Ez az ekultos ajánlom, azért teszem ki változtatás nélkül, mert lusta vagyok szerintem egész vállalható. Jó lenne a különféle írásmódokkal is kísérletezgetni, csak időt adjanak hozzá.
Spoilermentes, nyugodtan el lehet olvasni.
Spoilermentes, nyugodtan el lehet olvasni.
Értékelés: 4.78 orgonasíp az 5-ből
Kedvenc karakter: Seraphina
.jpg)
Eredeti cím: Seraphina
Egy ideje tudatosan szabotáltam az ifjúsági regényeket, fárasztott a rengeteg kliséhalmaz, mintha az összes YA-t ugyanarra a hézagos állványzatra húzták volna fel – Rachel Hartman regénye azonban kicsit másnak tűnt, mint gyors ütemben feltűnő társai, ezért bizalmat szavaztam neki. A történet Goreddben játszódik, ahol az emberek és a sárkányok negyven éve békében élnek, de a feszültség még mindig nem oldódott fel a két faj között, és főleg az emberek oldaláról érezni a viszolygást, a félelmet – és igen, a gyűlöletet. Ezt jelzi a Szent Ogdo Fiai nevű szervezet sárkányellenes és felbujtó tevékenysége, de az is, hogy az árnyékszék nyílásait sárkányszemnek hívják.
Ebben a világban a sárkányok (saarok) képesek emberi alakot ölteni, ezt hívják saarantrasnak. A megkülönböztetés végett a tudósokat kivéve mindegyiküknek csengőt kell viselnie, ez az emberekkel kötött egyezmény egyik szigorú szabálya, amit a sárkányoknak be kell tartaniuk. A csengettyű mellett bizonyos tulajdonságok is segítik a saarantrasok emberektől való megkülönböztetését; a legfeltűnőbb az érzelmek teljes hiánya, ill. emberi alakjukban ezek kontrollálása, valamint a matematikában és egyéb tudományokban való kimagasló tehetségük – kicsit olyannak tűntek nekem a sárkányok, mint az Asperger-szindrómás zsenik. A művészetekhez azonban abszolút nem értenek, a technikai hátteret képesek értelmezni, de az a plusz, ami élővé tesz egy festményt vagy egy zeneművet, örök rejtély a számukra – sok ember ezt a sárkányok pokolbeli lélektelenségével magyarázza.
Ebben a különös világban él Seraphina, a nagy zenei talentummal megáldott fiatal lány, akit apja egy szégyenteljes, különös titok miatt elszigetel a külvilágtól, arra tanítja, hogy maradjon észrevétlen, és Seraphina a saját érdekében be is tartja ezt a szabályt – egészen addig, amíg a benne lakozó tehetség figyelmet nem követel magának. Hősnőnk így kerül a királyi udvarba, ahol az idős, köszvénytől szenvedő zenemester segédjeként belekeveredik egy bűnténybe: a trónörököst, a népszerű Rufus herceget vadászat közben holtan találják. Az elkövetés módja sárkányokra vall, ami olaj a tűzre a sárkánygyűlölők között, ráadásul közeleg az Egyezmény negyvenedik évfordulója, ami miatt Sárkányföld (Tanamoot) uralkodója, Comonot ardmagar Goredd fővárosába látogat.
Nagyon élveztem ennek a könyvnek az olvasását, annyira belemerültem a világába, hogy elfelejtettem felhívni a nagymamámat. Vannak a történetben bizonyos lólábak, amik eléggé kilógnak – például hogyan kerül a nyomozás sűrűjébe egy zenesegéd, miért bízik meg benne a testőrség kapitánya –, igaz, hogy a kérdéseimre az írónő elém rakja a válaszokat, de ezek nekem nem hihetőek. Oké, nem kekeckedem, ez egy ifjúsági regény, nem minimalista széppróza. Ehhez a csöpp berzenkedésemhez kapcsolódik, hogy a Seraphina is használ bizonyos sablonokat, de szerencsére ezek közül csak egyet, a szerelmi szálat éreztem erőltetettnek.
Seraphina belső vívódása viszont nagyon megfogott. Nem csupán egy odavetett, valójában nevetséges és mondvacsinált problémáról van szó, hanem egy valós veszélyről. Az írónő remekül ábrázolta a lány jellemét, a millió fájdalmat, ami gyötri, és azt, hogy mennyi lemondás és koncentráció szükséges ahhoz, hogy Phina képes legyen folytatni a nagy nehézségek árán kialakított életét. Tulajdonképpen ez és a sárkányok lelkivilága, természete volt az, amivel a regény megvett magának – bár az utolsó hatvan-hetven oldalt egyhuzamban olvastam végig, mert az események gyors fordulatot vettek, és igen, erre a csavarra még én sem számítottam.
