyvet, sőt, egyáltalán nem az. Hiányzik belőle a háztáji mágia, a finoman nőies, vagy éppen asszonyian bölcs rafináltság, boszorkányság. Szomorúság, magány, fájdalom, düh, elvágyódás, tehetetlenség - csupa negatív érzelem uralja a történetet. A két főszereplőben, Eddie-ben és Coralie-ban - miközben az életük homlokegyenest különbözőnek látszik - rengeteg közös vonás van. Mindketten számkivetettek, az életük céltalanul csordogál, olyanok, mint két partra vetett hal. De egy tragédia és egy eltűnés miatt találkoznak, és a két hal eszeveszettül elkezd csapkodni, mert rájönnek, hogy az élet talán még tartogat nekik valamit, amiért érdemes küzdeni.

"Nem tettem le a magammal cipelt gyűlöletet."

Nem, ez nem egy romantikus regény; habár Hoffman korábbi műveiben a szerelem központi téma volt, itt háttérbe szorul a szerelmi szál. Úgy látom, hogy a két legutóbbi könyvénél - sőt, ahogy elnézem, a legújabbnál, a The Marriage of Opposite-nál is* - az írónő figyelme nemcsak a szereplők konfliktusaira és kapcsolatrendszerére fókuszál, hanem az adott korra, környezetre is kiterjed - már csak azért is, mert mindkettő a múltban játszódik; a Galambok őrizői az ókori Maszada ostroma idején, a Gyönyörű titkok a huszadik század elején, New York ébredésekor, amikor a Városnak még van élővilága, mocsarai, pisztrángok buliznak a folyóban, de az urbanizáció már kezdi kiszorítani a természetet. Emiatt is belengi a történetet az elmúlás, a fájó nosztalgia hangulata - én is vágyakozni kezdtem valami után, amit nem ismerhettem.
Az emberi gyűlölet, az emberben lakó állat is hangsúlyosabb - a legjobb példa erre Coralie apja, Sardie professzor, aki hamarabb lenne képes gyengéd lenni egy torz ebihalhoz, mint egy érző lényhez, főleg a saját lányához. Gyomorforgató, ahogy vele bánik, hiába tesz meg Coralie mindent a kedvéért, egy csepp szeretetet nem mutat iránta, és valószínűleg nem is érez ilyesmit. Coralie a belső vívódása során felnő - látja, érzi, hogy az apja gondolkodásmódja, tettei nem helyesek, de gyermeki énje, amelyet a professzor formált, tiltakozik a lázadás ellen.

A Gyönyörű titkok múzeuma tulajdonképpen szép regény. Elképesztő a bevándorlók és a gyárakban robotolók között uralkodó szegénység, a nyomor, az ezzel kéz a kézben járó kapzsiság, az egyszerre épülő és pusztuló város, a főszereplők drámája, de Hoffman olyan szépen ír (és ezt Bozai Ágota olyan szépen adja vissza), hogy mindezek ellenére nem lehet nem gyönyörködni az alkonyi tájban vagy Eddie fényképeiben. Hálistennek az írónő nem vesztette el az itt főleg tájleírásban megmutatkozó képességét, csak kevésbé dominánsan mutatkozik meg. Valószínűleg ez volt az, ami hiányzott, ez hajtott afelé, hogy újraolvassam az Átkozott boszorkákat - nekem volt egy űr a Gyönyörű titkokban, amit ki kellett töltenem. Miután végére értem az újraolvasásnak, helyreállt az egyensúly. Nem bánom, hogy Alice Hoffman ezúttal másféle regényt írt, sőt, örülök, hogy képes megújulni, változni, de nekem a kisvárosi elégia marad a szívem csücske.

