Kriminális üdülés

"- Galáb... Gambol... Galobám! - próbálkozott meg a magyar nyelvvel Grigor. Veron úgy vélte, a fiú a »galambom« szóval kísérelte meg őt biztosítani el nem múló hódolatáról. - Igyol egy kis párol... pálás... párlásat!
- Párlatot, maga marha! - pattant föl Veron, aki egy csapásra belátta, többet hogy nem lesz képes kihúzni ebből az anyaszomorítóból, akinek minden nagysága a szívébe szorult, az eszének mit se hagyva."

Baráth Katalin: A türkizkék hegedű
Értékelés: 4.5 napszínű aranyzsinór az 5-ből
Kedvenc karakter: Bandolli Dante, Veron, Riegler Manó
Legjobb szó: dinnyepocak

Dávid Veronika az Ókanizsán történt eseményeket követően vonatra száll, hogy Budapesten érvényesüljön. A Nő és a Társadalom című hölgylapnál dolgozik újságíróként, de egy furcsa eset miatt a nyomozói énje kerül előtérbe: barátnője, Mara kis pártfogoltja, az árva Dede (Mara lánypajtásának a kisfia) nyomtalanul eltűnik....

Naná, hogy féltem kicsit az imádnivaló első rész utáni mélyrepüléstől, de az első oldaltól elvarázsolt A türkizkék hegedű(amiben egyébként egy fia türkizkék hegedű sincsen, pedig biztos gyönyörű lenne).Minden kriminális esemény ellenére fennálló békés, derűs hangulata, a színes-szagos, szinte élő szereplők és a szóhasználata egy másik (jobb?) világba ringatja az olvasót.

Az új kötetnek leginkább a helyszínétől tartottam, közelebb éreztem magamhoz Ókanizsa kisvárosát, mint a századelős, elegáns Budapestet, de Baráth Katalin a nyüzsgő nagyvárost is barátságossá színezte, úgy éreztem, mintha a helyszínen járnék, Veron röpködő fürtjei és határozott léptei mögött pár méterrel. De A zongorával ellentétben a történet nem egy helyszínen játszódik, hanem Budapest után ellátogatunk Balatonfüredre az ördögien gonosz és delejes vonzerővel rendelkező Szászi Barabást kutatva, akinek valószínűleg köze van Dede eltűnéséhez. A Balaton után a Monarchia kedvelt üdülőhelyére, Abbáziába - mai nevén Opatija, Horvátország része és érdekes módon Balatonfüred testvérvárosa, bár csak 1996 óta - utazunk, ahol a nyomozás nagyon fontos-titkos nemzetközi vonatkozást kap.

A történetnek fontos szereplője az előkelő, vagyonos Mara. A szabados, szőke úrilány - bár nagyon jól megrajzolt karakter - nem lett a kedvenc szereplőm, visszatetsző volt számomra a szórakozottsága és a tipikus kis női szurkapiszkái Veronnal szemben, pedig tényleg jó barátnője hősnőnknek.

Az irodalom jeles képviselőinek említése - pl. Tormay Cécile, Gárdonyi, Tutsek Anna, Erdős Renée, stb. - külön tetszett, hatalmas piros pont érte.

Összefoglalva: az írónő és Veron ismét megvettek kilóra, bár utólag úgy érzem, az abbáziai események már inkább egy új kötet témáját alkothatták volna. Remélem, jövőre érkezik a következő rész, nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz a címe.;)

Kiadó: Agave Könyvek

Sorozat: Dávid Veron 2.

Kiadás éve: 2011
Ár: 2980 Ft
A könyvek blogja

Tematikus post - A háztáji mágia

Úgy tűnik, ezek a tematikus írások többségében nőiesek, nos, majd igyekszem maszkulinabb válogatást is összehozni.
A háztáji mágia nálam az, amit nincs képem mágikus realizmusnak nevezni. Sőt, néha elég annak az érzete, hogy itt mindjárt valami varázslás történik, aztán mégse.

"A konyha megtelt a sülő vaj, a cukor, a citrom és a tojás illatával, ötkor felberregett az időzítő, én pedig kivettem, és a sütő tetejére tettem a tortát. Csend borult a házra. A csokireszelékes tál pont ott volt kéznél a pulton, a torták pedig akkor a legfinomabbak, amikor kiveszik őket a sütőből, nem is tudtam megállni, hogy oda ne nyúljak a tortasütő széléhez, a legkevésbé feltűnő részéhez, és le ne csípjek belőle egy falatnyi meleg, szivacsos, aranybarna darabot. Alaposan megszórtam csokoládéval. Aztán befaltam az egészet."

Aimee Bender: A citromtorta különös szomorúsága - a berregő, műanyag leopárd, sosem feledem. Amúgy ez nagyon fura könyv, még sci-fi is van benne, de én szeretem, mert én is fura vagyok.

Alice Hoffman - a háztáji mágia esszenciája ez a nő, egyenlőségjel van közte és a definícióm között. Szerintem a csupasz turkálók szerelmi életéről is képes lenne úgy írni, hogy engem elvarázsoljon, pedig azok igazán randa jószágok.

Joanne Harris: Csokoládé-trilógia - ha valakiről, hát Joanne Harrisről simán elhiszem, hogy mágikus erejű ételeket főz. Meg mágikus könyveket ír.

Sarah Addison Allen - abszolút könnyű, női regényeket ír, pici mágiával, ami egy pimasz almafa (A csodálatos Waverley-kert) vagy mindenhol felbukkanó könyvek (Édes élet) formájában jelenik meg. Elvileg idén jelenik meg A barackfa átka, remélem, nem tolja el a kiadó.

Brunonia Barry: A csipkeolvasó - szegény könyvet nagyjából mindenki utálja rajtam kívül, de bármilyen gagyinak számít is, annakidején magával ragadott.

Isabel Allende: Kísértetház - nálam ez a regény a Száz év magány női megfelelője.

John Banville: Végtelenek - a háttérben munkálkodó görög istenek, régi ház, családi bajok-titkos, ráadásul egy férfiszerző tollából, jessz.

Marisa de los Santos: És besétált a szerelem - ha jól emlékszem, konkrétan nem történik varázslás, de Corneliából simán kinézem az ilyesmit.

"Csakhogy a férjébe nem vésetheti bele az ember a neve kezdőbetűjét. Őt nem lehet pénzért megvenni, bármennyi legyen is az embernek. Őérte a lelkével fizet az ember. Fájdalommal, fáradsággal, cselszövéssel. De fizet. És nem csak egyszer. Fizet érte egész életében."

Mara Meimaridi: A szmirnai boszik - kakukktojás, mert nem voltam elragadtatva a történettől, de tagadhatatlanul ide tartozik.

Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok - csupa meglepetés vagyok, nemcsak férfi szerzőt, hanem keményvonalas ifjúsági regényt is fel tudok mutatni! Andersonnak szép, érzékeny nyelvezete van, szeretem őt olvasni.