Nagyon kellemes meglepetés volt számomra Rachel Hartman Andre Norton-díjra jelölt regénye, hatásában (még egyszer: mondom, hatásában) Scott Westerfeld Leviatánjára emlékeztetett: fantáziadús, belemerülős, egyedi történet, amely nemcsak a fiatal közönséget nyűgözheti le.
Ui.: Kicsit vérzik a szívem az eredeti borító színeiért, de élőben annyira nem gáz ez a lila. Itt megnézhetitek a többi kiadást, szerintem az olasz tök ötletes (és nem a piros ruha miatt).
Viszont maga a kiadás nagyon igényes, és a szöveggondozás is figyelemre méltó, minimális hibákra sem emlékszem.
Ebben a világban a sárkányok (saarok) képesek emberi alakot ölteni, ezt hívják saarantrasnak. A megkülönböztetés végett a tudósokat kivéve mindegyiküknek csengőt kell viselnie, ez az emberekkel kötött egyezmény egyik szigorú szabálya, amit a sárkányoknak be kell tartaniuk. A csengettyű mellett bizonyos tulajdonságok is segítik a saarantrasok emberektől való megkülönböztetését; a legfeltűnőbb az érzelmek teljes hiánya, ill. emberi alakjukban ezek kontrollálása, valamint a matematikában és egyéb tudományokban való kimagasló tehetségük – kicsit olyannak tűntek nekem a sárkányok, mint az Asperger-szindrómás zsenik. A művészetekhez azonban abszolút nem értenek, a technikai hátteret képesek értelmezni, de az a plusz, ami élővé tesz egy festményt vagy egy zeneművet, örök rejtély a számukra – sok ember ezt a sárkányok pokolbeli lélektelenségével magyarázza.
Ebben a különös világban él Seraphina, a nagy zenei talentummal megáldott fiatal lány, akit apja egy szégyenteljes, különös titok miatt elszigetel a külvilágtól, arra tanítja, hogy maradjon észrevétlen, és Seraphina a saját érdekében be is tartja ezt a szabályt – egészen addig, amíg a benne lakozó tehetség figyelmet nem követel magának. Hősnőnk így kerül a királyi udvarba, ahol az idős, köszvénytől szenvedő zenemester segédjeként belekeveredik egy bűnténybe: a trónörököst, a népszerű Rufus herceget vadászat közben holtan találják. Az elkövetés módja sárkányokra vall, ami olaj a tűzre a sárkánygyűlölők között, ráadásul közeleg az Egyezmény negyvenedik évfordulója, ami miatt Sárkányföld (Tanamoot) uralkodója, Comonot ardmagar Goredd fővárosába látogat.
Nagyon élveztem ennek a könyvnek az olvasását, annyira belemerültem a világába, hogy elfelejtettem felhívni a nagymamámat. Vannak a történetben bizonyos lólábak, amik eléggé kilógnak – például hogyan kerül a nyomozás sűrűjébe egy zenesegéd, miért bízik meg benne a testőrség kapitánya –, igaz, hogy a kérdéseimre az írónő elém rakja a válaszokat, de ezek nekem nem hihetőek. Oké, nem kekeckedem, ez egy ifjúsági regény, nem minimalista széppróza. Ehhez a csöpp berzenkedésemhez kapcsolódik, hogy a Seraphina is használ bizonyos sablonokat, de szerencsére ezek közül csak egyet, a szerelmi szálat éreztem erőltetettnek.
Seraphina belső vívódása viszont nagyon megfogott. Nem csupán egy odavetett, valójában nevetséges és mondvacsinált problémáról van szó, hanem egy valós veszélyről. Az írónő remekül ábrázolta a lány jellemét, a millió fájdalmat, ami gyötri, és azt, hogy mennyi lemondás és koncentráció szükséges ahhoz, hogy Phina képes legyen folytatni a nagy nehézségek árán kialakított életét. Tulajdonképpen ez és a sárkányok lelkivilága, természete volt az, amivel a regény megvett magának – bár az utolsó hatvan-hetven oldalt egyhuzamban olvastam végig, mert az események gyors fordulatot vettek, és igen, erre a csavarra még én sem számítottam.
Nagyon kellemes meglepetés volt számomra Rachel Hartman Andre Norton-díjra jelölt regénye, hatásában (még egyszer: mondom, hatásában) Scott Westerfeld Leviatánjára emlékeztetett: fantáziadús, belemerülős, egyedi történet, amely nemcsak a fiatal közönséget nyűgözheti le.
Ui.: Kicsit vérzik a szívem az eredeti borító színeiért, de élőben annyira nem gáz ez a lila. Itt megnézhetitek a többi kiadást, szerintem az olasz tök ötletes (és nem a piros ruha miatt).
Viszont maga a kiadás nagyon igényes, és a szöveggondozás is figyelemre méltó, minimális hibákra sem emlékszem.
.jpg)
Sorozat: Seraphina 1., Scolar Fantasy
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2013
Fordította: Simonyi Ágnes