Eredeti cím: The Museum of Extraordinary Things
Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2015
Fordította: Bozai Ágota
Ár: 2990 Ft

Tematikus post - A nagy újraolvasás-tervezés

A jóformán egymást követő két újraolvasásom (Az időutazó felesége és Átkozott boszorkák) ihlette ezt a postot; úgy tűnik, mostanában kedvem van régi olvasmányokhoz nyúlkálni - a várólistám úgyse fog se elfogyni, se kezelhető méretűre zsugorodni -, ezért sorra vettem, jelenleg milyen könyvek csábítgatnak egy második körre. A hangsúly a "jelenleg"-en van, azaz nem biztos, hogy a lista nem fog változni akár néhány nap múlva, már ha veszem a fáradtságot, hogy javítgassam.

Peter S. Beagle: Tamsin története; Az utolsó egyszarvú; Egy csendes zug - Jellemzően régi kedvenceket írtam fel. Beagle például olyan, akinek alig emlékszem a regényeire, csak néhány futó érzés és pár mozzanat maradt meg az emlékezetemben.

Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány; Itt a Földön; Hetedik mennyország - Ha jobban belegondolok, Hoffman és Beagle stílusa nem áll egymástól messze, mindketten úgy dédelgetik a lelkemet, ahogy pont szükségem van rá.
Mivel nemrég újraolvastam az Átkozott boszorkákat és változatlanul tetszett, úgy döntöttem, miért ne, előbb-utóbb Hoffman többi regénye is sorra kerülhet.

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája - Erre mostanában kezdtem vágyni, hiányzik a játékos intelligenciája, a franciás könnyedsége. És az a nagy pofon a végén... a mai napig nem felejtettem el.:)

George R.R. Martin: Kardok vihara - Egy nagy, elmúlt szerelem emléke. Hosszú évekkel ezelőtt lettem a könyvsorozat rajongója (a Trónok harcát 2003-mas, első kiadást olvastam, valószínűleg nem sokkal a megjelenése után), amit 2011-ben olvastam újra a második résszel együtt, de elég nyögvenyelősen ment. És képtelen vagyok rávenni magam, hogy folytassam. Lehet, hogy megmarad szép emléknek, aztán nyugdíjas koromban kezdem elölről, hátha addigra Martin megírja a hátralévő részeket.

Alan Bennett: A királynő olvas - De még milyen régóta újra akarom olvasni! Ráadásul a Kardok viharával ellentétben rövid, nem két hetet vesz igénybe. Egyes Személyeknek köszönhetően remélhetőleg nemsokára sorra is kerül.

Charlotte Brontë: Jane Eyre - Ennek néhány hete majdnem nekifutottam, aztán a rengeteg olvasatlan könyvem miatt a vágyam léket kapott, és bűntudatosan visszatettem a helyére. Egyébként az újraolvasás nem (vagy nem mindig) csupán örömteli visszatérés egy kiszámítható, ismert világba; Az időutazó feleségénél éreztem azt a rémületet, hogy emlékeznem kellene valamire, de semmi nem jut eszembe, és menthetetlenül elveszejtődöm. Az első olvasás szinte teljesen kitörlődött a fejemből, olyan volt, mintha most olvasnám először a regényt. A Jane Eyre-nél is hasonló érzésre számítok.

Gerald Durrell: Istenek kertje - A komfortzóna mértani közepe. Durrellék kalandjaira nagyon is emlékszem, de ez semmit nem vesz el az olvasás élményéből - bár most nézem, hogy 2010-ben olvastam, öt éve, te jó ég! Egy nyári hosszú hétvégére tartogatom (ha összejön), mert a Korfu-könyvek nekem óhatatlanul ehhez az évszakhoz kötődööö, ez pont november végén olvastam.:D




Ti szerettek újrázni? Ha igen, melyik könyvet szeretnétek ismét elolvasni?