Laura Esquivel: Szeress Mexikóban! - ugyan asszonyregény, de hát olyanok ezek az asszonyok, hogy varázsolnak is, igazán nem tehetek róla...

"...a boszorkányság puszta pótlék: irracionális eszköz a felvilágosodás előtti világban, amely átvitte az ismeretlentől való félelmet a közösség sebezhető tagjaira. Keze megállt a sziklán. Végigfutott rajta a hideg. A varázslat nem puszta pótlék, nem egy mélylélektani kategória, magyarázat egy látható okokat és okozatokat nélkülöző világhoz. Egyes gyarmatosok számára valóság volt."

Katherine Howe: A boszorkányoskönyv - szintén nem a szívem csücske, de a ház leírása még az én szőrös szívemben is megmozgatott valamit.

Katharina Hagena: Az almamag íze - igen, ez a könyv ide is illik, még átrendezkedő könyvek is vannak benne.

Italo Calvino: Láthatatlan városok - nem vagyok biztos benne, hogy ide tartozik, de Calvino olyan gyönyörűen ír a sok in 1 városról, hogy az már önmagában mágia. Szómágia.

Dorit Rabinjan: Lakodalmaink - a kis, kopott lakásban nem csupán fülledt, erőteljes hangulatot, asszonyi sorsokat, hanem némi varázslatot is tetten érhetünk.

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya - erőteljes, fenyegető hangulat és a hulló virágok illata jellemzi ezt a regényt, ahol a legerőteljesebb jelenlét egy halott asszonyé. Csodás.

Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan - ebben a műfajmixben minden előfordul, a varázslat minden fajtájával körítve.

Tematikus post - Kabátkönyvek

Rájöttem, hogy a kabátkönyv elég illékony kategória; nem volt elegendő átböngészni az igen terjedelmes olvasmánylistám, a címkére is támaszkodnom kellett, mert ez a besorolás nagyon hangulatfüggő - könnyen lehet, hogy amire olvasáskor kabátkönyvként gondoltam, jelen pillanatban nem vélném annak.

Akárcsak az előző, régi könyvekkel kapcsolatos tematikus postnál, most is csak egy válogatást teszek közzé. Alice Hoffmant például kihagyom, hiába abszolút kabát, nem tehetem be majd' az összes listába.

"Van a szelídségnek egy fajtája, amely csak a virradat előtti órákban lehetséges, valami kékesszürke, magányos szelídség, amely sápadt fényekből, álmosságból és mélységes nyugalomból áll össze. Szelídség és remény. Mindig is nehezemre esett haragudni a napfelkeltét megelőző félórában (…)"

Marisa de los Santos: És besétált a szerelem - az egyik legkabátabb könyv a világon, olyan, mint egy pihe-puha, pasztellszín pulóver, ami felvidít egy szürke téli napon. Jövőre újraolvasom. Ja, és akit érdekel, az Ekrennél most 900 Ft-ba kerül.

Jean Webster: Nyakigláb Apó - a könyvről szóló bejegyzés "Az idei év kabátkönyve" címet viseli, nem maradhat ki a felsorolásból. Judy Abbott egy árva kislány, aki levélben meséli el patrónusának iskolai kalandjait és gondolatait - azt is, hogy megbukik matekból és alvás helyett olvas. Kicsit hasonlít az Anne otthonra találhoz, de az nekem túl cukros, Webster jobban bejön.
(Post)

Nem kabát, de értitek, na
Kép innen

Caitlin Moran: Hogyan legyünk tökös csajok? - mindenki tátja a száját, mi? Tipikusan helyzetfüggő kabátkönyv, elég rossz passzban voltam akkor, jólesett röhögni Moran nyíltan vállalt hülyeségein.
(Post)

Gail Carriger: Blameless-Szégyentelen - közvetlenül a Moran-könyv után olvastam. Vannak még olyan csajos könyvek, amiket jólesik olvasni, Alexia Tarabotti élete pont ilyen.
(Post)

Baráth Katalin Dávid Veron-sorozata - Veronkáról mindig jó olvasni. Érdekes, akárcsak Carrigernél, itt is úgy éreztem, a második kötet kicsit gyengébb a többihez képest.
A fekete zongora
A borostyán hárfa
Az arany cimbalom
[A második részt is olvastam, csak arról még nem töltöttem fel a régi postot.]

John Scalzi: Vének háborúja - alig várod, hogy nyugodtan elheverj otthon és belemerülj a könyvedbe? Klasszikus kabátkönyv-ismertetőjel. Tudom, hogy Scalzit túllihegik egy kicsit, de szórakoztató, pörgős regénye olyan jólesett, hogy megbocsátom neki.
(Post)

Beth Hoffman: Déli álmok - az amerikai Délen játszódó regények szinte kivétel nélkül kabátkönyvek nálam, ahogy ez is. Sok nő, sütemények, régi házak, napfény, kis pörölés és dráma. Nincs különösebb irodalmi értéke, de nem írhat mindenki nagyregényt.
(Post)

"Kék a dicsőség és a hatalom, egy hullám, egy részecske, egy vibráció, egy rezonancia, egy szellem, egy szenvedély, egy emlék, egy hiúság, egy metafora, egy álom.
A kék hasonlat.
A kék olyan, mint egy nő."

Christopher Moore: Te szent kék! - Moore-ban eléggé megingott a bizalmam a Love Story-sorozat 2. és 3. kötete miatt, ez visszaadta. Éljenek az impresszionisták meg a pékek!
(Post)

Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? - főleg azért szerettem ezt a könyvet, mert végre valaki le meri írni, hogy nem számít az Emberek szerint normálisnak, és igen, szenved az elszenvedett traumáktól. Gyógyír a privát démonokra.
(Post)

Kép innen

Gerald Durrell: Korfu-trilógia - perzselő napfény, datolyafák, hason fekve megfigyelni a tengerkék öböl élővilágát, majd ebédelni és szundítani délután? Bármikor jöhet, csak skorpióbébik ne potyogjanak az ölembe.
(Post)

Vavyan Fable - kb. akkora fintorgás tárgya, mint Lőrincz Laci bácsi, de én sose mondtam, hogy jó az ízlésem.:D Ő a kevés szerző egyike, akinek bizonyos könyveit néhány évente újraolvasom.
(Halálnak halálával)

Alessandro Baricco: Tengeróceán - Baricco imádnivaló a lírai szövegeivel, szerintem ez a legjobb köztük.
(Post)

"... Még ennél is zavaróbb volt azonban, hogy az Eddie Kuntz ölében lévő szalvéta minden külső segítség nélkül, magától mozgolódott. Először arra gondoltam, hogy »Kígyó!« kiáltással beleeresztek egy golyót, de ez az indok a bíróság előtt nagy valószínűséggel nem állta volna meg a helyét. Emellett bármennyire is visszataszítónak találtam Eddie Kuntzot, valahogy szolidaritást tudtam érezni egy olyan emberrel, akinek merevedése támad anyám banánkrémes süteménye mellett."

