Legbelső félelem

"Olyan volt a kiabálásuk, mint a zöld gyík fújása.
Amikor a zöld gyík már nem tud elmenekülni, még mielőtt elkapnád, kitátja a száját, fölfújja magát, és fújni kezd, hogy megijesszen, mert fél tőled, te vagy az óriás, és az utolsó esélye az, hogy megpróbál rád ijeszteni. És ha nem tudod, hogy veszélytelen, hogy nem bánt, csak cselfogás, nem nyúlsz hozzá."

Niccolò Ammaniti: Én nem félek
Értékelés: 4.99 szentjánoskenyérfa az 5-ből
Kedvenc karakter: Teresa, a nagybetűs Anya

Valamiért abban a hitben éltem, hogy nem fog meghatni a szerző gyerekszemmel bemutatott története, mert nem rajongok a gyerekekért és túl öregnek érzem magam ahhoz, hogy beleképzeljem magam a helyükbe.
Aha. Nem öreg vagyok, hanem naiv hülye.

Hőség. Olaszország. Acqua Traverse, a négycsaládos falucska az érett búzamezők ölelésében. Egy domb.
A kilencéves Michele Amitrano, miközben a barátaival felfedező úton van a dombon lévő roskatag házban, felfedez valamit. Valamit, amiről kezdetben azt hiszi, a mesék csodálatos világába tartozik, de valójában nem egy drágakövektől csillogó barlangba jut, vagy egy olyan helyre, ami gyerekfaló óriásokat és boszorkányokat rejt. Rájön, hogy a szörnyek tényleg léteznek, csak nem órási karmaik és agyaraik vannak, hanem emberbőrbe bújtak, és Sergiónak, Pinónak vagy Felicének hívják őket.

"Maria kihozta a zománcozott kistálat, és a Barbie babáit úsztatta benne.Kettő volt, egy normális és egy szénfekete, kopasz, olvadt karral.Én tettem így tönkre. Egyik este, miután megnéztem a tévében Jeanne D'Arc történetét, megragadtam a Barbie-t, és üvöltve bedobtam a tűzbe. - Égj! Boszorkány! Égj! - Amikor láttam, hogy tényleg ég, elkaptam az egyik lábát, és belehajítottam a fazék levesbe.Mama egy hétre eltiltott a biciklitől, és egyedül kellett megennem az egész levest. Maria könyörgött, hogy vegyenek neki egy másikat. - Majd a születésnapodra. Addig játssz ezzel. Köszönd meg az idióta bátyádnak. - Aztán Maria hozzászokott. A szép Barbie-t Paolának hívták, a megégetettet Szegénykének."

Borzasztó, idegőrlő feszültség rejlik ebben a kicsi regényben, csak kezdetben nem nagyon lehet érezni, ill. én nem éreztem. Egyrészt ott van a szentjánoskenyérfa, a biciklizés, a lekváros kenyér, a pöcifoci, és ott van az, amit Michele felfedez, és ami végleg átalakítja kicsiny gyermeki felfogását.

Nagyon szerettem a történet hangulatát, egy kicsit újra gyerek akartam lenni, vagy inkább megélni egy másik gyerekkort, de ama sötét iszonyat nélkül, ami kérlelhetetlenül a markába szorította Michelét.

Az az igazság, hogy baromira fáj a fejem és annyira nyűgös vagyok, hogy nem tudok többet mondani erről a könyvről, valamint nagyobb kedvem van olvasni, mint írni. Ez egy jó könyv, na. Kicsi, de erős, akkora feszültség keletkezik az idilli gyerekkor-részek és a borzalom-része között, hogy egy hétig rákapcsolhatnák a paksi atomerőművet.

Jaj, Teresáról azonban még szót kell ejtenem.

Ez a nő csodálatos. Igazi olasz anyatigris, pont, mint a nagykönyvben meg van írva. Szép nő, akit a férfiak

megbámulnak, és akik hozzá képest gerinctelen kis férgek, mert erős, és olyan tartása van, mint egy vasbeton oszlopnak. Nem csoda, hogy Michele legszívesebben dühöngve nekirontana minden pasinak, aki mohó szemekkel bámulja az édesanyját.

Teresa nem bánik szűkmarkúan a pofonokkal, de a világon mindennél jobban szereti a gyerekeit és bármit megtenne értük, rendíthetetlen, mint egy ólomkatona. Szilárd, biztos hátország, ahová mindig bizalommal lehet visszavonulni. Azt hiszem, mind ilyen anyára vágyunk, és Michelének erre az anyatípusra van leginkább szüksége.

Váá, és tíz elolvasott könyvnél járok a várólistacsökkentésben, és nincs elmaradt postom, éljen!

Eredeti cím: Io non ho paura

Sorozat: Modern Könyvtár

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2008

Fordította: Matolcsi Balázs

Ár: 1900 Ft (a Nagy Nyári Szandis Akcióban sokkal olcsóbban hozzá lehetett jutni, én két évvel ezelőtt szereztem be így)