Macskák és teák

Jejzusisten, hogy én milyen álmos vagyok! Azt hiszem, nem leszek olyan öregasszony, aki hajnal ötkor kipattan - bocsánat, kikászálódik - az ágyból, hat-nyolc között elrongyol a piacra és este nyolckor már az igazak álmát alussza. Az én órám egyszerűen késik, és hajlamos még arrébb tiktakolni, hajnal négykor azért már bennem is megszólalt a jó érzés, és visszatessékeltem, de csak háromig. Hajnaltól reggel tízig olyan jóízűt lehet aludni, hogy az csoda. De a péntek délutáni szunyókálásokat élveztem a legjobban, még gimis koromban: ledobtam a táskát, széthajigálva levetettem a ruháimat, csináltam egy többfogásos uzsonnát, közben és utána olvastam, majd elvágtam magam a kanapén, és a franciacsíkos, nagyon puha, nagyon meleg plédet magamra húzva összekucorodtam, nagyot sóhajtottam és édesdeden alukáltam.

A sütit kevesellem:)
Kép innen

Most is úgy szeretnék macskamód összegömbölyödni, de nem lehet, mert mostanában fitneszkelés van, azaz hét-nyolc között, kisebb visszaesésekkel, nyögésekkel és kimeredt szemmel tarkítva nagy nehezen felülök, és várok, amíg a rendszer töltődik. De amíg nem iszom meg az első csésze teát, addig agyilag totál zokni vagyok. Ma málnás teát hörbölök, de hajnalban Irish Breakfast ment, akkor nem elég holmi gyümölcsös finomkodás, de csak módjával, mert szétkalapálja a szívem.

És találkoztam Leilával, a zsemlefejű, tömpe orrú lánymacskával, aki a ránk merőleges utcában lakik, ott kuporgott egy piros keretes ajtó előtt. Egy néni azt mondta, nem Leilának hívják, de hát mit érdekel az engem, a gazdája milyen hülye nevet aggatott erre a jószágra (amikor az általam Aysénak elkeresztelt fehérségről kiderült, hogy Mercédesz, totál kiábrándultam a világból)! Ő Leila, és kész. Miután illő módon köszöntöttem, nyekergett egyet és farokfelvágva hozzám szaladt - amióta megvendégeltem némi langyos hekk halacskára, fölöttébb jóban vagyunk -, vagy tíz percig örültünk egymásnak, vakargattam a hasát, a pöttyös állacskáját és nagyon sokat gügyögtem neki (senki nem hallotta). Nagyon édesen két lábra állt, és eljátszotta, hogy ő nem tud felugrani a kerítés tetejére, de ez nem baj, egyszer az utca végéről kellett visszatuszkolnom a helyére, a villamosra mégse vihetem fel.

Kép innen

Nagyon hiányoznak a macskák. Nem az az elharapózott káosz, ami már otthon van - higgyétek el, van az a macskamennyiség, ami már nekem is sok -, hanem a csendes jelenlétük, ahogy bölcsen (bambán) az asztalon ülnek, ahogy alvás közben melléd gömbölyödnek. És az a hang. A macskadorombolás talán a legmegnyugtatóbb számomra, teljesen kikapcsolja a gondolataimat és csak a ritmikus dörmögés van a fejemben, mielőtt elalszom. Szeretem a puhaságukat, ha felugranak az ölembe, és addig törleszkednek jóformán az arcomba, amíg meg nem nyugszom - ezért tudom nagyon is átérezni, hogy adta vissza egy macska Romain Gary életerejét A virradat ígéretében, még ha némi sütimorzsa is szerepet játszott a történetben. Imádom, ahogy a karomba gömbölyödnek, zöld csúfondárossággal a szemükben, mintha kinevetnék az egész világot.
Mondjuk, azt utálom, hogy sokan afféle mitikus lényeknek tekintik őket, akiknek tényleg kilenc élete van. Egy nagy szart. Láttam, fogtam megnyomorított, szétroncsolt testeket. Az egyik macskámra, amikor először láttam, azt hittem, egy rongydarab van a járdán. Csak vonszolta magát a mellső lábaival, a hátsó magatehetetlenül lógtak. Sérve volt és három golyó a beleibe gyógyulva. A söréteket nem tudták kioperálni, három évvel később daganatot okoztak és meghalt. Annyira vad volt, hogy sose tudtam megsimogatni.

Ui.: Rájöttem, hogy egyre kevésbé tolerálom a hülyeséget, nincs hozzá türelmem. Még jó, hogy a gondolataim nem lebegnek a fejem fölött és hogy a monitor nem tud árulkodni.