Szuper könyves hírek

Ez az ősz, ill. a jövő év eleje kemény lesz.  Az ábrándomat (másnak képtelenség nevezni), miszerint idén már nem veszek könyvet, a Szandi akciója sikeresen szabotálta, de nekik végképp nem lehet ellenállni:

Harper Lee: Go Set a Watchman - Állíts őrt! címmel fog megjelenni nálunk a Ne bántsátok a feketerigót! második része a Geopen gondozásában november 11-én, a Feketerigó új fordításával egyetemben.
A kézirat élete kissé szenzációhajhász; állítólag 55 évig porosodott az írónő testévérnek páncélszekrényében, s először ezt, nem pedig a Feketerigót írta meg Harper Lee. Kicsit szkeptikus vagyok mind a mesével, mind a regénnyel kapcsolatban, de előbb-utóbb biztos el fogom olvasni.
A regény már előrendelhető a harperlee@geopen.hu e-mail címen.

Kate Atkinson: Life after Life - ezt az ínyencséget is a Geopen szerezte meg. Ha valaki tudja, mikor jelenik meg, ne habozzon megosztani, a kiadó a Harper Lee-könyvvel ellentétben erről a regényről hallgat.
Aki pedig szeretne egy felcsigázó véleményt olvasni róla, kattintson Hanna értékelésére.

Eleanor Cutton: The Luminaries - ez a Booker-csoda régóta piszkálja a fantáziámat, reméltem, hogy előbb-utóbb magyarul is megjelenik. Köszönjük, Európa!

Donna Tartt: Az aranypinty - róla még semmit nem tudunk, de a teljesség kedvéért feltüntetjük a listán. Azt hiszem, jó páran imába foglaltuk a Park kiadó nevét, amikor kiderült, hogy felkarolták a szerzőt.

Carlos Ruiz Zafón- gondolhatjátok, hogy a felsoroltak közül melyik szerző neve okozott nálam totális extázist. A gyomrom a bokámig zuhant, amikor felfedeztem, hogy az Európa felkarolta a korábban az Ulpiusnál megjelenő írót. A szél árnyéka új kiadása (benne egy elbeszéléssel) és az 1999-es Marina vagy idén, vagy jövőre fog megjelenni.

Markus Zusak - az Európa nem totojázik, kérem. Nemcsak A könyvtolvajt adják ki újra, hanem a I am the Messengert (A hírvivő) is.

Praktikus mágia

"Soha ne nézz vissza, figyelmeztette magát. Ne gondolj a hattyúkra vagy arra, hogy egyedül vagy a sötétben. Ne gondolj viharra, villámra vagy mennydörgésre, se az igaz szerelemre, amelyben úgysem lesz részed többé. Az élet nem több, mint fogmosás és reggelikészítés, és a dolgokon való nem gondolkozás, és mint kiderült, Sally remekel mindebben. Időre végez a feladataival. Álmában azonban gyakran kísérti a nénik kertje. A legtávolabbi sarok citromos verbénája, citromfüve, citromalmája. Volt, hogy elbódult az átható citrusillattól, ha törökülésben elüldögélt ebben a sarokban. Abban a kertben mindennek célja volt, még a buja bazsarózsának is, mely megvéd a rossz időjárástól és a mozgásszervi betegségektől, sőt állítólag a gonoszt is elűzi. Sally már nem biztos benne, hogy a kert összes gyógyfüvét fel tudná sorolni, de úgy gondolja, most is meg tudja különböztetni a martilaput és a nadálytövet, a levendulát meg a rozmaringot pedig az illatáról is felismerné."

Alice Hoffman: Átkozott boszorkák

Az emberiség emlékezetében és eszköztárában léteznek kifejezetten hasznos varázspraktikák vészhelyzet esetére - mint amilyen az unalmas kertvárosi apácaéletet élő Sally Owensnél áll elő, amikor zabolátlan, a kicsapongástól kissé kiégett húga beállított hozzá egy halott férfival, aki holtában sem szűnik meg bajkeverő lenni.