Janet Evanovich: A szingli fejvadász - a dög Ulpius már megint elkaszálta a sorozatot, de a megjelent négy részt bármikor jólesik újraolvasni. Stephanie Plum bénázik, eszik, néha elüti szíve idegesítő szerelmét egy óriási batárral, imádom.
(Első rész)
(A négy fejvadász)

Anna Gavalda: Együtt lehetnénk - iszonyú régen olvastam, talán nem is merném újra elővenni. A tegély-össze-néhány-idegent-hátha-jól-sül-el jó példája.

Karen Joy Fowler: A Jane Austen Könyvklub - sose felejtem el, milyen megnyugtató, biztonságos érzés volt a nyári szünetben ezt olvasni a szobámban, miközben négy kismacska aludt a hasamon. A világ le volt szarva, ők jóllakottan aludtak, én egy cuki könyvet olvastam.

Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér - már rég kiábrándultam a szerzőből, de van egy-két könyve, amit szeretek, mint például ez. Semmi különös, csak néhány hétköznapi ember élete.

Peter S. Beagle - ő mindig elvarázsol. Asszem, a Tamsin története volt a legkabátabb, de a pontos megítéléshez kénytelen leszek újraolvasni a regényeit, olyan rossz lesz nekem.

"Aztán egyszer csak beállt a rossz idő. Olyankor szokott beköszönteni, mikor elmúlt az ősz. Éjszakánként be kellett csuknunk az ablakot, mert bevert az eső, s a hideg szél leszaggatta a leveleket a place Contrescarpe fáiról. Csapzott levelek borították a teret, szélfútta eső csapkodta a nagy zöld autóbuszt a végállomáson, zsúfolt volt a Café des Amateurs, s ablakai bepárosodtak a hőségtől és a dohányfüsttől. (...)"

Ernest Hemingway: Vándorünnep - nem tudom, hogyan indult a Vándorünnep-mánia a Molyon, de még most is tart. Hemingway eme pici, alig kapható regénye a párizsi éveikről szól, füst-fahéj-és fűszeres borillata van, gyönyörű.
(Post)

Fanny Flagg: Sült zöld paradicsom - legszívesebben az összes Déli regényt felsorolnám ebben a postban. Nagyon régen olvastam, de a hangulatára a mai napig emlékszem.

Jo Baker: Longbourn árnyékában - az év talánya. Kabát, pedig szomorú dolgok is történnek benne. Azért is talány, mert két Jane Austennel kapcsolatos regény is szerepel itt, pedig nem szeretem az írónőt (ráadásul érdekel Claire Tomalin életrajza is, ki érti ezt).
(Post)

Karen Marie Moning: Tündérkrónikák-sorozat - nem tudom, mit tud ez a nő, hogy a nők megvesznek érte (még pat és fezer is), de jól csinálja. Sokakkal ellentétben nekem (és Katacitának) az első két rész a kedvencem.

"- Milyen a kert télen? - kérdeztem anyámat, a korcsolyázónőt, akinek a neve úgy hangzott, mint a korcsolyatalp csikorgása a jégen.
Természetesen szép a kert télen, mondta anyám, és megvonta a vállát. Amikor látta, hogy ennyivel nem elégszem meg, még hozzátette, hogy egyszer minden megfagyott. Először egész nap esett, este pedig hirtelen nagyon hideg lett, és minden lefagyott. Minden levélen és fűszálon átlátszó jégréteg csillogott, és amikor a szél átsüvített a fenyőerdőcskén, a fagyos tűlevelek összekoccantak. Olyan volt, minta a csillagok muzsikálnának. Senki sem mehetett ki, mert az udvaron minden kő mintha üvegből lett volna. Kinyitották Inga hálószobájának ablakát, és onnan néztek le. Másnap már melegebb lett az időjárás, és az eső elmosott mindent."

Katharina Hagena: Az almamag íze - ebbe a könyvbe is jól belegüzültem, pedig vannak hibái és a fordítás is hagy kívánnivalót maga után. Nem baj, elolvassuk angolul is!
(Post)

Kerstin Gier: Rubinvörös - még javában tartott a YA-korszakom, amikor ezt olvastam (a második rész nem már csúszott ilyen jól, idegesített Gwen hisztizése), imádtam a régi házat, az angol módi teázást keksszel, a dilis családot.

Kép innen

Margaret Mitchell: Elfújta a szél - hoppá, még egy déli. Amennyire ódzkodtam elolvasni, annyira beleszerettem. Ehhez is kötődik emlékem; késő este értem haza az egyetemről, tél volt, hideg és sötét - de várt otthon a forró, émelyítően cukros tea, a kanapé sarka pléddel és ez a könyv, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Robert Galbraith: Kakukkszó - a végére jutott még egy "semmi mást nem akarsz, csak ezt a regényt olvasni"-könyv. Tulajdonképpen az Átmeneti üresedés is ide tartozik, de az közben kicsit kirágta a lelkem. A Kakukkszóban is megjelenik az ember, mint undorító lény, de sokkal könnyedebb a hangvétele, a krimi műfajához meg nagyon illik Rowling aprólékossága.
(Post)

Apróságok,

amelyek ismét kitesznek egy kisebb bejegyzést.

1. Megjelenik magyarul Donna Tartt: The Goldfinch című regénye! A hírt LadyOrlando karcolta ki a Molyra, itt díszlik a Park Kiadó neve. Mivel még csak a kiadás jogát vették meg, várni kell egy darabig a Pulitzer-díjas könyvre (addig legalább elolvasom A titkos történetet.)
Egyszer javasoltam megtekintésre ezt a regényt a kiadónak, a másik a Eleanor Cattontól a The Luminaries volt - ami meg a 2013-as Man Booker Prize-t vitte el, nem mintha díjmániás lennék -, nem tudom, arról hogyan vélekednek. De Jeanette Wintersonnak is felettébb tudnék örülni. Tudom, a kiadó nem a Mikulás.

A képet az alábbi linken lehet elérni

2. A Gabo SFF hadosztálya ismét megjelenteti Patrick Rothfuss első két könyvét, a Marc Simonetti által festett borítóképekkel (a fordítás nem változott, ill. "apróbb javításokat" végeztek, ami nem tudom, mit jelent). A kisregény (The Slow Regard of Silent Things) borítója is az ő keze munkáját dicséri, amihez illusztrációkat is készített. Magyarul elvileg karácsony előtt fogják kiadni.

3. Akárcsak a szülinapom esetében, most se kérek könyvet ajándékba. Könyörgök, ne!:) Bődület sok könyvem van, egyes ajándékok évek óta várnak a sorukra, és eszik a lelkifurdalás miattuk, vagy mit csinál. A posta pedig iszonyat drága már, ezt tudott. Ha valaki nagyon szeretne kedveskedni (de nem kell), akkor ajándékozzon meg teafilterrel, kézzel írt sütirecepttel, ilyen apróságokkal. Én képeslapokat és/vagy édes csomagocskákat fogok útnak indítani.
Megértésüket köszönjük.

