Vágy

"Elisewin a gyertya fényénél meg egy kislány fényességénél alszik. Pluche atya az imádságai közt, Plasson a festményei fehérében. Tán még Adams, az űzött vad és alszik. Alszik az Almayer fogadó, elringatja a tengeróceán."
(Alessandro Baricco: Tengeróceán, Helikon Kiadó, 2011, fordította: Zentai Éva)

Hihetetlen, milyen érzelmeket vált ki belőlem ez a könyv. Én is így akarok aludni. Ott ez sikerült. Nem voltak rossz álmaim, nem ébredtem homokszomjasan, kiszáradt torokkal, fájó fejjel vagy rosszkedvűen. Mélyen aludtam és az álmaim békén hagyták a nyugalmam.
Fekszem a parton, hallgatom a hullámok nevetését. Táncolnak, kacagnak, forognak, pörögnek, egymással és az emberekkel, egy örök mulatságot adnak, hol vidámabban, hol szomorúan, akár dühödten is, de mozgásuk állandó. Imádom a vízillatot, érzem magamon, a hajam tincseiben és a levegőben, még a párnámon is. Tudom, hogy hülyén hangzik, de úgy megrészegülök tőle, hogy valami elemi vágyakozást érzek, azt a jó érzést, azt a harmóniát akarom visszakapni, amit csak ott éreztem - és amit valószínűleg örökre elvesztettem.

Napfény táncol a víz tükrén, millió szikrára esik szét. Sehol nem olyan szép, mint itt. A naplemente sehol nem ilyen emberfeletti, nézem, és úgy érzem, szétrobbanok az elragadtatástól.
Kék.
Áttetsző köd száll a víz fölött, kékeslila fénybe öltözik az ég, a hegyek áfonyaszínben pompállnak, a víz szinte halványlila. Dühösen villog a viharjelző, ideje lenne fedezékbe húzódni, de képtelen vagyok elszakadni a látványtól.

Emlékszem az ebédlőre, a járólap a mai napig látszik a lerombolt telken. A széken ülve a lábam nem ér le a földre. Az ételből soha nem eszem (legalábbis nem emlékszem rá), mert csak a parton hajlandó étkezni kegyelmességem (a vattacukor és a sonkás szendvics a legfinomabb a világon), de az édes, citromos teát literszámra döntöm le, külön kell hordani a konyháról. Imádok a só-és borstartóval játszani. Ó, és a moziterem! A hatalmas magasság bal felső sarkában tévékészülék, alatta fekete műbőr székek sorakoznak. Végigdőlök a soron, összekucorodom és alszom.

A menyasszonyok.
Kicsi vagyok, a hajam nagyobb, mint a fejem, anya ölében ülök. A bonbongyártó cég egyik szobájában vagyunk és teljesen elbűvölnek az elegáns, színes ruhák, fehér, meggylila és zöld. Valószínűleg nem is ott voltunk, valószínűleg nem is menyasszonyok voltak, és nem is ilyen ruhákban, de azon kevés emlékem egyike, amely boldoggá tesz és ezért elfogadom a tökéletlenségét. Anya biztat, hogy fogjam meg a ruhájukat. Kinyújtom a kezem, de az utolsó pillanatban visszahúzom.

Játék.
Imádom a kavicsokat. Két fajta van: a gömbölyded és ovális színes és a darabos, elegáns hófehér. Az utóbbi a kedvencem, de a kis, krumpliszemekre emlékeztető kövekből is egy fél zacskónyit szedek össze.
Pingpong. Hogy én azt mennyire imádom! A kuglibábukat is szeretem kiütni. Minden éjszaka hallom az eldőlő bábuk hangját, ezen a nyáron is, pedig rég nincs meg a pálya.
Éles, kibírhatatlan fájdalom a térdemben, elestem a körém csavart plédben. Állítólag egy tubus pillanatragasztó volt nálam, ami berepült egy fickó papucsába. A folytatást ki lehet találni, szerintem anya ötlötte ki az egészet, hogy megnevettessen.
Emlékszem egy kulcstartóra. A hatalmas, fehér falú, sok ablakon házban van, két oldalán óriási szelídgesztenye-fák. A ház ma is áll, a fák már nincsenek meg. Ülünk az egyik szobában, apámmal és az egyik ismerősünkkel, övé a ház és a lenyűgöző kincs. Később vissza akarok menni, hogy még egyszer megnézzem. Majd' kiesem a szememen keresztül, de inkább leharapom a nyelvem, mintsem elkérjem. Téglalap alakú, átlátszó, minta van rajta, benne víz.

Állatok.
Apró, fényes, fekete halakat fogunk ki, amiket vödrökben tárolunk, a fürdőszobában. Kivesszük őket, az ágyra tesszük, majd vissza, nézzük, ahogy ficánkolnak. Irtó gyorsak. Később visszakerülnek a vízbe. Rézvörös mókusok ugrálnak a fákon.
A kavicsokhoz hasonlóan a csigaházakat is imádom gyűjteni, aprók, kerekek, laposak és csíkosak. Találunk egy lilát, nem tudjuk, hogyan színeződhetett el, de az a főnyeremény.

Nyugalom.
A lemenő nap melege gyengéden simogat. Nem éget, nem fáj, nyugodtan heverészhetek a hátamon, nem kell tartanom az allergiától és mindig vándorolnom az árnyékkal. Résnyire nyitom a szemem, nézem a felhőtlen, derűsen kék eget, az enyhe szélben csapkodó faleveleket és boldog vagyok. Giccsesen hangzik, de ott úgy érzem, minden rendben van. Nincs bennem az a kínzó hiány, amely minden nap gyötör. Otthon vagyok. Nem  fáj semmi. Elringat.

"A tenger hív. Majd meglátod, Elisewin. Lényegében nem tesz mást, mint: hív. És soha nem hagyja abba, beléd hatol, rád telepszik, akar téged. Eljátszhatod, hogy meghaltál, nem segít. Továbbra is szólít. Ez a tenger, melyet itt látsz, és az összes többi, melyet nem látsz, de attól még létezik, lesben áll mindig, türelmesen, egy lépéssel az életeden is túl. Fáradhatatlanul hív, mindig hallani fogod. Itt, ebben a homok-purgatóriumban történik majd. De történhetne bármelyik paradicsomban és bármelyik pokolban. Nem magyaráz, nem mondja meg, hol, de mindig lesz egy tenger, amelyik szólít."