Biciklitúra

Ez a beszámoló patnek, fezernek és Nitának szól leginkább, őket szoktam fárasztani a nyavalygós leírásaimmal, de ez túl hosszú, úgyhogy ide került.

A kedvessel már többször szóba került, hogy egyszer (utána meg többször) elmehetünk biciklitúrázni, és múlt hét vasárnap volt az a nap, amikor úgy döntöttünk, elkerekezünk Szentendrére és vissza.
A gond az volt, hogy Pesten nincs biciklim, és ami itthon van, dögnehéz, sok-sok évvel ezelőtt kaptam a nagyapámtól, ritkán használtam, vagyis a fene tudja, milyen állapotban vannak a kerekei. Igen, úri kedvünkben vettünk nekem egy új biciklit. A váza félig piros, félig fehér, van rajta kosár, csengettyű (nem, nem csengettem meg háromszor a Hervisben, dehogy - ha a kisgyereknek szabad, nekem miért nem?!), csomagtartó, sárhányó, az ára is tök jó volt, amíg összeszerelték, bevettük magunkat a Libribe, ahol beleszerettem a Nevenincs és sosemvolt hercegnőkbe, azóta is vágyom rá (meg Az elszúrt idő nyomában-ra is, de attól félek is egy kicsit), tehát az a nap nem volt túl gazdaságos számomra. De az a látvány minden pénzt megért, ahogy fütyörészve tolom a vadiúj biszikletem az Árkád folyosóin, nehéz volt megállni, hogy ne üljek fel rá, de később megtettem.
Nagyon fura érzés volt erre a városi stílusú bringára felülni vicomte versenylova után, olyan, mintha egy elefánt hátán trónolnék egy fenséges stílusú székben, mint egy keleti uralkodónő. Utána elmentem vele a zöldségeshez, és jé, van rajta kitámasztó, nem dől el! Boldogan felavattam a kosarat is, hazafelé egy fickó rám cuppogott (komolyan nem értem ezt a cuppogást, nekem van ilyen fejem, hogy ezt váltom ki?), pedig csak a biciklijét néztem, és simán letaroltam volna ezzel a batárral, akit egyébként Szeptembernek hívnak és az apja velocipéd.
Igazán nem ártott volna aznap este menni néhány gyakorlókört Szeptemberrrel, mert ki az, aki nem gondolná, hogy vakmerőség egy friss bringával hosszú útra menni? És hogy tuti el fogok esni? És igen, elestem, akkor és úgy csak velem történhetett meg, de erről majd később.
Vasárnap reggel még elugrottam bevásárolni, addig vicomte, a férjuram (ahogy a nagymamám hívja:D) összekészítette a toalettjét, csomagoltunk gyümölcsöt, sütit, vizet, pokrócot, és természetesen könyvet, bár egy sort sem olvastunk, mert nem volt hozzá erőnk, illetve nekem nem volt, de ezt akkor még nem tudhattam. Ill. azt tudtam, hogy pokolian el fogok fáradni, de csúcs, miket műveltem.
A vizet élveztem a legjobban az egészben, nem, nem hajtottam bele a Dunába, de a csillogó folyó végig elkísért minket, imádtam az illatát, a szép tájat, igen, imádok bámészkodni, és majd egyszer le akarok menni a partra is. A Római part különösen tetszett, kicsit felidézte a régi balatoni nyarakat, és kértem, hogy menjünk le a vízhez. Vesztemre.
Ha ezt anya látta volna, biztos hülyére röhögi magát. Észlény kislánya lazán lesétál a vízhez, és miután majdnem húsz évig evickélt a Balaton partján, nem vette észre, hogy csúszik a köves lejáró vége - és seggre huppant. Igen, a két lábamon estem el, nem az egynapos, félvad biciklimmel.
Meglepetten ültem, hogy hogyan kerültem én ide. A kacsák kedélyesen röhögtek, a víz szelíden nyaldosta a lábamat, a fejem fájt, a seggem zsibbadt, a fehér sortomnak lőttek. Nagyon kecsesen tudok seggre esni, vicomte már másodjára láthatta a mutatványomat, anya anno megtanította nekem, mert látta, hogy amíg két lábon járok, mindig el fogok esni, hogy gyorsan rakjam le a kezem, sokkal jobb gipsszel járkálni, mint beütni a fejemet.
Mentünk tovább. Ja, azt kihagytam, hogy Szeptembert fel kellett cipelni egy ménkű magas lépcsőn (utána pedig le), mert nehéz és pattog a lépcsőn. A pedál végig a combomba nyomódott, aminek rögtön jelentkezett az eredménye: három pontban terjedő zúzódás, gyönyörű világoskék színben. Most sárga, zöld és kék, lila pöttyökkel.
Az út nagy részét élveztem, szerencsére a bicikliút sokáig tart, a Szt.endre előtti egy-két kilométer viszont nagyon gáz. Tűző nap. Földút, kilométeres hatótávolságú porral. Aztán rossz bitumen, ha volt is vesekövünk, feladta a harcot. Már a városban voltunk, amikor belehajtottam egy bokorba, ill. beleakasztottam a jobb lábam, mert ha nem teszem, elütöm a kedvest, hiába szirénáztam, hogy álljon arrébb, mert lejtőn lefelé különösen nehéz megállni Szeptemberrel, a kontrafék csak lelassítja. Tehát ott lógok a bokorban, és begörcsöl a lábam! vicomte kiszabadít, én pedig hálásan gondolok arra, hogy mennyire türelmes velem.
Szentendre bűbájos hely (fotókat sajnos nem lőttünk), a macskaköves, kanyargó kis utcáival (csak akkor utálom a macskakövet, ha biciklin ülök), a hangulatos, kiülős helyeivel. Kicsit keringtünk a belvárosban, bementünk egy nagyon hangulatos könyvesboltba (egy másik életben egy ilyet szeretnék), ittunk sört és macifröccsöt, elfogyasztottunk két kenyérlángost, mindkettő nagyon finom volt, asszem, ilyen vegyítésben tudom szeretni a bort. Körüljártuk a kis sátrakat, szemszúróan látszik, hogy a hely mennyire a turistákra épít (a 900 ft-os kürtőskalácstól az I love Budapest feliratú pólókig). Megcsodáltam egy cicás táskát (potom hatezer forint), egy gránátköves ezüstkarkötőt (45 ezer Ft), utána bekéredzkedtem pisilni egy vendéglőbe (fényévekkel növelte a komfortérzetemet), majd elindultunk visszafelé.
Istenem, az az átkozott, rossz út. Ekkor már elég fáradt voltam, az elmúlt két-három hét mindent kivett belőlem és egy lusta dög vagyok. Lusta, de viszonylag kitartó, ezért csak a Római parthoz közel álltunk meg pihenni. Kicsit feljebb akartam heverészni, ahol már domesztikáltabb a part, de kitört a napallergiám, franc gondolta, hogy a kézfejem is be kellett volna kenni. Dühös, vöröslő virágok nyíltak a bőrömön, a fejem lüktetni kezdett. Az a csoda, hogy vicomte-nak nem ment el a kedve a biciklitúrázástól, annyira mérges voltam magamra, amiért nem kentem be magam tetőtől talpig (az új nevem Seggre Huppanó Vajas Süti, most már mindenki érti), de utálom, hogy fél órás vajazás nélkül nem tehetem ki a lábam a házból. Bevettük magunkat az árnyékba, elhevertünk az édes anyabetonon és anyaföldön (az utóbbi keményebbnek tűnt az előzőnél), irtózatosan mocskosak voltunk és fáradtak. Néztük a folyót, a kacsákat, a motorcsónakokat, ahogy hullámot vetnek a vízen, ettünk, megittuk a maradék vizet (fejenként másfél litert vittünk magunkkal), beszélgettünk, én nyögtem. Kb. félóra után feltápászkodtunk és folytattuk utunkat.
Visszafelé már nem volt olyan élvezetes a Római part - de az előtte lévő árnyas, szép fás szakaszt nagyon imádtam -, folyton a kavicságyban kellett menni, mert az összes nyavalyás csivava, az összes hiperaktív kisgyerek ott rohangált, amivel nincs semmi baj, ha van bicikliút, de itt nincs. Annyira fostam, hogy valakit elgázolok, és azt ütöttem el, akit a legkevésbé akartam. A pasimat.
Pontosabban nem elütöttem, hanem Szeptember első kereke megharapta a lábát, tudjátok, amikor fékeztek, és valaminek nekidöccentek. Sajnos ezt egy hosszútávfutó lábbal tettem meg, azóta is esz a bűntudat, de jobbról is, balról is emberek lassan tágultak az emberek, nem tudtam kitérni. Szerencsére se a lábnak, se a gazdájának nem esett baja, még egy pici folt sincs rajta, másnap végig azt lestem.
És megtörtént az, ami addig szerencsésen elkerült: elestem. Az utolsó öt kilométeresen, egy egyenes bicikliúton, mert elbambultam és ledobott a padka. A kosár kicsit tropára ment, a térdemről lehorzsolódott a bőr, de más bajom nem lett, és még a hisztimet is elmulasztotta. vicomte végignézett rajtam, és megjegyezte: "Hát, szívem, egy kommandós minden sebesülését begyűjtötted.", vagy valami ilyesmit. A pedálos zúzódásomra vagyok a legbüszkébb, holnap meg is mutatom neki, milyen szép színei vannak.