Ha az ember úgy érzi, hogy a körülötte (vagy inkább kifejezetten őt megcélzó) faszságok hülyeségek kezdik nagyon, de nagyon kifárasztani és lazuritkővel kirakott úton közeleg a teljes összeomlás felé, akkor az egyik legolcsóbb - és könyvmolyok esetén talán hatékony - megoldás, ha előbányássza egy régi, a komfortzóna közepén trónoló kabátkönyvét, beleburkolózik, és szarik a világra, a várólistára, a világgazdaságra, és legfőképpen az emberiségre és a saját nyavalyáira.
Hosszú évekkel ezelőtt éltem meg a nagy Hoffman-rajongó korszakom, amikor egymás után vadásztam le az írónő magyarul elérhető regényeit, mert valósággal szomjaztam erre a harmonikus, gyengéd, de konfliktusokat bőven felvonultató világra, amit teljesen átitat a csak pókhálófinoman látható mágia. Gyönyörűen ír ez a nő, még a fordításon keresztül is sugárzik a regényeiből, mennyire szeret írni.
(Továbbá, nagy csalódást okozna, ha egy jellegtelen tömbházban lakna egy város közepén, nem pedig egy elvadult kerttel bíró, kissé omladozó régi házban, de ez már a privát hülyeségem.)
Olvasás tekintetében hat év hosszú idő, ami alatt sokat változott az én ízlésem is. Már ugyan látom a regény hibáit - a tizenötféle fafajtát magába foglaló intarzia miatt erősen rángatózott a szemöldököm és a szerelmi szálak is kissé erőltetettek -, de Hoffman még mindig képes elbűvölni a szép szavaival és a háztáji mágiával. Bűnös módon elhúztam a befejezését, mert rám férne még vagy két heti Hoffman-kúra, de miután itt-ott belelapoztam, áttértem a VII. Olivérre. Hoffman a tartalék arzenál, nem lehet csak úgy pazarolni. Nekem ő az abszolút guilty pleasure-szerzőm, ill. az övéhez hasonló hangulatú regények, mint például Az almamag íze; semmi különleges nincs bennük, ami egy tapasztalt ínyencet hanyatt vágna, és aligha válnak a világirodalom maradandó alkotásaivá, de nekem gyógyírt jelentenek búskomorságra.

Eredeti cím: Practical Magic
Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2007
Fordította: Nagy Nóra
Ár:

Miért vegyünk sok könyvet?

Egészen pontosan azért, mert néhány nap leforgása alatt nekem sikerült 6, azaz hat könyvet összeszednem. Stratégiai szempontból tanácsosabb lenne erről két hét múlva írnom, mert így elvész az újdonság varázsa (azaz: nagyon remélem, hogy júliusban már nem lesz több új könyvem), de szavak helyett csak egy szivacsos pép van a fejemben (ez az agyam akar lenni).

Kieg.megj.: a Moly szerint most olvasom az 1200. könyvemet. Valójában többnek kell lennie, mert régen sok könyvet többször újraolvastam, de anno izének tartottam, hogy egymás után négyszer bejelöljem a Bridget Jones naplóját, amit tizenvalahány évesen olvastam.

     

És még két körömlakkot is vettem (mentazöld és levendulaszín Rimmel, a Rossmannban csak 700 Ft, tiszta haszon). A menetrenden kívüli tobzódás egyébként semmi jót nem jelent nálam, de ez van.