A veszteség szépsége

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

Ősszel mindig eszembe jutnak bizonyos könyvek, mint amilyen a Jane Eyre vagy Niffenegger regénye. Idén annyira felerősödött bennem a késztetés, hogy visszatérjek ebbe a történetbe - amit igazából soha nem hagytam el -, hogy újra elolvastam. Az újraolvasás jó dolog, lehet a finomságokra figyelni, ízlelgetni a történetet, jövőre rendszeressé szeretném tenni.
Többek között az is jó benne, hogy már nincs jelen az ismerkedés feszültsége. Az idegenektől tartunk, mert a pár felületes benyomás még nem elegendő a teljes viszonyrendszer megállapításához. Ha azonban csak néhány év telt el, mindketten tudjuk, hányadán állunk egymással, mondhatni, összeszokott páros vagyunk. Viszont sok idő múlva - amely általában rengeteg változást foglal magába - izgatottan nézünk a találkozás elébe; mennyit változtam, mennyire mást mond nekem a könyv, milyen, korábban nüansznyi aspektusai kerülnek előtérbe, mint amilyen Beagle lesz jövőre.

A Highgate esetében [továbbra sem tudok megbarátkozni a magyar címmel] a második eset állt fenn, tudtam, mit várhatok tőle, ezért is vágytam vissza hozzá. Nagyon erős atmoszférája van, és hiába vonul fel benne minden évszak, nekem menthetetlenül a borongós, ködös arcú ősz kötődik hozzá, a hideg, temetői hangulat, az esőtől csillogó, ázott falevelek, az elmúlás nyomasztó, eltántoríthatatlan hangulata, ami árnyékot vet a nyüzsgő életre.
Tulajdonképpen beteg dolog egy ilyen hangulatú regényt szeretni, és mindenkit figyelmeztetek, maga a történet elég bizarr, egyáltalán nem olyan, mint Az időutazó felesége [nem mintha tisztán emlékeznék rá - ezt is újra kellene olvasni...]. Az eleje egész normálisan indul, aztán egyre vadabbra fordulnak az események. Egy tényre nem is emlékeztem, annyira megdöbbentett, hogy az újdonság erejével hatott rám (avagy a szenilitás előnye). Hogy mi volt az a tulajdonsága a történetnek, ami a korábbi olvasáshoz képest kidomborodott? A mocsok. A végtelen, aljas, undorító mocskosság, ami az embereket jellemzi. Ez a könyv utazás az éjszaka mélyére, a lélek legsötétebb bugyraiba. Olvasás közben ötlött fel bennem a gondolat, hogy ez a regény tulajdonképpen nagyon elcseszett emberekről szól, és nem bírnak kivergődni az elcseszett életükből. Miről szól még? A függésről. Ezt ismerem - talán mert magam is elcseszett ember vagyok, aki próbál normális életet élni -, Niffenegger émelyítő pontossággal  ír a póráz két végéről, arról a fajta függésről, ami csak tragédiával oldódik fel.
Most jutott eszembe, hogy Niffenegger egy pontig tükör módjára ugyanúgy az ember rothadó arcát mutatja meg, mint Rowling vagy Shriver, csak ő sokkal inkább bizarr és kattant, mint a másik két író. (Tudom, hogy még Franzent is ide lehet pakolni, de tőle még nem olvastam.) Bármennyire szeretek efféle élveboncolós könyveket olvasni, a végére érve nemcsak az egész emberiséget, de magamat is megutálom. És egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a Vautravers-házban annyira más események zajlanának le, hogy ha mások játszanák a főszerepeket.

Nyugodtan fel lehet tenni a kérdést, hogy ha a könyv émelyítő és bizarr, mi a fenét eszek rajta? Mármint ezeken kívül?, kérdezek vissza. Szeretem azt, hogy a szereplők hétköznapiak, emberiek a maguk tökéletlen, megpróbálok jót-tenni-de-rosszul-sül el - módján, olyan érzés róluk olvasni, mintha velük élnék 421 oldalon keresztül. Szeretem az aprólékos leírásokat róluk és a környezetükről, mint Julia és Valentina reggeli rutinja még otthon, Amerikában, vagy ez a jelenet:

"Martin kinyitotta a száját, habozott, aztán megkérdezte:
- Dohányzik?
- Igen - felelte Julia. Martin arca felderült. Felállt az asztaltól, és egy csomag cigarettával meg egy öngyújtóval jött vissza. Kirázott a csomagból egy cigarettát, és odakínálta Juliának. A lány elvette, a szájába tette, hagyta, hogy a férfi tüzet adjon, és rögtön heves köhögőroham tört rá. Martin felugrott, hozott Juliának egy pohár vizet.
- Mi a csoda volt ez? - kérdezte Julia, amikor végre meg tudott szólalni.
- Gauloises. Filter nélküli - elnézést. Nem akartam megölni.
Julia átadta Martinnak az égő cigarettát.
- Tessék, én majd csak a kilehelt füstjét szívom.
Martin nagyot szippantott, és kifújta a füstöt. Julia arra gondolt, hogy még soha, senkinek az arcán nem látott ilyen nyers gyönyört. Ekkor megértette, hogy ez a férfi hogyan volt képes meghódítani és feleségül venni egy lányt: Csak így nézett rá. Julia azt kívánta, bárcsak rá nézne így valaki. Aztán összezavarodott."

Nem tudom, mennyire sikerült lelkendező postot összehozni, amilyet fezer várt, ill. mennyire sikerült érzékeltetni, miért szeretem ezt a könyvet. Egészen meghitt, privát viszonyom van vele, talán azért, mert kb. mindenki utálja.:) Itt a vége, fuss el véle.

Eredeti cím: Her Fearful Simmetry
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2010
Fordította: Gálvölgyi Judit
Ár: 3490 Ft

Bölcs gondolat az IC-n

"Én fel akarom vállalni az identitásom, de nem akarok nevetséges lenni" - mondta tegnap este egy nő az IC-n. Van benne valami.
Amúgy igazán meghitt utazás volt, állandóan elment a világítás, a kedves telefonnal világított magának, én félig a folyosóra lógva kepesztettem a Mindenemmel, még jó, hogy ezt a bazivastag, nagy könyvet sikerült kiválasztanom a MÁV eme gerillaakciójára.

Nágy áckió egy jó kis könyvre

Marisa de los Santos regénye, az És besétált a szerelem - nem kell megijedni a címétől, egyáltalán nem nyálas - most 900 Ft-ért kapható az Ekren kiadónál. Pihe-puha, imádnivaló kabátkönyv, akit érdekel, ne habozzon próbát tenni vele.