Khm, nos, baromira élveztem az utat, a tájat, a gondtalan nézelődést, azt, hogy mindent lassan elengedek útközben (ezt a legjobban), de a zuhany és a hűvös lepedő volt a másik csúcspont. Röhögtünk egyet a feketés színű vízen, ami a kádban maradt, bedobtuk a ruhákat egy órás mosásra (a sortom még egy kör Cloroxot is kapott), az 54 km-es túra örömére brutális mennyiségű édességet ettünk meg (asszem, ekkor fogyasztottuk el a maradék tortát jégkrémmel, müzlivel és áfonyaöntöttel meg gyümölccsel), én boldogan fetrengtem a kanapén. Minden tagom fájt, és nem kis örömömre vicomte-nak is (meg leégett a válla), éjszaka olyan viccesen ecsetelte a neurózisokat, hogy visítottam a röhögéstől és sajgott a rekeszizmom, mert az addig kimaradt. Fájt a tenyerem, a lapockáim és persze a seggem. A lábaimnak érdekesképpen semmi baja nem lett, nagyon hülyén tudok biciklizni ezek szerint. Éjszaka rázott a hideg, átfutott az agyamon, hogy belázasodtam a sebtől, de annyit estem el gyerekkoromban (meg később is), hogy erre már immúnis vagyok, a hidegre viszont nem, úgyhogy betakaróztam és rögtön jó lett minden.

Másnap henyélős napot tartottunk, vettünk egy szakajtó gyümölcsöt és kifeküdtünk a strandra, kevesen voltak, egész nap zabáltam (életemben először tudtam megenni egy egész lángost és utána is maradt hely a hasamban) és olvastam, úsztam, az egyik legjobb strandolásunk volt.


Köszönöm vicomte-nak, hogy bekente a kezemet, hogy kiszabadított a bokorból, hogy visszafelé felcipelte Szeptembert a lépcsőn és hogy ennyire türelmes a béna barátnőjével.