Az Angyaltrombita és a VII. Olivér (amit némi fürdőzéssel egybekötve már el is olvastam) antikvár szerzemények, mert az otthoni antikváriumoknak még mindig semmi nem ér a nyomába. Még aznap betértünk a Szandiba is - jelesül az akció első napján -, ahol első nekifutásra vagy nyolc könyvet behajigáltam a kosárba (nagyon rossz kedvem volt). Később ritka nagy önuralommal leredukáltam egyre, a Kleopátrára, amit most olvasok és borzasztóan tetszik.
Este, mivel kattant könyvmolyok vagyunk, végignyálaztuk az online listát (miközben macskák garmadája gondolta azt, hogy őt simogatni érdekesebb, mint a képernyőt bámulni), hogy mit szabad még beszerezni. A macskaszőrös, írásos listán csüggesztően sok könyv szerepelt, de tudtam, hogy az Erős rengésnek jönnie kell. Másnap, verítékezve, négy szatyorral lesúlyozva betántorogtam érte, mert kattant könyvmoly vagyok, akinek az a fixa ideája, hogy két napon belül felvásárolják az összes őt érdeklő könyvet.
Az utolsó két darabhoz sztiminek hála sikerült hozzájutnom, ajándék formájában, nagyon köszönöm neki. A Trilógiát régóta kerülgetem, és már nagyobb bennem a kíváncsiság és a dac, mint a meg nem értéstől való félelem. Az Itt és most régen bebábozódott rögeszme, valamelyik könyves cikkben olvastam Auster és Coetzee levelezéséről, és kialakult az a hülyeségem, hogy ezt nekem olvasnom kell. Az, hogy az egyik úriembertől csupán egy regényt olvastam, a másiktól pedig semmit, cseppet sem tart vissza. Szeretek néha nyakatekerten ismerkedni különféle írókkal, olyan, mintha váratlanul lepnék meg valakit, és jóleső fensőbbséggel tölt el az érzés, amikor egy gondolatát felbukkanni látom valamelyik művében. Nem feltétlenül tartom követendőnek az általánosan elfogadott sorrendet, olyan lélektelen és gazdasági ütemtervet idéző.

A néhai Fehér Felső esete

A női ruhatárban vannak bizonyos alapdarabok. Nálam (ill. gondolom, nemcsak nálam) az egyik ilyen a Teljesen Szimpla Fehér Felső. Ujjatlan, mintátlan, síkegyszerű, amit bármihez fel tudok venni. Sajnos a régebbieket kicsit elhasználtam, és nagyon büszke voltam magamra, amiért végre sikerült vennem egyet (abból is látszik, hogy öregszem, hogy türelmetlen vagyok a vásárláshoz - a Decathlonba is egy hónap után jutottunk el, kész kínszenvedés volt).
Szerintetek melyik volt az a felsőm, amelyiket sikerült összecsapnom lila porcelánfilccel?
Igen. A Teljesen Szimpla Fehér Felsőt. És a lila filc ellenáll a nyálnak, a folyékony szappannak, a mosószernek, a káromkodásnak, de még a hipónak is. Az ollónak és a kisbaltának valószínűleg nem, de a betegség idején már szétszabdaltam két Sima Fehér Pólót, három már duhajkodásnak minősülne.

X könyv, amit nyáron elolvasok

Nem szoktam efféle listákat írni, mert naponta változik, mit szeretnék olvasni - a tegnapi, nagy nehezen összekapart eredményhez ma fel is zárkózott egy új versenyző -, úgyhogy ne számítsatok tíz-tizenöt könyvre, arra pedig végképp nem, hogy nyáron tényleg sorra kerülnek.:)
Ó, azt persze tudom, hogy mit kellene olvasni; a várólistacsökkentő könyveket (kb. kettővel el vagyok csúszva a saját számításomhoz képest, ráadásul a 24 nem lesz meg, mert képtelen voltam végigolvasni az Egyetlen pillantás nélkült), az idén beszerzett könyveket, a tavaly beszerzett, még olvasatlan könyveket, a hosszú évek óta várakozó könyveket. Ügyes vagyok, ugye?
[A könyvtárt nem számolom bele, mert a jelenlegi munkaidő mellett még zárásra se érnék oda, meg ezzel a tempóval a sajátjaimat is húsz évig tart elolvasni.]

Karen Joy Fowler: Majd' kibújunk a bőrünkből
Nagyon zsizsegős ez a könyv, igazi áll-leesős élményre számítok.

Graham Joyce: A katicák éve
Ő az exkluzív csoport új tagja. Persze, eddig is érdekelt (különben nem vettem volna meg), de Ilweran postja annyira felcsigázott, hogy felkúszott az elsődleges könyvek közé.