Tematikus post - Régi könyvek

Az antikvarium.hu blogversenye adta azt az ötletet, hogy az egyik tematikus post a régi kötetekről szóljon. A versenykiírásban az szerepelt, hogy legalább tíz éves, már csak antikváriumban kapható könyvekről írjunk, én kicsit kijjebb toltam a határokat; nem egy könyvet lazán be lehet szerezni bármelyik könyvesboltban, viszont régen íródott, más nem annyira régi, de én egy porszagú, rongyos példányt olvastam és ennyi elég volt, hogy helyet követeljen magának.
Elég hosszú (pedig mennyit kihúztam...) és vegyes lista lett, ezért bocsi, de nem fogok borítóképeket berakni, mert még délután háromkor is ezzel bíbelődnék.

Egy megjegyzés a versenyhez: Lobo, az egyik zsűritag írt egy postot erről, akit érdekel, tóduljon oda beszélgetni meg olvasgatni. Kommentben kifejtettem a becses véleményem, ezért (meg azért is, mert ennek a postnak nem a verseny a tárgya) csak annyit mondok, hogy ha nem shizoo nyerte volna a versenyt, nagyon igazságtalannak tartanám a világot és kicsit színvonaltalannak a versenyt. Örülök, hogy még vannak olyanok, akik a színvonalat értékelik, és nem azt, hogy kinek hány feliratkozott olvasója van. Ne sértődjön meg senki, nagyon jó írásokat küldtek be, de Zoli kilométerekre lehagyja az egész mezőnyt meg könyvesblog-érát. Aki nem tudja, miért, menjen művelődni.:)

Kép innen

Arto Paasilinna: Az akasztott rókák erdeje - nem kell félni, egy darab halott róka nincs benne. Humoros, tulajdonképpen idilli történet három emberről, meg egy Ötszázas nevű kis rókáról.
(Post)

Aszlányi Károly: Sok hűhó Emmiért - patinás, szép emlékű magyar regény egy szeleburdi lányról.

Bókay János: Bohémek és pillangók - Giacomo Puccini olvasmányos életregénye. Elég régen olvastam, de odáig voltam érte.

Carson McCullers: A Szomorú Kávéház Balladája - az egyik (sznobok által lefitymált) egyetemi órán olvasta fel a tanár. Nincs benne semmi különös, de baromi erős a hangulata - hiszen az amerikai Délen játszódik!

Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok - azon kevés könyvek egyike, ami kora ellenére nem vesztette el aktualitását. Mivel erről írtam az egyik versenypostom, nincs kedvem róla még itt is nyökögni. De annak örülök, hogy az olvasás után írt semmi kis bejegyzésem felülírhattam ezzel.

Elizabeth Barrett-Browning: Portugál szonettek - Elizabeth-et úgy imádom, ahogy van, a regényes szerelmével, kalandos életével és a gyönyörű szonettjeivel. Kardos László fordítása sokkal szebb, mint Czike Sándoré, inkább azt olvassátok.

Ernest Hemingway: Vándorünnep - Hemingway elfeledett gyöngyszeme. Gyönyörű, idilli képet fest párizsi életükről, annyira hangulatos, hogy aki időutazó, feltétlenül látogassa meg Hash-t és Hemet.
Paula McLain finom, érzékeny tükörregényét írta meg a párizsi éveknek Hadley Richardson, az első feleség szemszögéből.
(Post)

Françoise Gilot - Carlton Lake: Életem Picassóval - azt hiszem, a Túlélni Picassót egyik port.hu-s kommentjében olvastam erről a könyvről. A párizsi feleséghez hasonlóan a feleség (ill itt élettárs) szemszögéből mutatja be a művészt, bár itt első kézből értesülhetünk az eseményekről.

G. Szabó Judit: Megérjük a pénzünket! - talán ez volt az első könyv, amit, nagy szüneteket tartva, de elolvastam. Néhány éve újra elővettem és döbbenetes, mennyire megváltozott a nézőpontom; a fókusz a humorról átkerült arra, hogy mennyire idiótán viselkednek a szülők és arra, hogy milyen nehézségei vannak a családnak. Kiábrándító dolog felnőni.

Henrik Ibsen: Nóra - az infantilis, elkényeztetett fiatal hölgyről kiderül, hogy egészen más.

Homérosz: Odüsszeia - ezt lehet boltban kapni, de azzal senki nem vitatkozhat, hogy nem régi.:) Érzelmes viszony fűz hozzá, másfél nap alatt kétszer olvastam el (nem a rajongás, hanem az iskolai kényszer hajtott), azon kevés könyvek egyike, amit vittem magammal a kádba és ronggyá olvastam. Ilyen szoros együttélés szükségszerűen hozza magával az intimitást, na.

Jean Webster: Nyakigláb Apó - nekem ez az édibédi, pihe-puha olvasmányom, ami másoknak az Anne-sorozat.

Joyce Carol Oates: Bellefleur - hosszú, szövevényes, de élvezetes regény, pont olyan, amilyennek elképzelek egy kísérteties kastélyról, és egy régi, néha őrülteket felvonultató családról szóló könyvet.
(Ez volt a másik, versenyre beküldött post)

Kathleen Winsor: Amber - szeretnél egy olyan kiállhatatlan, talpraesett nőről szóló vadregényes könyvet olvasni, mint amilyen Scarlett? Tessék!

Kosztolányi Dezső - nem kell ám fintorogni az iskolában tanult magyar írókra-költőkre! Kosztolányi regényei a mai napig élvezetes olvasmányok, a nyelvezete nem avíttas, a témái nem idejétmúltak. Én még csak az Édes Annát és a Pacsirtát olvastam tőle; nagyon erős atmoszférájú, kicsit falhozvágós történetek.

Lev Tolsztoj: Anna Karenina - a klasszikus, amitől nem kell félni. A közhiedelemmel ellentétben a regény nem csupán Annáról, az ellentmondásos megítélésű fiatal nő házasságtöréséről szól, látleletet kaphatunk a korról, Tolsztoj gondolatairól és a többi szereplő lelkivilágáról is.

Margaret Atwood: A vak bérgyilkos - Atwoodot szeretni vagy utálni lehet, szerencsére én az első csoportba tartozom, bár még csak két könyvét olvastam. Ezt szeretem jobban, mert hihetetlenül komplex, és az összetett, csavaros, átejtős regények a gyengéim.
(Post)

Mariana Alcoforado: Portugál levelek - ez a picike, öt levélből álló könyv kész rejtély. Elvileg egy portugál apáca szerelmének története az 1500-as évekből, valójában az se biztos, hogy létezett-e ilyen nevű nő, és valószínű, hogy egy korabeli francia férfi írta a leveleket. A naiv, mégis szép stílus és Szabó Magda fordítása sokat lendít a történeten, ami, valljuk be, kicsit banális - igen, a francia hadnagy elhagyja a nőt.

Molnár Ferenc: Liliom / Az üvegcipő / Játék a kastélyban - a 2012-es karácsonyra kaptam Andiamótól a MF három színművét tartalmazó kötetet, azóta is jó szívvel gondolok rá. Mindegyik jól árnyalt, elgondolkodtató történet és érdekes, hogy a "falhozvágó szint" egyre csökken, az utolsó darabon hangosan röhögtem, kicsit se néztek hülyének a vasúti kupéban.
(Post)

Német László: Iszony - egy friss olvasmányom. Nem mondom, hogy nagyon fáj, de megterhelő, aprólékos olvasmány, kíméletlenül pontos látlelet egy rossz kapcsolatról.
(Post)

Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Holt lelkek - azt hinné az átlagember, hogy ez egy hótt unalmas, túl régi könyv, de nem, roppant érdekes, és nagyon meglepő, de humoros könyv.

