Értékelés: 4.98 melankolikus kaméleon az 5-ből
A könyv az ágyammal szembeni polcon lakott. Egyszer csak elkezdett beszélni hozzám. Vonzott, mint a mágnes, mint egy Buendíát a tulajdon nagynénje. Addig csábítgatott, míg átköltözött az éjjeliszekrényem fiókjába. Tudtam, hogy amíg őt el nem olvasom, nem hagy Rushdie-hoz, Don Emmanuelhez és az Ezer éve itt vagyok c. könyvhöz nyúlnom.
Sokáig majrézott a fiókban, míg elérkezettnek láttam az időt, hogy nekilássak. Hiszen a világirodalom egyik legnagyobb műve, én meg komplexusok tárháza vagyok, és a mai napig kerülget valami szorongás, ha bálványozott könyvre támad gusztusom.
És akkor elkezdődött: "Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután..."
Fúj a rózsafullasztó, mocsár-közvetítő, forró szél a sierra felől, fújja a száraz port Macondo, az illó valóság faluja felé, amelyet elkerül a halál és megül a hőség halálos csendje a szieszta idején. Menjünk fel ennek a házban a tornácára, arra, ni, amit begónia-páfrány-és majoránnacserepek díszítenek. A száguldozó vöröshangyákkal, a fát őrlő termeszekkel és a hangosan növekvő gazzal ne is törődjünk, lépjünk be a házba, csak bátran.
Itt lakik a Buendía család; a José Arcadiók, Aurelianók, Arcadiók, Aureliano Josék, néhányan "tagbaszakadtan, mint egy ló, barnán és szőrösen, mint egy indián". Hóbortos feltalálók, érzelmek nélküli forradalmárok, megközelíthetetlen merengők. A nők elveszik a férfiak eszét, holtan esnek össze az ablakuk alatt, éjszakákon át zokognak a kurvák ölében, vagy hátba lövik őket, amikor a fürdőbe akarnak hozzájuk bemászni a tetőn keresztül. Egy közös van bennük: árad belőlük a magány, a szerelem magánya, a hatalom magánya, az emlékek magánya. Két dolgot tudnak: elpusztulni éhen és szerelemben.
Ezek a Buendíák! Faggyúval bekent disznót kergetnek az ebédlőben, méteres árkot ásnak az udvaron kincset keresve, felforgatják az egész országot, expedíciót szerveznek, hajót, vasutat hoznak Macondóba, pénzzel tapétázzák ki a házat, salakká változtatják az aranyat, szekrényekben bujkálnak, 72 bilit vásárolnak, száz meg száz idegen hoznak a házba, evőversenyt rendeznek, összetörik a bútorokat, ládaszám nyakalják a pezsgőt, egész nap szemfödelet szőnek vagy aranyhalacskákat faragnak, pergameneket bújnak, baracklekvárral bekenve szeretkeznek a tornácon. De valamennyiük arcán ott a magány himlője, az évszázados magány, mert egy sincs köztük, aki szerelemben született volna.
Macondóban az idő körbe forog. A Buendíák ugyanazt a táncot járják száz éven át, mert a név és a sors öröklődik. Száz év után azonban a tükrök városa szétszóródik a szélben, és kihull az emberek emlékezetéből, a Buendíákkal együtt, mert ami történt, öröktől fogva és mindörökké megismételhetetlen, mert a száz év magányra ítélt nemzetségnek nem adatik még egy esély a világon.
Olyan érzés volt ezt a könyvet olvasni, mintha én is Macondóban élnék, én is egy elátkozott Buendía lennék, nézem a négy éven át zuhogó esőt, bágyadtan tűröm, hogy az enyészet lassan elsorvassza a házat és engem. Éreztem a begóniák illatát, Ursula cukorállatkáinak szagát, ahogy a függőágyamban szunyókáltam.
Utólag visszatekintve, nem értem, miért félnek az emberek ennyire ettől a könyvtől - ez egy csodás regény, egy csodás mese, ami körül kedvem lenne lebontani az évtizedes kánoni magasztalás töviskerítését. És úgy en block szeretem a latin-amerikai irodalmat, bár a totális ismerettől még messze vagyok, de amit eddig olvastam, magával ragadott.
Az Utószóban Faulknerhez és Ginny nénihez hasonlítják a Száz év magányt, szóval mindenki szépen kigolyózza magának, hogy ha pl. szerette Virginia Woolfot, akkor Márquezt is szeretni fogja. Nekem Oates Bellefleurje jutott róla eszembe, a különös hangulat, a család és a különböző események miatt.
Egyébként Faulknertől csak a Rózsaszál Emily kisasszonynak c. novellát olvastam, az egyik kedvencem volt Kepes Könyvjelzőjéből, amelyben nincs hiány dél-amerikai írásokban - és még Ginny néni is van benne! Ajánlok mindenkit (meg magamat is, bár se dél-amerikai, se író nem vagyok, de a humorom, az nagyon rossz).
Ui.: hosszú évek után ez volt az első post, amit először papíron írtam meg, és meglepően könnyen ment.
Kiadó: Szépirodalmi
Kiadás éve: 1983
Fordította: Székács Vera
Ár: pár száz forinttól
Ím, itt egy családfa, ha valaki a nevektől fél
A lelkesedésedből éreztem, hogy szeretni fogod, örülök, hogy végül ilyen sok csillag lett az eredmény :)
VálaszTörlésMegértem a komplexusodat a nagy klasszikusokkal szemben, én is érzek valami ilyet. Mert ilyenkor mintha nem is én várnék sokat a könyvtől, hanem a könyv tőlem, hogy felérek-e a szintjére. (És ha úgy érzem, hogy nem, akkor meg duzzogok.)
A Száz év magány nekem szerintem nem jönne be, sok szempontból (1. próbálkozásom tizenpár évesen volt, akkor is anyu tukmálta, azóta se mertem hozzányúlni).
Na de a lényeg, hogy csodálatos posztot írtál belőle, hogy akár még kedvet is kapok :)
Igen, tényleg olyan, mintha a könyv telítődne önnön felsőbbrendűségi érzésével.
VálaszTörlésMiért nem tetszene neked?
Köszi.:))
Valami van a levegőben! :) Én is most fejeztem be életem első Márquez regényét (A szerelem kolera idejént), most már kapnám is kezembe ezt a könyvet az írásod miatt! :)
VálaszTörlésIgen, láttam, hogy most olvastad.:) Fel is raktam a kívánságlistámra, itthon pedig megtaláltam az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikáját. Hahh!
VálaszTörlésA latin-amerikai kultúra áll tőlem nagyon messze, nem tudom miért, de valami idegenkedés van bennem vele szemben (semmi rasszizmus, félre ne érts, csak a hangulata nem tetszik, lehet hülyén hangzik). És gyanítom, ez a hangulat elég intenzíven párolog a könyvből, úgyhogy még vacillálok.
VálaszTörlésNekem se autentikus környezet.:)) De értem, miről beszélsz, nekem nagyon tetszett a hangulata.
VálaszTörlés