Gerald Durrell: Istenek kertje
Ha nyár, akkor Durrell, főleg a Korfu-trilógia. Jövőre bajban leszek, mert idén következik a sorozat utolsó része. Igen, tudom, hogy a szerzőnek halomnyi könyvét nem olvastam, de az eddigiek közül egy se ért a korfui kalandok nyomába.

Szabó Magda: Régimódi történet
Elég keveset olvastam Szabó Magdától, de ez nem zavar abban, hogy belecsapjak a közepébe.

Katharina Hagena: The Taste of Apple Seed
Komolyan szégyellem magam, hogy az angol olvasásaim visszasüllyedtek a nullára. Azért is változtatok rajta, kész.

Jessie Burton: A babaház úrnője
Ha nem lesz jó, én úgy elhajítom, hogy Pestszentlőrincig repül. Nem szeretem a túlhype-olt, "puffasztott könyveket", amik olyanok, mint a félig üres kekszeszacskók.
Igazából meg kellett volna várnom pár véleményt a vásárlással, de Könyvfeszt volt, 2+1 akció, na.

Benedek Szabolcs: A vérgróf
Szokás szerint nem tudom, miért csúszik ennyit a szerencsétlen, de most már csakazértiselolvasom.
Elolvasva.

Júniusi tobzoska

Hála a jó égnek, a Könyvhét óta nem vettem könyvet, úgyhogy a polcon a helyzet változatlan:

   

Ahogy az tudott, én csak egy könyvet akartam venni, a Hoffmant. Ehhez képest alig tántorogtam elő a metróból, rögtön vásároltam kettőt. A Gyorslábú Achillét már olvastam tavaly, Linn Ullmann stílusát nagyon szeretem, és, na, ezer forint volt a kettő együtt, már csak kegyeletből is illett elhozni őket.
A Majd' kibújunk a bőrünkből pedig Hanna értékelése óta izgatja a fantáziám (azóta blackett is elolvasta és nagyon tetszett neki), remélem, én is beállhatok majd a rajongók sorába. Anno imádtam A Jane Austen Könyvklubot, de ez kicsit más stílusúnak tűnik.

Az olvasásnak egészen nekilendültem:
   
  
Azért, valljuk be, nagyrészt nem volt nehéz dolgom.
A nyugalom etette magát, beleestem, mint ló a gödörbe. A macskaróka olyan volt, mint néhány fagyos lehelet [senki ne kérje rajtam számon a hülyeséget, szar napom volt]. Az Óceán se egy nehézsúlyú versenyző, de annál tartalmasabb. Hoffmannal már kicsit beerősítettem - még nem írtam róla, de elárulom, hogy nem vertem oda magam a gyönyörűségtől -, aztán hosszúdad könyvekre szottyant kedvem - de a Javítások és a Rúnajelek is olvasmányos, jó kis könyv volt, elégedett vagyok velük.
Jaj, Emil. Még mindig borzasztóan rossz eleven, Lackfi rímei még mindig jók, de nekem az Emil denevért szeretne és az Emil láthatatlan, az első két kötet a befutó.

Volt két félbehagyott olvasásom is, majdnem elfeledkeztem róluk; az egyik Ricardo Pigliától az Éjjeli vadászat, a másik José Luis Peixoto regénye, az Egyetlen pillantás nélkül. Az elsőnél minden erőfeszítésem ellenére olyan érzésem volt, mintha a szöveg kilökne magából - csúnyán fogalmazva: abszolút nem érdekeltek az események -, a második csak szimplán rossz. Lehet, hogy velem van a baj (nem - a fáradtság agresszívvé és önhitté tesz), de az agyam gellert kapott a rengeteg ismétléses tőmondattól, a birkáktól, a napba bámuló Josétól. Én nem érzem benne a márquezi hasonlóságot, teljesen más a stílusa - valószínűleg a mondanivalója is -, egy koppintott motívum meg nem tesz valakit hasonló íróvá.
Nem szoktam megemlíteni a félbehagyásokat - ezért sem csatolok róluk borítót, jó nekik a lábjegyzet -, de ezúttal úgy gondoltam, megérdemelnek egy nyilvános ledorongolást, ha már pár napot elvettek az életemből. Egyébként rég leszoktam arról, hogy utolsó vérig küzdjek egy könyvvel - tudjátok, túl sok jó könyv, túl kevés idő. Úgyhogy fogtam magam, és elkezdtem újraolvasni Az időutazó feleségét, mert miért ne.