Paul Éluard: Éluard versei - a műfaj felé bátortalanul tapogatózó embereknek tökéletes kezdés, gyönyörű versei vannak.

Pierre La Mure: Moulin Rouge - az indoklásom ugyanaz, mint a Bohémek és pillangóknál; szeretem a regényes életrajzokat.

Ráth-Végh István: A könyv komédiája - Ráth-Végh a végtelen emberi hülyeség hű krónikása, ebben a kötetben a könyvekkel kapcsolatos hóbortokat, hajmeresztő eseteket meg ilyesmiket gyűjti össze. Könyvmolyoknak tényleg ajánlott.

Susan Kay: A fantom - ha uncsi volt Az operaház fantomja, ez tetszeni fog. Kay nem csupán leporolta és friss világításba helyezte a párizsi Operaház eseményeit, hanem a fantom egész életét megírta.

Szerb Antal - az "új" magyar felfedezettem. Szerb Antalnak nagyon változatos a stílusa, a humora, és ami a fő, a hangulatteremtése (ami nálam sokat számít) kiváló.
Utas és holdvilág
A Pendragon legenda

Vaszary Gábor: Ketten Párizs ellen + Hárman egymás ellen - nagyon régen olvastam ezeket a könyveket, de sírva röhögtem a két-három srác balatoni és párizsi idétlenkedésein.

Világszép Vaszilisza - tegyünk be egy mesekönyvet is. Az alcíme Orosz tündérmesék, szerintem ez sok ínyenc könyvmoly szívét megdobogtatja. A meséket Bilibin gyönyörű illusztrációi díszítik.

Mesék, amelyek rosszul végződnek

Daphne du Maurier: Madarak

Felvidultam, amikor láttam, hogy a Gabo A Manderley-ház asszonya után (igazán megérdemelt egy új kiadást) a szerző elbeszéléskötetének is bizalmat szavaz, pedig nem valószínű, hogy elkapkodják majd az emberek. Nagy, kövér piros pont jár érte.
Du Maurier fura szerzet, akár bizarrnak is mondhatnám. Ahogy kezd bennem leülepedni az élmény és elrendezem az eddig olvasott könyvek szövedékében, egyre erősödik bennem az érzés, hogy hiába közepes színvonalú elbeszéléskötet - a Manderley-nek a közelében sem jár -, mégis érdemes elolvasni.
Az első két mű, a Madarak és a Monte Verità még nem ezt igazolta. Az első elbeszélésből készült a legendás Hitchcock-film, és valószínűleg a megkergült madarak garmadája az egyetlen megmaradt közös vonásuk. Ez a novella vállrándítósan "És aztán?"-élmény volt, nem volt benne annyi feszültség, hogy érdekeljen, miért akarják kiiktatni az embereket a madarak. A stílusa egyszerű, tükrözi az E/1-es elbeszélő, a majorban dolgozó Nat személyiségét; ez a férfi valószínűleg nem túl okos (bár, ahogy a szomszédok gyanakodva megjegyzik, "könyveket olvas meg minden"), kicsi a világa, de rendíthetetlenül megoldja a feladatokat, felszínre törnek a háborús tapasztalatai és ezek viszik előre. Tulajdonképpen igaza van, háború zajlik, csak nem ember-ember ellen.
A Monte Verità volt a számomra legérdektelenebb történet, egy falba vájt sziklakolostorban élő, a Napot és a Holdat imádó vallási (?) rendről szól egy kívülálló szemszögéből, meg persze a babonás emberekről.

Itt ütök egy entert, mert kezdődik a jó részek szakasza.
A morcosságomat elfújta Az almafa, amelyben egy férfi álszenvedő, mártírkodó felesége egy almafában születik újjá. Szegény fickó, némi bűntudattal, de élvezni kezdené az életet; senki nem mered rá szemrehányóan porszívóval a kezében, amiért ő a napsütötte kertben sétál vagy este pipázgatva elmerül egy jó könyvben. Erre jön ez a dög fa, a görnyedt vállra emlékeztető ágaival és a tweedszoknyára hajazó rátekert dróttal.
Megcsillan az, amiben Du Maurier annyira jó: a sejtetés. Nem tudjuk, hogy tényleg egy fában reinkarnálódott-e a halott Midge, vagy csak a férje (akinek nem tudjuk meg a nevét, akárcsak a második Mrs. de Winterét) lett paranoid, de ez egy paranoid elbeszélés. Ugyanerre az érvre épül Dino Buzzati: Hét emelet c. novellája. Habár szeretem ezt a trükköt, pardon, szeretek róla olvasni, mégis megkönnyebbülök, amikor vége van a történetnek.
Ennek a történetnek már van mélysége, lehet rajta gondolkodni. Biztos vagyok benne, hogy a férj nem vette észre a jeleket (ahogy erre csak a pasik képesek), amik ebbe az irányba vitték a feleségét, hanem egyszer felnézett, és egy összeszorított szájú, besavanyodott apácát talált maga mellett, és biztos benne, hogy huszonvalahány évvel ezelőtt nem ezt a nőt vette feleségül. Kíváncsi lennék Midge szemszögére. Az egyik dolog, amit felnőve meg lehet tanulni, az, hogy mindenkinek megvan a saját története; régen mindenki jó lelkű fiatal volt, sebekkel, de elhatározták, hogy ők nem lesznek olyanok, mint a szüleik, a kettővel alattuk lakó nő vagy az idősebb munkatársuk. Aha.
A kis fényképész volt a kedvencem a kötetből. Tudom, hogy jóval később játszódik, de az unatkozó, szép márkiné alakja rokokó mintákat varázsolt a kerevetre, őrá fehér, rizsporos parókát és fűzős selyemruhát. Egy kibontakozó liezont figyelhetünk meg, melynek másik tagja a címadó fényképész, aki egy tengerparti városban találkozik a gyerekeivel és az angol nevelőnővel ott nyaraló márkinéval. Eszembe jutott egy film és belőle egy mondat, de spoileres lenne, helyette ismétlem az előző bejegyzésem szavait: a sötétség mindenkiben fellelhető.
A Csókolj meg még egyszer, idegen! főszereplője kicsit Natre emlékeztet, bár jóval fiatalabb; egyszerű, naiv, kedves fiú, aki beleszeret a vörös hajú jegyszedőbe a moziban. Amikor az írás végére értem, bevillant egy mondat, ami a lány szájából hangzik el és ami előre mutat a későbbi eseményekre. Émelyítő volt, le merem fogadni, hogy Du Maurier direkt ezt a hatást akarta elérni. Elég rövid, megdöbbentő történet, ami egy csomó utóiratot vonna maga után, de ez sokkolóan hiányzik és akárcsak az előzőeknél, ismét a motivációkon kattogott az agyam.
Az öreg. Az írónő az orromnál fogva vezetett. Ez is egy közismert írói trükk; elhitet veled valamit, amiről a végén kiderül, hogy egyáltalán nem az, aminek látszik. A jó tollú írók fantasztikus dolgokra képesek, pár, lapra mázolt festékpöttyel kifordíthatnak az egész világodból. És én jóízűen fogadom a beetetést, mert imádom a katarzisokat, amiket a könyvek váltanak ki belőlem. Részben ezek tesznek élő (érző) emberré.

