A mágia színe

"A városi rendőrség még ma is munkásosztálybeli szervezet, akármit gondolnak az emberek, így aztán abszolút elutasítja a tisztek osztályának elvét. Emiatt minden rendőrújoncnak két évet az utcán kell tölteni közönséges járőrként. E mögött a gyakorlat mögött az az elv áll, hogy semmi sem olyan jellemépítő, mintha az embert szidja, leköpi és lehányja a civil lakosság."

Ben Aaronovitch: London folyói

Izgatott várakozás előzte meg a London folyói magyar kiadását. Ez alól én sem voltam kivétel, kíváncsi voltam erre az állítólag vagány, vicces, szórakoztató urban fantasyre. Azt hiszem, három nap alatt bepusziltam az egészet, mert vagány, vicces és szórakoztató volt. Legszívesebben ennyivel le is zárnám a könyv értékelését, mert tipikusan olyan történet, amit olvasni kell, nem az én postomon nyammogni, de hát azt mégse tehetem meg.
A közrendőr Peter Granttel két lesújtó esemény is történik igen rövid idő leforgása alatt; találkozik egy kísértettel (és még beszél is vele!), majd kiderül, hogy a felettese az aktakukacokhoz akarja beosztani, hogy élete végéig papírmunkát végezzen. Azonban, hála Nicholas Wallpenny szellemének, Peter kapcsolatba kerül a természetfeletti ügyekre szakosodott Nightingale főfelügyelővel, és az életét kísértetek, folyószellemek, trollok, fénygömbök, latin és görög nyelvtan, valamint egy izgága terrier és egy bonyodalmas, kegyetlen rejtély a feje tetejére állítja.
Ilweran a Krakenhez hasonlította a regényt, nekem viszont más emlék rezonált be az olvasottak alapján, még pedig Jim Butcher: Pusztító vihar című könyve, vagyis Harry Dresden nálunk csúfosan félbehagyott sorozata. A Krakennek (számomra) sokkal komorabb a hangvétele, más a mondanivalója és komolyabb témákkal foglalkozik. Dresden és Peter viszont hasonló fickók, mindketten nyakig ülnek a mágiában és a kulimászban, és alkalomadtán veszélybe kerül az életük. Illetve, eszembe jutott még egy sorozat, éppen csak beugrott a hangulata alapján, de azt inkább nem írom le.:D

"– Váltok pár szót ezzel a trollal – mondta Nightingale.
– Uram, azt hiszem, szabadban alvó a helyes kifejezés.
– Erre aztán nem. Ez troll."

Azon gondolkodom, hogy mitől működik olyan jól ez a regény. Valószínűleg az a titka, hogy Aaronovitch mindent a megfelelő adagban adott hozzá, a szövevényes és kellően brutális gyilkosságot, a szereplőket, a mitológiát és a humort. Állatira idegőrlő és egyben fegyelmezett, összpontosítást igénylő munka lehetett, mint egy bonyolult építőkocka vagy kártyavár, ami rögtön inogni kezd, ha valamit nem megfelelően helyezünk el. És süt belőle a London iránti szeretet, ha ott élnék, biztosan élethűbbek lettek volna Peter leírásai, így viszont be kell érnem az olvasmányaim és a képek alapján alkotott papírmasé városommal.
Naiv módon azt hittem, az író csupán a saját fantáziájával teremtette meg az egyedi természetfeletti elemeket, így nem csoda, hogy kiguvadt a szemem, amikor az Úszó bordélyban - ami egy női fegyenchajó sorsát, útját és utasait bemutató non-fiction - Temze Apóról olvastam, aki szerepel a regényben.
Kifelejtettem az adagolós elméletemből a főszereplő személyes történetét, ill. annak a drámai oldalát - ami egyelőre a félvér voltából és a kemény drogos apjából áll - ebből is éppen annyit érzékeltet, amitől hiteles és működőképes lesz a karakter. Simán el tudom képzelni, hogy valós elemek állnak mögötte.

Azoknak ajánlom a London folyóit, aki egy könnyed, mégis tartalmas olvasmányélményre vágyik, helyszíntől és hőmérséklettől függetlenül. Így kell ezt csinálni!

Eredeti cím: Rivers of London
Sorozat: Peter Grant; Gabo SFF
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2014
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 2990 Ft
Az író honlapja