A többiek:
Nita
katacita
Nikkincs

Tematikus post - Álfalhozvágós könyvek

Kezd kialakulni nálam egy abszolút abnormális kategória: a komfortos falhozvágós könyveké, amelyeket imádok, lendületesen olvasok végig a legkisebb lelki fájdalom nélkül.

"Ha valaki oda született, ahová én születtem, lehet belőle tolvaj, gyári munkás vagy eladó a Coop csemegepultjánál, esetleg elkurvulhat. Dönthet úgy az ember, hogy a saját fejével gondolkodik, és szavazhat x-re vagy y-ra. Olvashatja a la Republicá-t vagy nézhet valóságshow-t."

Silvia Avallone: Acél
Ez volt a kategória első darabja, legalábbis emlékeim szerint. Sokak szerint nem tökéletes, amivel egyet is értek, de a miliő annyira otthonos volt (nem tudok rá jobb szót), hogy teljesen magával ragadott. Nem sokkal később valamiért ismét a kezembe került, beleolvastam, és oldalakat futottam végig, mire észbe kaptam. Ritka, hogy ennyire intenzíven hat rám egy szöveg.
(Bővebben)

***

"Úgy mértem végig, mint egy túlrestaurált szobrot, amelyikből azért kihallik a szú percegése."

Bartis Attila: A nyugalom
Kb. öt éve érleltem ezt a rettenetesen fájdalmasnak tartott könyvet. 2015 nálam a régóta halogatott kötetek éve (az idei olvasmánylistám fele ilyenekből áll), volt valami a levegőben (a Várólistacsökkentés), amitől nagy merészen felcsaptam a fedelet, felkészültem a lelki kicsontozásra, és nagy szerelem lett belőle.
Hosszan írni nem tudok róla, tulajdonképpen ez ihlette a tematikus postot. Ültem felette néhány órát - közben nyomogattam az egeret, passzívan nézegettem ezt-azt, vagyis nem csináltam semmit -, de miután két értelmes bekezdésen kívül semmit nem bírtam magamból kipréselni, nem vártam meg, amíg az egyik sablon szövegmentő fordulatomat írom le.
A nyugalom szinte berántott magába. Elementáris erejű, nyers, szikár szöveg, mégis tele van szenvedéllyel és csak úgy dúlnak benne az érzelmek - egy olyan ember érzelmei, akinek már többször felhasogatták a lelkét és már a legfinomabb érintésre is csak vicsorgással tud reagálni. Első osztályú vadállat, ahogy Jordán Éva mondja, ami előbb-utóbb önmagát is darabokra tépi. Már későn érkezik a szabadság, mert a múlt utánunk nyúl és megfojt. Kevés a külső körülményektől megszabadulni, mert a téboly beette magát a bőrünk alá, a csontjainkba, és olyan nehéz kiplántálni, mint egy elburjánzott parazitát, mint egy másvilági, gonosz lényt, ami a szívbe vájt féregjáratot.*
Közben mégis igazi regény, igazi mese, aminek van eleje, közepe és vége, bonyodalma, íve, és talán valamiféle megoldása. Annyira tetszett, hogy rögtön elkezdtem nézegetni a szerző többi kötetét, aztán arra jutottam, nem árt egy kis pihenés, nem szeretném átlépni a tűrőképességem határát.

Ui.: Valamiért úgy érzem, hogy ha ma élne József Attila, úgy nézne ki, mint Bartis.