Eme hosszú, fecsegős post végén pedig elárulom, mi az, ami közös a novellákban és ami miatt érdemes őket elolvasni: mindegyikben jelen van egy sötét, baljós hangulat, és az az érzés, hogy a történetnek rossz vége lesz, egyre fokozódik. Nincs megoldás vagy feloldozás. Az alaktalan félelemtől kiszárad a szád, hogy a megszokott, kényelmes kis életed bármikor a feje tetejére állhat. Én átéltem, amikor valósággá válik az elképzelhetetlen - ezt a mindent kiforgató érzés idézték fel bennem az elbeszélések.

Ui.: Az előbb hallottam valami fura hangot és majdnem befostam, de csak a takarító söpri fel a folyosót.

Eredeti cím: The Birds and Other Stories
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2014
Fordította: Bihari György (tapsoljuk meg!)
Ár: 3490 Ft

"... ránéztem és az ördögöt láttam."

"-... Micsoda egy alak volt az apám.
  - Él még?
  - Nem. Három éve meghalt. Cukorbeteg volt, és szép lassan ráment a szíve. Amikor magam alatt vagyok, arra gondolok, hogy megszakadt a szíve, amiért a fiai azok lettek, amik. Ő egy építészt meg egy orvost szeretett volna, ehelyett kapott egy alkoholistát meg egy drogdílert. De nem ez ölte meg. Hanem az étrendje. Cukorbeteg volt, és huszonöt kiló túlsúlyt cipelt. Lehettünk volna mi Petey-vel Jonas Salk és Frank Lloyd Wright, az sem mentette volna meg az apámat."

Lawrence Block: Sírok között

Ördögök tényleg léteznek. New Yorkban pedig, a nyolcmillió halál városában szinte törvényszerűen nyüzsögnek. Matt Scudder, a félillegális magánnyomozó és gyakorló antialkoholista ismét ördögökkel kerül szembe - ami elsőre szimpla emberrablás-váltságdíj-ügynek néz ki, kiderül, hogy utazás a sötétség mélyére, két gyomorforgató, szadista sorozatgyilkos lelkébe.

Blocknál mindig előfordultak az emberi tűréshatárt és ingerküszöböt feszegető jelenetek, de zsinórban ez a második könyv, ami ilyen... khm, darabolós elkövetőkkel foglalkozik. Persze az is lehet, hogy rosszul emlékszem és valójában minden kötetben szétdarabolt hullák vannak, eléggé összefolynak az emlékezetemben a különböző részek eseményei.
Ezúttal két kéjgyilkosról van szó - azt hiszem, nyugodtan rájuk aggatható ez a címke -, akik elrabolják a diszkrét, fair play-játékos drogüzér, Kenan Khoury feleségét. Váltságdíjat követelnek, Khouryt majdnem az őrületbe kergetik azzal, hogy keresztül-kasul bejáratják vele a várost. Végre létrejön a csere - de a zsarolók nem tartják be az ígéretüket, Francine holtan és darabokban kerül vissza a férjéhez.
Mattet Khoury béreli fel, hogy találja meg a gyilkosokat. Innentől Matt járja a szokásos Canossát; az utcákat rója, embereket kérdez ki, AA-gyűlésekre ül be, telefonál, pénzt csúsztat. Apró, nehezen összekapart információkból próbálja kirakni a képet, néha sehova nem vezető nyomokat követ (avagy a nyomozói munka szívás), egy ponton majdnem kiszáll, aztán történik valami, ami finoman szólva új lendületet ad a könyvnek, és ami miatt a képzeletbeli körmeimet rágva olvastam végig a történet utolsó száz oldalát.
Persze szokás szerint sok téma felmerül, a rasszizmus, az önbíráskodás - utóbbi kapcsán Block szereplői nem az egyetemes becsületkódex szerint járnak el. Nem angyalokról van szó, hanem emberekről, és a sötétség mindenkiben fellelhető. Valamennyire mindenki megmerítkezik a mocsokban.

Hogy milyen volt? Durva. Fájdalmas, néha émelyítő, amit tovább erősít a szikár stílus. Tulajdonképpen a Scudder-kötetek is őszi könyvek, de nem az aranypászmás, füstillatú fajtából, hanem a tél és a halál közelségét hirdető, rideg, sötét őszt idézik, amikor a talaj keményre fagy és a színek eltűnnek a világból.

Ui.: Igazán bájosan retró a könyv (1992-ben íródott), de akárcsak a krumplira, a telefonfülkékre se fogok tudni ugyanúgy nézni, ahogy olvasás előtt.
Ui2.: Értem én, hogy marketing meg minden, de a könyvmoly szívem vérzik a borító miatt. Szörnyen ki fog lógni a többiek közül. Hüpp.

A könyvet köszönöm az Agave Könyveknek!

Eredeti cím: A Walk Among the Tombstones
Sorozat: Matt Scudder 10.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2014
Ár: 3380 Ft

Hülyeségek

1. Tegnap - hála az ékes novemberi időnek - nem volt kedvünk kimozdulni, mozogni viszont kellene, ezért nekiálltunk vicomte három kilós súlyzóival idétlenkedni. Egyik se esett a lábamra és az alattunk lakó nappalijába se, úgyhogy a kísérletet sikeresnek nyilvánítom.
Kedves személyi edzőm azt mondta, nem merem kiírni, hogy a seggízületeimre edzettem. Hát itt van, nesze, ha a tizenéves sirámaimat kibírta az internet, ezt is ki fogja. Sőt, azt is elmondom, hogy gyakoroltuk a kitöréseket, azaz bal kézzel a ruhaszárítóba kapaszkodtam, jobb kézzel fogtam a súlyzót, vicomte meg a lábamat igazgatta.
De a legjobb az volt, ahogy vicomte súlyzókkal kitárt karral, teli torokból énekelte a szovjet himnuszt az Internacionálét. Kalapáccsal és melegítőnadrág helyett hetyke lepellel hitelesebb lett volna, de legalább a szomszéd sportkommentátor elhallgatott. Ha egyszer elmegyek pszichológushoz, az lesz a második mondatom, hogy meg akarom ölni a szomszédomat.