***

[Annál a résznél, ahol a kis Chip öt óra hosszát ül az undi vacsora maradványai mellett, és szóba kerül a tudatos tudatlanság, na, azt az idézetet persze lusta voltam kiírni, pedig annyira jó.]

Jonathan Franzen: Javítások
Nem igazán tudom hova tenni ezt a könyvet. Tekintve, hogy öt-hatszáz oldal után Rowling és Shriver mekkora emberundort ébresztett bennem, azt hittem, a Javítások a fák gyökeréig ledöngöl. Ehhez képest egészen más érzéseket váltott ki belőlem. Volt, ahol nagyban bólogattam, néhol nevettem (nem hittem volna, hogy ennek a fickónak van humorérzéke), és tudom, hogy gáz vagyok, de Litvánia főleg untatott. Engem a kis emberi játszmák érdekelnek, és Lamberték családi nyavalyái abszolút lekötöttek, de egy idegen ország gazdasági-politikai-stb. összeomlása nekem nem fért bele ebbe a képbe. A fentebb említett két szerző sokkal jobban belemegy a részletekbe, mütyürkéznek a szereplők lelkivilágával, olyan gondolataikról olvasunk, amiket maguk elől is szeretnének elrejteni. Néha Franzen is előveszi a nagyítót, de ő inkább nagyobb távlatokban gondolkodik. Amikor idáig eljutottam a gondolatmenetemben, eszembe jutott a férfi-nő ellentét, hogy azért szimpatizálok-e jobban az Átmeneti üresedéssel és a Születésnap utánnal (a Beszélnünk kell Kevinről-t meg se merem említeni. Az nem egyszerűen földbe döngölt, hanem kicsinált.), mert nő írta őket, és akkor én csak egy korlátolt nő ember vagyok-e, és amikor idáig jutottam, még magamból is elegem lett, nemcsak Albertékből.
A benyomásomban valószínűleg nagy szerepe van egy inkább kellemetlen, mint súlyos betegségnek és a totális kimerültségnek. Mivel úgy tűnt, egy heti szobafogságra vagyok ítélve, volt időm ezt a bazi nagy dögöt olvasni és viszonylag keveset kellett a táskámban cipelni. Amúgy roppant formatervezett darab, könnyű a fogása és remekül lehet a hasra fektetve vele szundikálni. A kedves meg is állapította: - Valahányszor feléd néztem, általában aludtál, kezedben a Franzen. Ha-ha, milyen vicces.
De a nagy titok valószínűleg az, hogy vannak napok (nem kevés), amikor olyan rettenetesen érzem, hogy azzal semmilyen irodalmi élveboncolás nem ér fel.

Elkezdtem

Végre-valahára, csikorogva ismét beindultak a Várólistacsökkentés fogaskerekei:

Joanne Harris: Rúnajelek

"Hétfő reggel, hét óra, ötszáz évvel a Világvége után, és megint koboldok fosztogattak a pincében… Az örök álmodozó Maddy Smith születése óta a Káosz jelét viseli a kezén. A vörös rúna hordozója különleges erők birtokosa, de a tizennégy éves lány még maga sem tudja, mire képes. A rossz ómen félelmet kelt a babonás falusiakban, Maddyt kiközösítik, így a szintén számkivetett Félszeművel barátkozik, aki sokat tud a mágiáról, és egy nap félelmetes és káprázatos világba vezeti a kislányt… A Rend fanatikus szolgái végleg le akarnak számolni a Káosszal: felesküsznek, hogy kiirtják a babonákat, a varázslatokat, a meséket és az álmokat. A tündék, törpök, boszorkányok és koboldok ideje lejárt, számukra is beköszönt a világvége, hacsak Maddy nem lopja el az ősi istenek titkát, amivel hatástalaníthatja a Rend titkos fegyverét. Háború van: a Rend végleg elpusztíthatja a világot… most minden egy kislányon múlik."