2. Múlt héten megvettem az első zacskó szaloncukrot, egy szolid zselést. Hú, remélem, idén is lesz citromos-túrós!
Azt hiszem, anya szaloncukor-mániája az én testembe költözött.
(Ezért sokan köpni fognak rám, de szerintem totál gáz számolni a karácsonyig hátra lévő napokat, pláne október közepétől.)

3. Csütörtökön varjakat is etettem, valamiért nagyon szeretem ezeket a jószágokat. Az egyik leejtett egy félig feltört diót, összetapostam nekik, a dióbelet meg szétszórtam. Remélem, immár még többen tartanak idiótának.

Marsbéli krónikák

"Fogtam a szent vallási ereklyéjét, és egy fogóval meg egy csavarhúzóval hosszú szálkákra vagdostam. Ha van Isten, a helyzetre való tekintettel csak elnézi nekem a dolgot.
Ha pedig az egyetlen rendelkezésre álló vallási ikon tönkretétele miatt sebezhetővé váltam a marsi vámpírok számára, akkor így jártam, vállalnom kell a kockázatot."

Andy Weir: A marsi

"Erre rábasztam.
 Ez a jól megfontolt véleményem.
 Rábasztam."

Így kezdődik Andy Weir közőrjöngésnek örvendő regénye. Igazi epic kezdőmondat, fel is jegyeztem a legjobb kezdőmondatokat tartalmazó piszkozatomba.
De én is rábasztam, mert már megint elszórtam valahova a jegyzetem, szóval kénytelenek lesztek beérni a kósza gondolataimmal. Nem mintha nem írtak volna le már mindent vele kapcsolatban, de ahogy Mark lesz valószínűleg az első ember, aki meghal a Marson, én leszek az első, aki nem lesz rajongó.

Tulajdonképpen innentől tökmindegy, mit fogok írni, mert úgyis csak ennyi marad meg mindenkiben.:P De azért koptatom a billentyűket (a "tépem a számat" ezúttal téves kifejezés lenne), mert ez a kedvenc hobbim.
Ez egy korrekt könyv. Scalzinál írtam egyszer, hogy baromi nehéz lehet ilyen... kiegyensúlyozott könyvet összehozni. Legyen könnyű, pörgős, vicces, de legyen mondanivalója és mélysége is, meg ne papírmasé figurák rohangáljanak benne. Ez a drága Andynek is sikerült, sőt, Scalzinál jóval több tudományt vagy mit szuszakolt a könyvébe, tehát az ínyenc sci-fi imádóknak is tetszhet (sőt, tetszik), nemcsak a műfajszüzeknek.
Ahogy az tudott, szegény Mark nem elég, hogy ott ragad a Marson, képtelen kapcsolatba lépni a csapatával és a Földdel is. Mit csinálna ilyen esetben egy átlagos ember? A sárga földig leinná magát, utána szép lassan éhen halna. Ezért nem küldenek átlagembereket az űrbe meg egy másik bolygóra. Helyette kilövik Markot, aki a mindenféle kiképzés és amerikaisága mellett még pluszban is... optimista? Túlélő típus? Igen, meg makacs. Néhány okos ember azt mondja, Mark nagyon is depressziós, ezért tűz ki maga elé célokat. Tuti így van, meg az asztronauták a világon meg azon kívül mindenre fel vannak készülve, de azért jólesett volna a pesszimista lelkemnek egy kis nyilvános nyűglődés. Ha valahol, hát a Marson igazán jót lehet nyafogni, a porszemeket aligha zavarja.
Igen, tudom, genya vagyok, miért akarom, hogy ez a fickó szenvedjen, elég fejtörést okoz neki, hogy ne robbantsa fel magát / ne haljon éhen vagy szomjan addig, amíg a következő expedíció oda nem ér. Ha jól emlékszem, ez négy éves marsi üdülést jelent. Egyedül, némi diszkózenével és az A.C. összessel felszerelkezve. Úristen.
(Arra még mindig nem bírtam rájönni, miért akar valaki űrhajós lenni. Csak szívás lehet a vége.)
Hogy kinyögjem végre, mi bajom van: ja, már mondtam. Túl amerikai. Mindenki olyan laza, mint egy éppen kinyúlt gumibugyi, hangos, káromkodik, viccesen riposztozik.  Amivel nincs baj, csak nekem nem jön be.
A másik dolog (ha a gumibugyi után nem, ezek után biztos jönnek a kövek postán): kiderült, hogy ez a könyv a határom a sci-fiben, vagy ez a fajtája, ha úgy tetszik.

Itt kiteszem a pontot, mert ha valamivel nem vagyok kompatibilis, azon nem szeretek hosszan rugózni. Nem passzol a lelkivilágomhoz, de rajtam kívül tényleg mindenki imádja, tehát miattam senki ne tartóztassa meg magát. És még azt is megtudjátok, hogyan kell hidrazin segítségével vizet előállítani, meg pisivel rakétaüzemanyagot, és a plutónium tulajdonképpen tök jó dolog.

Eredeti cím: The Martian
Kiadó: Fumax
Kiadás éve: 2014
Fordította: Rusznyák Csaba
Ár: 3495 Ft

Szolid október

Ez a hónap közepesre sikerült; a három könyv ugyan nem sok, de nem is nulla.:)

  

A Sírok között és a Patkánykirály recenziós példányok az Agavétól - az elsőt már el is olvastam, remélhetőleg hamarosan a post is sorra kerül -, a The Remains of the Day pedig megkésett szülinapi ajándék by Heloise, köszönöm neki.

Az olvasás elég színesre sikerült:

  
  
    


A Kreutzer-szonáta / Ki a bűnös? még tavalyi zsákmány volt. Egyik kisregénytől se voltam elragadtatva, mindkettő a maga módján dühített fel. Mint látható, voltunk Nokedlivel könyvtárazni, ami meseolvasást jelent. A kuflik, ezek az édi nemtudommicsodák nagyon bohókásak, a Russell inkább lapozgató, de az is cuki, a Macskameséket meg nem hagyhattam ki.:)
Az Apró Dolgok Istene várólistacsökkentő olvasmány volt, emellett sűrű, igazán beleveszős szöveg. A marsiról még nem írtam, jó kis könyv, de nekem túl amerikai volt. A félős baglyot kivételesen egyedül olvastam, ha már a könyvtár környékén sündörögtem, imádom Jill Tomlinson meséit. Az Őfelsége pincére voltamról tegnap nyökögtem össze két szót, a Sírok között még vár a sorára, de annyit elmondok, hogy a rajongók nemigen fognak benne csalódni. A The Raven Boys - A hollofiúk Nita tavalyi karácsonyi ajándéka, négy nehéz történet után úgy ellocspocsoltam benne, mint egy kád meleg vízben. A Highgate temető ikrei hirtelen dac eredményezte újraolvasás volt, bármilyen beteg is tulajdonképpen, még mindig imádom. A Madarakat tegnap este a vonaton sikerült befejeznem, jesszusom, még egy véleményezésre váró könyv.

A többiek:
Nita
zakkant
PuPilla - az abszolút királylány a nulla könyvvel:D
Dóri